Nefelejcs

A szeretők a szívükhöz közel hordják, hogy sose múljon el szerelmük és a másik mindig emlékezzen rájuk

A következő hét mintha csak foltokból állt volna. Egyik pillanatban még az iskolában szorzótáblát tanulok a következőben otthon reggelizek és két pislogás után már Aris-szal teázok délután.
Az életünk egy tenyér nagyságú papírlaptól felborult. A képeslapon pálmafás tengerpart volt olyan amilyet az irodai dolgozók háttérképnek állítanak be, hogy majd egyszer eljutnak oda.
De a másik oldala volt igazán fontos. Apám egyszerű jól olvasható írásával az állt:

„Remélem jól vagytok. Én remekül. 21.-én értetek jövök. Az egész hétvégét együtt töltjük majd!
Szeretettel Apa"

Anya mindenki meglepetésére nem esett rögtön vissza abba zombi féle állapotába. Sőt meglepően tudatos lett. A házon ismét nagytakarítást végzett, külső munkákra pedig szakembereket fogadott fel. Így az emberek jöttek és mentek és rövid egy hét alatt kijavították a stukkó vagy vakolat hibákat.
Persze még mindig csak Camilla néni pénzéből gazdálkodva, ami puskaporos levegőt hagyott a két nő között. A néni ugyanis ténylegesen szerette volna, ha a fejére omlik egy nap a ház legalábbis minden munkás láttán ezt morogta.
De azért anya nem hazudtolta meg magát. Mindent elkövetett, hogy lebeszéljen minket az apával töltött hétvégéről. Az ő kezét megkötötte a bírósági határozatt. De ha a gyerekek nem akarnak vele menni arról ő igazán nem tehet... vagy valami ilyesmit okoskodott ki fejben.
Ella hajthatatlan volt. A jól bevált struccpolitikával, ha apa egyáltalán csak felmerült fülét befogta és nem volt hajlandó beszélni róla. Ő elakart menni és kész. Mintha sose dobtak volna ki minket a saját otthonunkból. Mintha sose hagyott volna minket nincstelenül, egyedül. Persze egy öt éves ezeket nem fogja fel.
Akkor még én se fogtam fel teljesen. Csak annyit éreztem apám csalódást okozott nekem. De ettől ne vártam volna a találkozást vele?
Talán buta vagyok, hogy a képeslap olvasata után majdnem sírtam. Végre visszajön az apukám... aztán eszembe jutottak az elmúlt hónapok. Van egyáltalán helye a mostani életemben? És ekkor aggódni kezdtem.
Anya ostromolt, ha már Ellát nem érhette el.
Nézd meg mit tett velünk! Velem! Az apád egy szemét! Hát tényleg egy ilyen emberre akarsz hasonlítani?! Jack ugye valójában nem is akarsz elmenni? Ugye tudod, hogy a mama szeret téged az egész világon a legjobban?
Csak Camilla néni tudta ilyenkor leállítani mikor belelovalta magát.

Egész héten rémálmok gyötörtek. Tökök falták fel a boszorkány családot, akik elárulták őket hiába gondoskodtak szeretettel róluk. A Rose nevű illető sose találkozott a fiúval és sose kapta vissza az esernyőjét. Anya az első napokon még bejött hozzám megnyugtatni, de a hétvége fele talán dacból, hogy találkozni akarok apámmal vagy túl fáradt volt és mélyen aludt már nem jelent meg.
Valahol nem bántam. Így, ha felkeltem nyugodt szívvel sírhattam.
Csütörtök, este mégis valaki benyitott az egyik újabb rémálmom után.
Camilla néni hálóingje egészen a bokájáig ért alján kis pipacs virágokkal fején hálósapka a kellemetlen kis kopaszodó folt eltitkolására.
- Ez megy már egy hete, nem unod? – kérdezte meglepő gyengédséggel ahogy belépett és leült az ágy lábához kar nyújtásnyira tőlem. A helyzetben volt valami kínos, de mégis egy egészen kicsikét örültem, hogy valaki itt van velem. Egy rémálom után egyedül visszaaludni lelket roppantóan magányos.
Zavartan megdörgöltem a szemem mintha csak az álmot akarnám kiszedni belőle, de a néha feltörő szipogás mindent elárult.
- Na, na – simogatta meg lábamat anyai gyengédséggel – nagy vagy már, hogy holmi álom így megrémisszen.
- Nem hinném, hogy valaha leszek elég nagy, hogy ne rémisszenek meg – suttogtam.
- Minden rémálom egy kicsit ijesztő. De minden fiú meg egy kicsit katona. Legalábbis Henry ezt mondta mikor Timothy felébredt ugyan így a rémálmaiból – pillantott ki az ablakon majd köhintett párat – a virágaid hervadnak.
Nem tudtam ki lehet Henry vagy Timothy. Talán a férje és az egyik fia. Talán ez a fiú is itt aludt ebben az ágyban és rémálmai voltak. Az egyetlen különbség?
Őt nem árulta el az apja.
- Camilla néni... - kezdtem bele lassan – szerinted... jó, ha... szerinted...
- Szerintem el kéne-e menned apáddal?
- Igen.
Szörnyű volt kimondani. Nekem tudnom kéne, hogy mit kell tennem! Ha Ella nem törődik vele, ha az anyám beletörik akkor nekem kell döntenem, nem? Nem én vagyok itt az egyetlen, aki döntést hozhat most már? Gyáva vagyok.
- Nos, magamtól nem válaszolnék erre a kérdésre. Mert nem az én dolgom – kezdett bele lassan – de mivel szerződést kötöttünk és eddig mindent te csináltál jogod van követelni a választ.
- Követelem – bólintottam rá lelkesen. Ez végül is csak tanácskérés. Minden fontos embernek vannak tanácsadói. A politikusoknak is például.
- Jó – mosolyodott el a néni – szóval el szeretnél menni?
- Azt hiszem igen.
- Akkor menj.
Felháborodottan kihúztam magam.
- Ez a nagy tanács? Ez a segítség? Szerződést kötöttünk!
- Édes Istenem egy nap remek üzletember lehetne belőled. Na, de ide figyelj fiacskám. A dolgok pofon egyszerűek. Ha valahova el akarsz menni menjél. Ezen nincs mit rágni tovább.
- De anya...
- Az anyád jó ember. De eddig egy kristálypalotában élt. Épp itt az ideje, hogy felnőjön. Menjél el apádhoz, ha elakarsz menni. Mert tényleg találkozni akarsz vele nem igaz?
- Igen... nagyon hiányzik – ez az átkozott szipogás nem akart múlni.
- És biztos vagyok benne, hogy ti is neki.
- De elárult minket.
- Ez igaz. De hogy valaki, hogy cselekszik és hogy mit érez közben az két nagyon különböző dolog. El kell döntened mi a nagyobb. A keserűséged az iránt, hogy elárult vagy a szeretetted iránta. De most irány az ágy. Még ha holnap meg is ússzátok az iskolát akkor is jobb korán kezdeni a napot.
Camilla néni arca egy pillanatra megfeszült ahogy az ágy támlájába kapaszkodva felállt. A térde ropogott. Csak most jöttem rá, hogy nincs nála a botja.
- Segítsek vissza menni? – kérdeztem félig már kibújva a takaró alól, de a néni csak legyintett.
- Ez a vénasszony még sokkal erősebb, mint azt bárki hinné!

Megint túl korán keltem. Az esti beszélgetésre gondolva el se tudtam dönteni valóban megtörtént-e. De az ablakon kinézve láttam a virágaim tényleg hervadnak. Így kénytelen voltam párat kidobni a többinek pedig vizet cseréltem. Mióta beköszöntött az ősz Aris kevesebb virágot adott. De tudtam továbbra is én vagyok számára a legfontosabb.
Hisz én vagyok az egyetlen barátja.
A virágokat újra rendezve kitekintettem arra amerre a prérifarkast láttam.
Helyette Aris ácsorgott a kerítés mellett. Kötött piros pulóverében világított a hajnali ködben.
Azonnal felpattantam és elkezdtem lefele rohanni.
Ha még mindig arra jár a prérifarkas...

Meg kell védenem Aris-t!

- Szia Jack! – integetett nekem Aris ahogy meglátta ahogy felé rohanok.
- Azonnal gyere be! – vágtam ki az oldalsó kertkaput és megragadva a pulóverét berántottam. A kertkapu hangosan csattant ismét ahogy becsaptam magunk mögött az ajtót. Magamhoz szorítottam egy kis ideig lihegve még a futástól. De minden rendben volt. Nem falták fel. Még mindig levendula és tej illata volt. Arca meleg még csak most kelhetett.
- Na Jack! – panaszolta Aris – összegyűröd a...
- Nem láttál prérifarkast ugye? – mértem végig minden kis porcikáját mintha nem lenne rögtön egyértelmű, ha megharapták volna.
- Erre láttad múltkor? – pillantott hátra az erdő felé minden aggódalom nélkül.
- Igen! Bajod eshetett volna!
- Dehogy. Egy boszorkányt nem bánthat semmi.
- Talán emiatt van belőle olyan kevés. Hogy ezt gondolják – suttogtam ismét magamhoz ölelve – bajod eshetett volna.
- Bocsánat – mondta őszintén – csak most mész el... és én itt maradok és siettem ahogy tudtam! Ijesztő, hogy nem leszel itt...
- Ijesztő, hogy nem leszel velem – motyogtam bele a vállába tovább ölelve – ha tehetném a zsebembe raknálak és velem jöhetnél.
- Bár képes lennél rá! – sóhajtott fel Aris majd kibontakozott az ölelésemből. Most éreztem csak milyen hűvös a reggel. Hisz még mindig a csíkos pizsamámban voltam.
- Tényleg elmész? Találkozol a papáddal? – kérdezte.
- Igen... nagyon hiányzik már. De... szerinted kéne? Leszel a tanácsadóm?
- Mi az a tanácsadó? – ahogy látta, hogy megremegek a hidegtől ismét átölelt, de továbbra is rám nézett. A melegét élvezve közelebb hajoltam.
- Azok az emberek, akik segítenek a fontos embereknek döntést hozni. Hogy... hogy több véleményt halljon a fontos ember.
- Ó! Szóval egy feleség! – csillant fel a szeme Aris-nak – persze, hogy leszek! – majd komoly arcot öltött – szerintem találkozz vele. Mert tudom, hogy nagyon szereted a papádat még ha mérges is vagy rá. Szeretném, ha nem lennél többé mérges. Szóval szerintem menj és találkozz vele. Biztos vagyok benne, hogy a papád is pont olyan, mint te. Amiket meséltél róla. Szóval biztos nagyon büszke és nem igazán tudja, hogy mondja el neked a dolgokat.
Döbbenten néztem Aris-ra. Néha el is felejtem milyen csodás. Milyen okos és fantasztikus és sose találok még egy ilyen embert. A gyomromban eddig ülő csomó, ami egészen a válás óta ült engedni látszott.
Ella jobban szerette apát, mint a hibáit anya pont fordítva. Csak én nem tudtam eldönteni hová is húzok. De apa akkor is az édesapám. És jobban szeretem őt mintsem, hogy ne adjak neki még egy esélyt.
- Olyan okos vagy Aris! A legokosabb!
- Ugyan Jack – pirult el vigyorogva – én igazán nem mondtam semmi okosat. Csak, amit gondoltam... ugye viszed magaddal az üveggolyót?
- Persze most is ott van az ingem zsebében. És neked is még megvan a kisautóm ugye?
- Ott tartom a párnám alatt! De várj egy kicsit – Most benyúl a pulóvere mellén lévő zsebbe – ah szerencsére nem esett bajuk – kezében most egy apró csokornyi kék virág volt – egy kis varázslat. Egy ígéret, hogy ne felejtjük el egymást – most úgy mosolygott, mint Thetis mikor varázslatra készült.
- Mi ez? – hajoltam közelebb míg a homlokunk össze nem ért.
- Nefelejcs virág.
- Találó – kuncogtam.
- Ne vicceld el. A varázslat akkor működik, ha hiszünk benne. És amúgy is tudod milyen nehéz volt megszerezni? Ezek tavaszi virágok és ha a papa nem ültetett volna át párat a melegházba most mégis mihez kezdenénk?!
- Aris – fontam ujjaim a virágot szorító öklére – sose felejtenélek el.
- Honnan tudod? Még sose voltunk külön. Mi van, ha elfelejtesz és már vissza se jössz? Csak ti vagytok nekem Ellával a mamán és a papán kívül! Kérlek szépen higgy a mágiában...
- Hiszek! Hiszek! – fogtam a pár virágot és a fülem mögé tűztem – sose felejtenélek el.
- A szíved mellett hord majd! Egész végig amíg újra nem találkozunk. Én is odateszem majd.
- Ez egy eskü...
Butának éreztem magam, hogy elcsuklik a hangom. De visszagondoltam arra a másik eskünkre és éreztem, hogy lángol az arcom. Aris is paradicsom piros volt épp, mint a pulcsija. Nem mertem mozdulni. Ha félre értem a helyzetet és visszautasít ások egy lyukat és belefekszem szégyenembe.
- Igen. Ez egy eskü végül is... - suttogta.
-... amit meg kéne pecsételnünk? – suttogtam vissza.
- A biztonság kedvéért?
- Csakis azért – bólogattam hevesen.
Hátra pillantottam a Zöldkúria magas alakjára. Bárki fent lehetett már. Anyám, aki még mindig betegeskedett. Ella az izgalomtól. Camilla néni, aki talán soha nem is alszik igazán csak hallgatja a ház csöndjét.
Bárki megláthatná, de ez nem fog megállítani. Mert nem vagyok gyáva.
Hátat fordítok a háznak úgy, hogy Aris alakját szinte teljesen eltakarjam. Aris felszegett állal néz rám. Egy pillanatig se tűnik rémültnek csak vörös arcát felém fordítva vár.
Most elkap az izgalom úgy, mint legelőször, de már tudom milyen lesz és ettől csak még inkább izgatott leszek. Ugyan olyan érzés lesz? Jobb, rosszabb? Hogy is lehetne rosszabb, Aris-szal semmi se lehet rossz. De most figyelnem kell és hinnem benne, hogy a varázslat működni fog. És hogy ne működne, ha a szívemben már ott van egy pont olyan alakú rés, mint Aris maga és csak ő tudja kitölteni.
Előre hajolok míg Aris még magasabbra emeli arcát. Félúton összeérnek ajkaink. Hideg kezei elől a mellkasomnál az ingem markolják. Jobb kezemmel a háta közepére teszem a kezem úgy ahogy a filmekben láttam mindig. Ha bátrabb lennék megdönteném, de ha most elejtem oda lenne a varázs.
Puha piskóta ajkai vannak. Lehunyt szeme pillái végig csiklandozzák az orcám.
Már semmi baj nem történhet.
A csókkal pecsételt eskü mindennél erősebb.

Ellával a bejárati ajtó lépcsőjén ülve várjuk apát. Mindkettőnk hátán ott a táska. Ella a legszebb rózsaszín csillámos ruháját vette fel, az én ingem mellén nefelejcs virág van tűzve a zsebbe. Aris már az iskolában lehetett talán az első órái végére is ért.
Megpróbáltunk megreggelizni, vagyis ettünk pár falatot, de a lakás túlságosan tele volt feszültséggel, hogy sokáig egy helyben lehessen maradni.
Anya is kicsinosította magát. Azt a nadrág kosztümöt vette fel, amit elmondása szerint régen a gimnáziumból ballagásra kapott. Nem volt idejét múlt, de mégis kilógott a képből.
Megpróbált még az elején felmenekülni az emeletre de Camilla néni elállta az útját.
„Most már szedd össze magad! Egy anya sose hagyja magára a gyerekeit!"
Ugyan ezt mondta mégis ő szinte sose említette a gyerekeit. Ha mégis keserűen nyilatkozott róluk. Néha úgy tűnt a ház tele van titkokkal és rossz emlékekkel, máskor úgy tűnt fénykorában igazi otthon volt és belengte a családiasság érzete. De lehet mindez csak a gyermeki fantázia volt.
Talán szerettem volna hinni, hogy a legtöbb család szeretetben él, hogy mindegyik család olyan, mint a Katsaros és nem, mint a Sullivan.
- Mi van, ha nem jön? – suttogta Ella közelebb csusszanva hozzám. Kerek arca előre meredt, de a szemeit lesütötte.
Bennem is megfogalmazódott már ez a kérdés. Egy olcsó képeslapra alapozni mindent nem volt túl hiteles. De ismertem apát.
- Apa mindig szavahihető. Ha valamit mond az úgy lesz – és hittem a szavaimban. Ha apa azt mondaná holnap havazik akkor másnap amikor kinézek az ablakon azt látnám a világot ellepte a vatta szerű hó.
Apa, ha hazudik is – és minden felnőtt megrögözött hazudozó – ha valamit megígér akkor azt betartja.
Aris szavai a mellkasomban dobogtak. Szerettem volna hinni, hogy apa tényleg hiányolt minket. Vajon ő is ennyire várja a viszontlátást? Vajon változott bármit is?
- Talán eltévedt? Vagy lehet csak este jön mert dolgozik – mondta anya, aki kihallgatta a beszélgetésünket. Nem mintha nehéz lett volna alig két lépésre állt a nyitott ajtóban. Mögötte Camilla néni alakja továbbra is eltorlaszolta a menekülő útját ahogy az emeletre vezető lépcsőn ült.
- Ide eljutni mindig kalandos. De itt lesz – teszi hozzá Camilla néni.
- Mégis honnan tudja? Sose hagyja el a házat – morogja anya szúrós pillantást lövellve a vénasszony felé.
- Bármennyire is szeretnéd akkor is el fog jönni. Akkor már igazán elgondolkodhatnál mit mondasz neki mikor itt lesz. Vagy majd állsz, mint egy hülye?
- Ne használjon csúnya szavakat Ella előtt! – kelt ki magából anya arca már vörösre fordulva.
- Na ez már jobban úgy hangzott, mint egy felnőtt nő – kuncogott Camilla néni.
- Valójában már ismerem ezt a szót – jegyezte meg cinkosan csak kettőnk között Ella.
Egy újabb fél óra telt el minden esemény nélkül. Néha anya és Camilla néni váltott pár szót csak. Ella megunva az ücsörgést elővette a Barbie babáját és csöndesen játszott vele. Én a Dzsungel könyvét olvastam.
Szinte észre se vettük először mikor a régi kocsink megállt a Zöldkúria előtt. Az ajtócsapódásra kaptuk fel a fejünk.
A régi nagy BMW, amit azóta ismertem mióta az eszemet tudom egyáltalán nem illet ide. Szinte nevetségesen drága és nagy volt mintha csak egy tankot raktak volna be egy kertészeti magazin címlapjába.
Apa alakja hamarosan felbukkant a kapunál. Olyan volt, mint mindig. Olasz öltöny és bőrcipő. Szőke haja már nem volt hatra fésülve ugyan de még mindig nagyon komoly és fontos benyomást keltett. Talán kissé lefogyott mióta nem láttam.
És lebarnult Fijin.
Szemét a kezével árnyékolva pillantott fel a házra, minket még nem vett észre.
Mielőtt még elkiálthattam volna magam Ella rózsaszín villámként cikázott végig a kerten a kapu felé. Apa is odakapta a fejét a közeledésére.
Szája meglepetten nyílt el majd elnevette magát ahogy kitépte szinte helyéről a kaput.
Ella nem is futott. Repült.
Apa kitárta a kertkaput tőle sose látott kapkodással szinte belökte magát a kertbe.
A féltékenység, nem, az irigység szinte gurgulázott a torkomban. Én is ilyen szabad akartam lenni. Én is ki akartam mutatni a boldogságom. De Ellával ellentétben én hallottam anya elfúló nyögését ahogy visszafojtja a sírást. Nem a boldogságtól.
Apa felkapta Ellát és megpördült vele a levegőben. Mindketten csak úgy szikráztak a szeptember halovány napsütésében. A Paradicsom kicsiny kétszemélyes terévé vált a kertünk. Én is akartam.
Ott akartam lenni velük.
Apa letette Ellát de még előtte arcon csókolta. Mindketten nevettek.
Aztán apa felém nézett, mindketten meredten bámultuk a másikat. Csak egy másodperc lehetett, tudom, mégis hosszabb volt, mint minden addigi pillanat, ami a távozása óta eltelt.
És futottam.
Még egy pillanat, amit nélküle töltök és biztos meghasad a szívem.
Az ölelése ugyan olyan volt, mint régen. Dohány és arcszesz illata volt.
Szorosan köré fontam karjaim ahogy hasába fúrtam a fejem. Ő pedig úgy tartott a karjaiban, mint mikor még egészen kicsi és törékeny voltam.
- Hiányoztál – suttogtam ahogy felnézek rá. Ő pedig lenéz rám fájdalmas mosollyal.
- Istenem... el se tudod képzelni mennyire hiányoztatok – suttogta vissza miután nyelt párat.
Sose láttam addig könnyezni apát.