Lonc
A lonc illata segít látnoki álmokat idézni. Otthonodban tartva jó házasságot biztosít

Aznap éjjel viharos volt az álmom. Az erdőben találtam magam ahogy az őzt üldözőm ismét soha el nem kapva. A virágok robbanás szerűen pattantak ki minden lépésemnél virágillattal felgőzölve az álmom.
Mire észbe kaptam már nem is az őzt hanem Aris után futottam, aki kacagva újra és újra eltűnt előlem a következő fa mögött. Varjak repültek a tejszerű égen és akkorák voltak, mint a repülők. Mind Fijire utaztak el az ősz elől. Mert tudták itt minden meghal amint beköszönt a fagy.
Megfordultam és elkezdtem visszafele rohanni a kúria felé. A loncvirágok gyenge indái utánam próbáltak kapni, de gyorsabb voltam. Thetis hangját hallottam a fa ágai között végig szaladni.
„Légy bátor. Légy bátor."
A levendula réten anyám zokogott Ellával összeölelkezve.
Az apám pedig benzint locsolt köréjük. Hiába próbáltam elérni hozzájuk a lila virágtenger újra és újra kivetett magából. A gyufaszál már égett a kezében és bárhogy sikítottam a hangon nem ért el hozzájuk. Ekkor egy bulldog a semmiből előbukkanva elkapta apám kezét és leharapta. A kutya egyenesen az erdőbe futott, ahol már várta a Katsaros család, apa pedig átkozódva futott utána. Vissza se nézett ránk.
Hiába próbáltam ismét elérni anyámékhoz a levendulák még mindig nem engedtek utat nekem. A kezemet szinte égették a virágok ahogy próbáltam őket arrébb lökni mind haszontalanul.
Apró lökést éreztem a hátamon és mikor odafordultam Aris-szal találtam szembe magam. Kezében az üveggolyóval, amit most felém nyújtott. Mikor a kezünk összeért harmatkönnyű csókot lehelt a számra majd köddé vált. A világ hirtelen hideg és némává vált. Ella és anya eltűntek a rétről apám és a kutya emléke se maradt meg. A tejszerű égen hosszú árnyék futott végig most. Egy nőé, aki úgy tűnt beakarja takarni a világot mintha csak ölelésbe akarná vonni. Az elkerülhetetlen vég előtt egy pillanattal, az ég utolsó fehér részletére függesztettem a tekintetem.

Izzadságban fürödve keltem. Kiabálhattam is mert pillanatokon belül halkan nyikordult az ajtóm. Anyám fáradt, de ijedt arca bukkant fel.
Most már kezdett jobb bőrben lenni. A napok nagy részét még átaludta és nem volt mindig igazán jelen, de legalább minden nappal úgy tűnt jobban van. Örültem neki.
- Jól vagy Jack? Kiabáltál – szinte bocsánatkérően lépett be félszegen attól tartva, hogy elutasítom a közeledését.
- Rém... rémálmom volt – néztem rá és éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Szégyenlősen megtöröltem a szemem a pizsamám ujjába. Annyira megkönnyebbülten most, hogy itt állt előttem. Hogy tényleg itt van nem csak létezik mintha egy másik világból nézne át hozzánk. A zokogás marta a torkom, de ellen álltam. Nincs annyi csillagfény és holdvilág, ami feloldaná az én oroszlánszívem. Talán egy nap majd elsírom ezt Aris-nak mikor csak ketten vagyunk.
Egy nap majd utat találnak ezek a könnyek is, de ma még erős leszek, ma még tartom magam, hogy anyának ne kelljen, hogy Ellának ne kelljen, hogy Aris-nak ne kelljen.
- Jaj, szívem – suttogta anyám és odabotorkált hozzám és leült mellém. Szinte remegve lassan karolt át még mindig attól tartva ellökőm magamtól. De nem tettem, sőt lassan mellkasának döntöttem a fejem. Jól esett a közelsége mintha egy hosszú csatából jött volna vissza. Már nem volt márkás parfüm illata csak a szokott puha mosószeré és a tipikus „anyuka-illata" maradt meg, amit mindig is jobban szerettem.
- Mit álmodtál? – simogatta meg a hajam suttogva.
- Hmm – nem találtam volna a szavakat, ha ezer évig is keresem őket. Azt álmodtam elvesztelek titeket, hogy sose találom meg, amit keresek, vagy mikor végre megkapom a szívem vágyát az a semmivé foszlik szét. Hogy apám ismét bánt titeket és én nem tehetek semmit.
- Butaságot – suttogom puhán végül.
- Nincs semmi baj. Hess, hess rossz álom – kuncogta finoman karjaiba zárva. Talán tényleg nem volt semmi baj. Ha így marad minden azt elbírom. Talán a világ rég helyre zökkent csak én állok még mindig rossz helyen.
Az ablakpárkányhoz hajoltam és felvettem onnan a levelet és a fekete üveggömböt. Mindkettő hűvös volt az éjszakai levegőtől, ami beszökött a nyitott ablakon.
- Mik ezek? – kérdezte anyám őszinte kíváncsisággal, de nem nyúlt értük.
- Ez egy levél, amit egy könyvben találtam. Egy szerelmeslevél egy Rose nevű lánynak. Szép. Ez pedig egy üveggolyó, amit Aris-tól kaptam. Nagyon fontos neki. Szép.
- Hmm... igazán kedveled azt a fiút – hümmögte miközben kinyújtott kezébe ejtettem mindkét tárgyat. Az üveggolyónak szinte nem is szentelt figyelmet csak a levélnek.
Nem értettem, hogy lehetett ilyen semmiségként megfogalmazni, ami köztünk volt Aris-szal. Az én világomat kitöltötte a létezése és tényleg még az árnyéka is hiányzott ahogy elnyújtózik a falon.
Annyival elintézni, hogy kedvelem olyan volt, mint azt hallani a Nap csak egy csillag, a tenger pedig csak egy pohár víz. Szinte sértő volt.
- Régen... James is írt nekem hasonlókat – ez kizökkentett. Hitetlenkedve pillantottam fel anyámra. Arcán nosztalgia és fájdalom keveredett ahogy beharapta az alsó ajkát. Kivételesen sápadt holdfényszerű volt kerek arca.
Ismertem pár sztorit a kerti partik alatt hencegő apámtól. Hogy hogyan kérte meg anyám kezét egy óriáskerék tetején majd mikor leszálltak a kerék fényei kiírták „James & Elise". Hogy anyámat le kellett ültetni a lépcsőre annyira ledöbbentette.
De arról, hogy szerelmes üzeneteket váltottak még sose hallottam. Talán apa túl nyálasnak, nem az image-hez illőnek ítélte.
- Minden nap hozott nekem kávét a szalonba, ahol dolgoztam. Néha csak annyi állt rajta „ma is gyönyörűen nézel ki" vagy „legyen ma a legcsodásabb napod". Néha viszont költőibb volt – lehelet vékony mosolyra húzza száját – „drága Elise-em a szívem annyira telve van veled inkább a tiéd már, mint az enyém". Akkor azt hittem minden szava igaz...
Nem találtam a szavakat, amikkel megvigasztalhattam volna. Talán tőlem bármit is hallana nem segítene rajta. Közelebb bújtam hozzá, hogy legalább érezze itt vagyok neki. Mert legyen bármilyen is az édesanyám marad.
- Mond... Jack... mérges vagy rám? Szerinted az én hibám minden? – kérdezte lassan forgatva a szavakat, mint ahogy a kagylókat mossa ki a tenger a partra. Öklömbe szorítottam a fekete üveggolyót, hogy bátorságra leljek.
Itt volt a tökéletes alkalom, hogy mindent az arcába vágjak. Végre kitombolhattam volna magam és elmondhattam volna azokat a dolgokat, amiket magamban tartottam talán egészen a kiderülés napja óta, az ő születésnapjának estéje óta. Annyira vágytam rá, hogy megforduljak és szinte savként csöpögjenek a szavaim. Bántani akartam. Meg akartam torolni rajta mindent, amit át kellett élnem. Amit Ellával tettek. Apámat nem bánthattam túl messze volt, túl sérthetetlen a maga valójában. De anyám egyszerű és halandói volt. Csak egy karnyújtásnyi távolságra, hogy megbüntessem.
De nem tettem.
Nem.
Nem leszek az apám.
Felnéztem rá és Ellát láttam. A vörös szemekkel és beharapott ajakkal ahogy lenézett rám könyörületért imádkozva. Azt kérte hazudjak és mondjam azt nem hibás, hogy valójában az egész helyzet ugyan ide futott volna ki vele vagy nélküle.
A neheztelés nehéz kőként ült a gyomromban ahogy kinyitottam a szám.
- Nem haragszom. Nem hibáztál anya... te megtettél mindent, ami tőled telhető volt.
Remegve bólintott majd elkezdett motyogni valamit arról mennyire igazam van és hogy ő tényleg nem hibás ebben. Én pedig túl fáradt voltam, hogy utána kapjak hát hagytam, hogy elsodródjon vissza abba a másik világba, ahova ilyenkor menekül minden fájdalom elől.
Bár én is... bár én is néha elmenekülhetnék egy másik világba, ahol nem én vagyok az oroszlánszívű fiú.

Reggelre mind az álom mind anyám messzi történetnek érződött, amit csak másodkézből hallottam. De azért mindent leírtam a naplómba.
Lent már reggelihez ültek a többiek mire beértem a konyhába. Anyám palacsinta hegyet egyensúlyozott a tányéron és szinte ragyogott, mint réges régen, amiket már csak a családi fényképek őriztek emlékként róla. Talán egy nap teljesen helyre jön, gondoltam és boldog várakozás öntött el.
Egy nap mindent magunk mögött fogunk hagyni, ami fájt valaha.
- Megjöttek az iskolai papírjaid – dobott le elém egy borítékot Camilla néni amint leültem az asztalhoz. Egy pillanatig komolyan el kellett gondolkodnom mégis mit jelent mindez. Aztán rájöttem már bele is futottunk az augusztus végébe az iskola pedig már nem is olyan messzi gondolat.
- A beiratkozásodat már akkor leadtam mikor megérkeztünk – magyarázta anyám miközben ütemesen dobálta a tányéromra a palacsintákat – jövőhéten elmegyünk a tankönyveidért, jó? Ella a melletted lévő óvodába jár majd. Legalább nem kell többé ingáznom köztetek – hadarta mindkettőnk helyett is izgatottan – jaj még csomó mindent vennünk kell! Füzeteket és tolltartót. Ellának is kellenek cuccok az oviba – majd hirtelen megáll – igazán legalább a füzeteidet nem kellett volna elégetned – pillantott rám vissza minden él nélkül. Én csak a vállamat vonogattam. Camilla néni némi elégedettséggel biccentett felém. Azt hiszem ő is az a fajta ember volt, aki szerette elégetni bosszúból a dolgokat.
-Indulok Aris-ékhoz – tömtem a számba egy adag palacsintát majd Ellára pillantottam, de meglepettségemre ő nem mutatta jelét, hogy velem tart.
- Ma csajos napot tartunk Ellie-vel! – jelentette ki tovább sziporkázva anya és már mindent értettem. A jókedve csak félig volt őszinte, de legalább ismét teljes gőzerővel próbálta gondunkat viselni. Úgy tűnik végre valahára kezdett kiérni a végelláthatatlan sötét erdőből.
Ha ehhez az kellett, hogy a nem létező pénzünket költsék hát mit bántam én.

A Katsaros családot a kertjükben találtam meg. Már a reggelivel végezve kávézgattak.
Aegeus a fonott karosszélben ült és annak karfáján Thetis pihent vállán Neroval, akit most keksszel etetett. A férfi keze felesége combján pihent néha finoman megpaskolta. Valamiről duruzsolva beszélgettek, de túl halkan, hogy akár még a köves úton feléjük haladva is meghalljam.
Aris velük szemben lóbálta a lábát a hintaágyon amit most a dohányzó asztal felé fordítottak. Mikor észrevett szinte elhajította a tejes bögréjét, hogy elém jöjjön. Szinte nekem csapódott ahogy a karjaimba vetette magát. Egy pillanatig várom, hogy elcsattanjon köztünk egy csók legalább olyan lágyan, mint álmomban, de a valóságban azóta nem tettük mióta letettük az eskünk.
Helyette magához szorít szinte levegőtlenül hagyva, fejét a nyakam hajlatában hajtva. Érzem ahogy elönti az arcom a forróság és talán már vagyok is olyan vörös, mint amilyen Ella vagy anya szokott lenni mikor Aris szülei felénk fordulnak.
- Jaj már! – kacag fel Thetis – tegnap láttátok egymást! Aris engedd el nem a háborúból jött vissza! – mondta és Aris kissé vonakodva, de valóban elenged.
- Jól vagy Jack? Fáradtnak tűnsz – kérdezte Aegeus ahogy közelebb értünk – jobban, mint általában – döntötte oldalra fejét. Volt benne valami.
A szemeim alatt olyan sötét karikák húzódtak, hogy ha valóban a lélek tükre akkor ezek voltak a legmélyebb vizesárkok, amik csak körbe vehették. Persze mindig is voltak karikáim. Ahogy Ella a rózsaszín piruló bőrt örökölte anyától én úgy kaptam meg apám örökösen kialvatlannak tűnő szemeit.
Később a középiskolában majd az egyetemen senki se vonta kétségbe mikor azt mondtam le se feküdtem aludni és mindig jól jött, ha nem volt kedvem bemenni bármelyik órámra és inkább ledőltem a nővérszobában.
-Semmiség – legyintettem és gyorsan másra tereltem a témát – Aris te elsőbe mész vagy másodikba most? Lehet osztálytársak leszünk.
A levegő még az augusztusi melegben is hirtelen hidegnek tűnt és már tudtam valami olyat mondtam, amit nem kellett volna. Aris a szülei felé kapta a fejét olyan gyorsan, hogy még én is megijedtem.
Thetis és Aegeus összenézett majd vissza a fiúkra.
- Nekem erről nem mondtatok semmit! – mondta Aris a kiborulás szélén.
Thetis szemei elsötétültek majd az ajkába harapott.
- Minek mennél oda? Itthon én is megtaníthatlak mindenre. Sokkal jobban, mint azok ott lent – az utolsó mondatában csak úgy forrt a harag. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam így segélykérőn Aegeus felé pillantottam. A férfi rám nézett majd a haragjában sápadó Thetisre.
- Fiúk... mi lenne, ha kihoznátok a mama legyezőjét. Kissé melege van – intett játszott könnyedséggel. Most Thetis tekintett le férjére majd egy dühödt sóhajjal átvetette magát a hintaágyba elhelyezkedve pont a férjével szemben teljes harckészültségben.
Kapva az alkalmon inkább azonnal eltűntünk a házban.
Beérve Aris-ra pillantottam és arra számítottam feldúlt lesz. Vagy legalább egy kicsit ijedt, hogy a szülei veszekednek. De ő már el is indult a szülei hálószobája felé, hogy előkerítse a legyezőt. A szobában se mutatta jelét bármi különösebb érzelemnek.
- Nem zavar, hogy a szüleid veszekednek? – kérdeztem ahogy ő kinyitotta a szekrényt. Némi kutakodás után a téli kabátok alatt egészen hátra szorulva kihúzott egy minden ismeretőjegyet mellőző kék dobozt.
- Nem különösebben – vont vállat a tetőt leemelve a dobozról. Most már mindketten az ágy mellett térdeltünk a földön köztünk a tucatnyi legyezővel teli dobozzal. Aris tetszőlegesen kiemelt egyet és szétnyitotta. Csipke volt a tetején és rózsaszín angolrózsák barackszín háttéren. Igazi szaténból volt sötét fára kifeszítve. Aris az arca elé tartotta finoman legyezve magát mintha csak egy Hollywood aranykori filmcsillag lenne. Szinte láttam a fekete fehér filmek földöntúli csillogását ahogy rásütött a nap.
- Hát de... mi van, ha megutálják egymást? – nyeltem egyet még mindig megbabonázva nézve keze ívét ahogy a legyezőt hirtelen mozdulattal összecsukta – illik hozzád...
Grimaszt vág majd megrázza a fejét és visszadobja a legyezőt. Újabb került a kezébe. Ez most egy papírra kifeszített darab volt. Darvak és a Fuji hegy csak az egyik oldalán, a másikon semmi. Ilyen darabokat lehet venni nyáron bármelyik pályaudvaron amikor az ember szinte az aszfaltra olvad.
Aris még csak komolyabban meg se nézi összecsapja és vissza is kerül a dobozba.
- Jack, az én szüleim nem olyanok, mint a tiéd – egyre türelmetlenebbül kotorász majd kapkodva legyint – az én szüleim egymásnak lettek teremtve – minden él nélkül mondja mégis nehezemre esik nem megsértődni.
Hát bocsánat, hogy az én szüleim szerelmét nem írták a csillagokba és nem részei a Trójai háború történéseinek.
Egyesek csak a hétköznapi szerelmet kapják, ami bizony néha elmúlik. Nem minden mély és tragikus. Néha a dolgok nagyon sekélyesek és mindennapiak. És talán jobban is fáj, ha valami szinte észrevehetetlenű besurran az életedbe mintha elmondhatnád ez a sorsod.
- És tényleg iskolába akarsz menni? – kérdeztem inkább elterelve a témát.
- Nem igazán az iskoláról van szó – pillant rám majd elmosolyodik – de jó lenne, ha ezek után is együtt lehetnénk folyton-folyvást.
- Oh, igen – próbáltam lazára venni és megrántottam a vállam – jó lenne... az tényleg jó lenne. De mi van, ha a mamád nem engedi?
Most már megint egy újabb legyezőt nyitott ki, amin fényes papírból aranycsíkok futottak át középen egy fésülködő nő arcképével a sötétkék háttéren. A fogóján kék zsinór benne aranyszálak csillogtak. Eddig ez tűnt a legdrágábbnak mind közül. Aris alaposan átvizsgálta majd széttárva az arca elé emelte és megrebegtette a szempilláit.
- Mit gondolsz? – kérdezte sejtelmesnek szánt hanggal jobbkezét feltartotta képzeletbeli cigarettájával – hát nem vagyok egy igazi Marilyn Monroe? A papa igazán imádja a filmeit – majd felkacagott a fejét hátra hajtva a színésznőt imitálva. Még a szemeit is úgy hunyorította ahogy ő tette. Nem hasonlított rá valójában külsőben persze, de a mozdulatai az övék voltak mintha csak egy megszállást láttám volna. Szinte rémisztő volt és borzongatóan gyönyörű.
- Gyönyörű – suttogtam majd megköszörültem a torkom – szerintem ez jó lesz. De mi lesz, ha a szüleid nem akarnak mégse iskolába járatni? – tettem fel újra a kérdést.
Aris ismét önmaga volt. Végigfutatta ujját a legyező szélén végül mégis összezárta és visszakerült a dobozba. Egy ideig még nem válaszolt csak tovább kotorászott a végtelennek tűnő dobozban. Nem is értem minek kellett nekik ennyi legyező. Addig egyikük kezében se láttam egyet se.
- Ugyan Jack – mosolygott rám Aris majd visszafordította figyelmét a dobozra – te mindent megszerzel magadnak nem igaz? Elveszed, ami kell, ha kell. Én pedig minden megkapok, amit akarok. Mindig. És ha nagyon szeretnék valamit és úgy látszik mégse kapom meg majd segítesz ezen ugye? – majd rám villantotta azt a bizonyos mosolyát, amit csak egy ködös bárgyú mosollyal tudok a mai napig viszonozni. Amikor így nézett rám háborúba mentem volna érte. Ettől a mosolyától hittem abban, hogy elég volt egyetlen nő, Heléné ahhoz, hogy kirobbanjon a tíz éves trójai háború.
Még a Marsot is elpusztítottam volna, ha arra kér.
- De a mama be fogja adni a derekát. De majd nagyon látványosan nem fog neki tetszeni. De ha egy elég elegáns legyezőt viszek neki hamarabb jobb kedvre derül – végül a doboz legeslegaljáról előhúz egy pávatollas legyezőt – tökéletes – csillan fel a szeme. Némi igazítás és szösztelenítés után megvan végre legdrámaibb legyező, ami talán csak létezhet. Csokornyi pávatollal és gyöngyökkel volt díszítve. Bronz fogója olyan súlyos volt, hogy Aris-nak két kézzel kellett fognia a díszes markolatot. Ez volt az egyetlen legyező, ami nem kihajtható volt.
- Ez meg mégis honnan van? – simítottam végig a toll barázdáin.
- Filmkellék volt. A nagynéném szerezte a mamának mikor beteg volt. A mama imádja a szép dolgokat – felkuncog – olyan, mint egy varjú. Bolondul a csillogó dolgokért.
- A nagynénéd filmcsillag? Várj... van nagynénéd? – el se tudtam képzelni milyen lehet, ha az embernek van nagynénje. Apámnak még csak unokatestvérei se voltak anyám pedig senkivel se tartotta a kapcsolatot miután megházasodott, testvére pedig szintén nem volt. Talán ezért akarták mindketten, hogy legalább két gyerekük legyen.
Kicsit irigykedve gondoltam vissza a volt barátaim beszámolóira, akik mindig valamelyik rokonlátogatásból jöttek. Persze mi is utaztunk, sőt többet is mint az átlag, de a végállomáson sose várt minket család mindig kívülállók maradtunk.
- Sokkal jobb. Ő egy... ilyen izé. Ő játssza el a veszélyes jeleneteket a filmekben a sztárok helyett.
- Kaszkadőr?
- Az! És nagyon menő! Nyolc kockás hasa van! Nyolc! – ledobva a legyezőt még a kezével is mutatta – és súlyokat tud emelni! És tud cigánykerekezni meg hátra szaltózni!
- Azta! – ennél menőbbet nyolc évesen el se tudtam képzelni.
- És az álmai megjósolják a jövőt! – kontrázott Aris.
- Mindig?
- Mindig!
- Azta! – ismételtem jobb szó híján. A fejemben megjelent egy amazon szerű alak Thetis szerű vonásokkal, de két szemmel és nyolc kockás hassal ahogy hátra szaltózás közben súlyokat emel. Mint egy szuperhős!
- Na de gyere. Most már biztos átbeszélték a dolgot – tette vissza a kék dobozt a szekrény aljába majd a páva legyezővel a kezében elindult kifelé én pedig követtem.

Kint valóban úgy tűnt elmúlt a puskaporos hangulat. Aegeus Ölébe ejtett karokkal szelíden mosolygott rá feleségére míg az összefont karokkal sértetten felhúzott vállakkal szórt villámokat szeméből.
- Na, hogy döntöttetek? – kérdezte Aris. Én pedig készen álltam volna, hogy ha nemet mondanak beszállok a veszekedésbe. Még tudósokkal is megküzdöttem volna, hogy véghez vigyem Aris akaratát. Ennyire rajongtam érte már akkor is.
- Mondjad csak el te – intett Thetis Aegeus felé sértetten – mondjad csak el azt a baromi jó döntést...
- De Thetis... - sóhajtott rosszallóan a férje – igazán nem az árvaházba küldjük. Fölösleges ez a sértett viselkedés. És amúgy is gondolj bele, ha Aris-t most iskolába küldjük akkor egy nap gimibe megy, vagyis elmegy a gimis bálba ergo, ha mi jelentkezünk kísérőnek mi is eljutunk! Képzeld csak el! Egy bál! Mint a Grease-ben a táncpárbaj jelenet! – magyarázta fokozódó lelkesedéssel.
- Te vágytál rá mindig... - vont vállat Thetis.
- Ez a kettőnk álma volt! Emlékszel mikor először néztük meg? Egész délután a táncokat próbáltuk – majd bevetett egy sármos mosolyt miközben egy képzeletbeli fésűvel megigazította a haját – én voltam a te Travoltád.
- Kérlek – ugyan próbált lesújtóan nézni a szája szélén így is mosoly játszott – kétszer annyi személyiség van ebben az egy szememben is mint Sandy-nek az egész testében. Amúgy is kettőnk közül nekem volt bőrdzsekim.
- Ez azt jelenti, hogy mehetek? – kérdezte izgatottan Aris és végre kezdtem feloldani a lázas összpontosításból, hogy ha kell ki tudjak állni mellette.
- Igazán borzalmasak vagytok mindhárman – mondta Thetis még egy utolsó próbálkozásként, hogy szigorúnak és keménynek látszon, de Aris nem vette be.
- De remek ízlésem van – mosolygott majd rám és az apjára nézett – legalább hármunk közül nekem van – majd odanyújtotta az édesanyjának a hatalmas páva legyezőt. Ekkor már tényleg nem tudta megállni és elnevette magát a nő. Felállt és homlokon csókolta a fiát majd elvette a legyezőt.
- Oh te kis divatos szörnyecske – kacagta meg megrebegtetve a pávatollakat. Aris is vele nevet és megjelent szája két szélén a két kis gödröcske pont, mint a mamájának.
Alig bírtam ellenállni, hogy meg ne bökjem meg az ujjammal.
- De nem lesz ám móka és kacagás! Mire tinédzser leszel átkozod majd magad, hogy minek akart ennyire! – figyelmeztette előre a nő és egyet tudtam érteni vele. Visszamenni az iskolába egyáltalán nem arról szólt, hogy minden jó és szép lesz. Sőt új ostoba felnőttek és ostoba gyerekekkel leszek körülvéve apa védelme nélkül. Erősnek és ijesztőnek kell lennem Aris és Ella helyett is, hogy ne bántsák őket és mert ez az én természetes helyem. Vannak a vezetők és a megvezettek és én vezető vagyok.
- Kit érdekel az iskola? – vont vállat Aris – csak Jack számít.
Majd megfordult és karon ragadott, hogy az aznapi tündér vagy bármi másféle felfedező utunkra menjünk. De még visszanéztem a szüleire.
Aegeus hatalmas karjaiban tartotta Thetis-t és mosolyognom kellett a puszta látványon is.
Egy buborékosan vidám érzés ült a gyomromban ahogy arra gondoltam milyen jó nekik, hogy ott vannak egymásnak.
Elbújni valakiben és menedéket találni a karjaiban azt hiszem a felnőttek ezt a fajta kiszolgáltatottságot sose szerették.
De ahogy ők ketten hajoltak egymás felé, mint két útszéli virág vigaszt keresve, édes volt és ismét a tej jutott eszembe.
Azt hiszem akkor jöttem rá mennyire vágyok valakire. Szerettem volna egy édes tejillatú és mosott ruhák közti délutáni alvásszerű valakit – akkor még ismeretlen volt számomra a szerelem fogalma igazán – és szerettem volna szeretve lenni, nem ahogy mások tették durván és örökké könny és föld szaggal.
Aztán ránéztem a még mindig a karomat fogó Aris-t és arra gondoltam...
Ah... szeretném, ha ő lenne az.