Kakukkfű

Házban elfüstölve elűzi a reménytelenséget és rossz energiákat a családi tragédiák és hosszú betegségek után

Miután befejeztem az első osztályt elégettem az összes tankönyvemet.
A szomszédságból minden gyerek ott állt körülöttem és nézték lelkesen a tüzet. Az elején még sikongattak és éljeneztek mikor pedig beejtettem az égő gyufaszálat a rögtönzött könyvhegy gyomrába mind elhallgattak.
Mint egy igazi orwelli főszereplő álltam a művem előtt és bámultam ahogy a lapok lassan vörössé majd feketévé válnak az éledező tűzben. Erősnek és rettenthetetlennek éreztem magam és ezen csak fokozott a félkörben körülöttem álló tömeg, akik csak passzív résztvevői voltak a rituálémnak.
Most így visszagondolva minden bizonnyal nem voltunk olyan fenséges látvány a kocsibejárón állva a napsütötte június elején, a nyári szünet első napján.
De mindez akkor többnek tűnt és több is volt.
Nem az oktatás ellen lázadtam hanem minden ellen, ami csak körül vett.
Lázadtam a költözés, a válás, a szüleim ellen.
Hét évesen nem találhattam ki annál vérlázítóbbat, mint hogy elégetem az első osztályos matekkönyvemet.
Anyám mikor hazajött eloszlatta a tömeget majd a kerti slaggal lelocsolta a lázadó szertartásomat és bezavart pakolni.
Nincs más lehetőség.
Költözünk.

A nyár első hónapját a nagyinál töltöttük New Hampshire-ben és bár nem mondtuk ki de mind utáltuk az ott létet.
A nagyi szeretett minket és természetes volt, hogy befogadja a lányát és az unokáit, de egy lakóparkban élt és plusz három fő befogadására képtelen volt anyagilag vagy élet stílusilag.
Anyám szégyellte, hogy vissza kellett jönnie azok után hogy húsz évesen bevágta az ajtót és évente kétszer, karácsonykor és a születésnapján kereste az anyját.
Emellett még ott volt a kínos irónia, hogy amig megtehette volna egyszer se volt hajlandó pénzt kölcsönadni a nagyinak most mégis az ő kegyelméből éltünk.
Én még elvoltam ugyan, a könyvtár közel volt és mivel akkor épp semelyik iskolához nem tartoztam leckével se szekálhattak.
A húgom ezzel szemben már rosszabbul bírta. A válás miatt újra ágyba vizelt rengeteget sírt és folyton attól rettegett mikor lát meg újra egy csótányt. Nem volt megfelelő lakhely egy kislány számára a veszélyes lakókocsi park.
A nagyi végül megoldást talált ezzel mindenkivel jót téve.
Anyám távoli nagynénje ellátásra szorult és csak egy államnyira lakott, Vermontban. Nem beteg volt így anyám is viselhette gondját a lakhatásáért cserébe, hanem bizalmatlan volt a környezetével.
Egyedül élt a nagy vidéki kúriájában és se ki nem ment, se be nem engedett senkit családtagon kívűl.
A gyerekei nem viselték el annyira kibírhatatlan lett az évek alatt és mindet ki is zárta a végrendeletből így még erőlködniük is kár volt.
Mi, akik pedig fedél nélkül voltunk bárkit elviseltünk volna, ha az egy olyan menedéket ad, ahol el is férünk.
Így indultunk útnak.

Anyám az utolsó megmaradt fillérjeinket is felhasználta ahhoz, hogy kocsit béreljen. Bárhogy is mondtam neki ez így nem lesz jó csak leintett. A kocsiba befért mellénk az összes cuccunk is.
A válás után az volt a legnagyobb sokk mindannyiunknak, hogy mennyire kevés is a tulajdontárgyunk.
A ház, a kocsik és a bútorok mind apámé voltak. Ruhák, játékok és pár könyv, illetve egy kenyérpirító volt az összes vagyonunk ezennel hivatalosan is.
Anyám már nem tudott több pénzt felvenni még a hitelkártyájáról se.
Reggel egy-egy jégkrém szendvicset ettünk mivel a nyolcadik születésnapom volt. Anya még próbált viccelődni is milyen menő már, hogy nyolc évesen egy házat kapok.
Mosolyogtam mert nem akartam elszomorítani vagy még rosszabb ismét kiborítani a ténnyel, hogy az új ház változatlanul a nagynéni tulajdona hiába fogad be minket.
Egész nap utaztunk.
Hátul a húgom aludt a gyerekülésben talán végre először nyugodtan mióta eljöttünk Long Island-ről.
Én elöl ültem, hogy kezeljem a GPS-t mert anyám nem értett hozzá.
- Nincs is a térképen – mondtam újra ránézve a kijelzőre. Csak a legközelebbi nagy várost tudtuk bejelölni és annyit tudtunk csak, hogy azon át még két óra egyenesen haladva. Egész nap ideges voltam attól rettegve, hogy anyám megint benézett valamit vagy félre hallott.
- Ez egy kis város a GPS-t pedig biztos régen frissítették – nevetett anyám megint intve. Utáltam mikor ezt csinálta.
- Megnéztem a könyvtárban is. Egy térképen sincs rajta – néztem ki az ablakon az elsuhanó tájat hátha meglátok egy táblát, amin végre ki van írva a neve – Lavender Hill. Még a neve is hülyeség.
- Hé – figyelmeztetett anyám – azért hívják így mert a dombokon rengeteg levendula nő. Majd meglátod milyen szép! Olyan lesz, mint Provence! Emlékszel még rá? – pillantott rám, de ahogy mind a ketten visszaemlékeztünk rá csak még inkább leült a hangulatunk.
Provence.
Ahol apával voltunk.
Ilyenkor nem tudtam undok lenni anyával. Ha valakinek volt rosszabb születésnapja, mint az enyém aznap akkor az az ő huszonkilencedike volt.
Aznap derült ki, hogy apám félre lép a titkárnőjével. Aztán megindult a lavina és nők neveinek hosszú sora került elő, akik apámmal voltak.
Az ügyvédek gyorsan és kíméletlenül intézkedtek. Apámé igazi sztár volt, anyámé, akit kirendeltek, egy pályakezdő senki.
Kevés tartásdíj és a gyerekek.
Ennyit kapott anyám kilenc évnyi házasság után. Apánk még így is ha akarta elvihetett minket két napra havonta kétszer. Ha akarta.
A papírok után apa lelépett Fijire az új szeretőjével mi pedig ultimátumot kaptunk.
Azóta egy képeslapot küldött annyival: „Hiányoztok srácok!"
Még kisgyerekként se vettem be.
De Ella igen, és ezután csak még inkább zokogott apa után mindenkit kiborítva vele.

Tévedtem.
Mégis létezett Lavender Hill.
A kocsiból kiszállva Ella azonnal a régi kovácsoltvas kapuhoz rohant és felállt rá. A kerítést és a kaput, mint a házat is a növények bekebelezték. Úgy tűnt a ház kertjét Adám és Éva óta senki se gondozta.
Nem tűnt lakottnak.
Ijesztő volt sötétre színeződött tégláival és zárt paletták mögé rejtett ablakaival, három emeletével pedig nagyobb volt, mint a legtöbb ház Long Island-en. Nem tetszett. Nem bíztam benne ahogy a nagynéniben vagy anyám döntéseiben sem.
Leszedtem a húgom a kertkapuról és megfogtam a kezét, hogy ne szaladjon be.
Anyám is mellénk állt hosszan kémlelte a házat.
- Jól néz ki. Olyan... európai – fontolgatta anyám sehogy se lemondva az optimizmusáról. Ella a kezemet rángatta ő már bement volna.
- Tényleg? – néztem rá anyára hitetlenül – úgy néz ki, mint egy kísértet kastély. Biztos él a néni?
- Jaj Jack ne legyél ilyen vészmadár! – majd a húgomra mosolygott – szerinted Ella? Neked tetszik?
- Igen! – rántotta ki a kezét az enyémből majd belökte a kaput és befutott a susnyáson át gázolva. Alakját szinte elnyelte a növényzet rám pedig a szívbajt hozta.
- Beszéltél már a nénivel? – néztem vissza anyára.
- Nem, a lányával beszéltem. De ő szólt elvileg neki, hogy jövünk. Na, Jack gyerünk! A fiúk imádják a kísértet kastélyokat! Fedezd fel! – kacsintott rám és ő is beindult.
Néha már akkori is elgondolkodtam nem vagyok-e az egyetlen a családban, aki átgondolja a dolgokat.

A helyzet bent se volt bíztatóbb.
A tapéta elsárgult, az égőket kiszedték a legtöbb lámpából és a bútorokat por lepte.
Ekkor már szinte biztos voltam a vénasszony meghalt valahol és nem voltam hajlandó egyik szobába se beengedni a többieket mielőtt én nem láttam mi van bent.
Még ilyen fiatalon is tudtam, hogy a húgomnak nem szabad meglátnia egy holttestet, anyámról meg tudtam, ha kiakad, megint nem lehet vele majd mit kezdeni.
Az első szintet hamar végig jártuk. Ahol csak tudtuk kinyitottuk az ablakokat fényt engedve be és, hogy kiszellőztessünk. A konyhában a hűtő tele volt és úgy tűnt használják, ami kissé megnyugtatott. Az étkező, nappali és a cselédszoba volt csak használaton kívül ezek szerint.
- Ajaj! – tette csípőre kezét anyám ahogy megálltunk az előtérben újra most a lépcsőt nézve – itt lesz rendesen mit takarítani! Segítesz majd Ella? – fordult a már első fokon álló húgom felé.
- Nem! – vágta rá majd felfutott a lépcsőn vörös fonatai zászlóként lobogtak utána.
- És te Jack? – fordult most felém.
- Van más választásom? – indultam el fölfele én is.
- Gyászhuszár – mondta anyám sóhajtva ahogy követett minket.
A második emeletre érve meghallottuk a zenét. Lassú klasszikus volt olyan amilyet pont egy vénasszony hallgatna.
- Gyerekek legyetek nagyon illedelmesek Camilla nénivel, jó? Semmi undok megjegyzés, megértetted Jack? – nézett rám szigorúnak szánt tekintettel. Csakhogy anyám pufók kerek arca minden elszántságot vagy komolyságot nélkülözött. Már lázrózsás pirosság lepte el a nyakától felfelé, mint mindig a legkisebb izgalomra.
- Meglátjuk – bólintottam makacsan, hogy csak azért se adjam meg neki a beleegyezésem örömét. Anya akkor adta fel az addigi erőltetetten szorongatott optimizmusát. Arcán kiütközött a fáradság arcába még több vér szökött. Idegesen a szájába harapott.
- Miért kell mindig olyannak lenned, mint az apád? – mondta nagyon halkan. A szavai súlyától mind megdermedtünk. Ella nyöszörgött már-már pavlovi reflexszel apa említésére szemében igazgyöngy nagyságú könnyek formálódtak. Én hátra tántorodtam.
A szemem szúrt és a mellkasom fájt.
Nem! Ne mond ezt!
Nem akartam sírni azt csak a kisgyerekek teszik és én nem lehettem már akkor se gyerek. Nem akartam gyerek lenni mert az azt jelentette csak egy gyalog vagyok ebben a játékban.
Akkor, ha csak gyerek vagyok nem jó helyen vagyunk. Kifordultak a szerepeink és akkor végképp csődöt mondtunk.
Ha olyan vagyok, mint az apám, csődöt mondtam.
- Jaj... Jack – suttogta anya közelebb lépve de én megfordultam és elszaladtam. Tudtam nem fog utánam jönni. Sose jött utánam.

Kifutottam a gyomtengeren át az útra, ahol a kocsi is állt majd fejemet lehajtva sprinteltem tovább el a városkától el a levendula domboktól és mindentől, ami szép volt új és ismeretlen.
A földút egy rét és egy szántóföld mellett haladt, amin hullámzó tengernek tűnt a búza a másik oldalán már az erdő rejtelmes sötétje várt. Csak ekkor álltam meg és fújtam ki magam. Ez a szántóföld és a kissé arrébb eső rét még Camilla néni birtokához tartozhatott. Hogy ezt ki tartotta rendben és dolgozott rajta ki se tudtam találni.
A szúrós érzés a mellkasomban csillapodott ugyan de a dühöm anya iránt nem.
Ostoba liba.
Ha nem lenne ilyen buta máshol lennénk. Ha nem lenne ilyen buta nem kéne ezen a buta helyen egy buta néninél élnünk, zakatolta az agyam.
Végül leráztam magamról az önsajnálatot mikor megláttam milyen messzire nyúlik az út.
Talán csak világgá kéne mennem.
Felnéztem az égre és meggondoltam magam.
Valószínűtlen volt, mintha valaki levendula színű papírt terített volna ki fölém de túl ügyetlen volt és összegyűrte.
Jégkrémet akartam enni. Tejet inni.
Igen, tej illatát éreztem, ahogy kinyújtottam a kezem egy pillanatig azt hittem megérintettem az eget.
Ismét futni kezdtem már nem konokul, hanem úgy ahogy a gyerekek szoktak.
Ritmustalanul fel-fel ugorva magasra néha felkiáltva. A kertváros akkora csak egy múltbeli kalitka volt, a lakópark egy rossz álom. Sose hittem volna egyszer valóban erőm teljéből futhatok amíg a lábam bírja.
Talán csak ezért megérte már Lavender Hillbe jönni.

A rét után egy fákkal körülvett szakasz köszöntött be. Az ágak megvédtek a szúró napsugaraktól és szórakozásként számolni kezdtem a madarakat, akik az ágon pihentek.
Egy hatalmas holló az utolsó fának a legalacsonyabb ágán ült. Az az érzésem támadt mintha figyelt volna így biccentve köszöntöttem. A madár megrázta magát és mosolyognom kellett.
Majdnem olyan volt mintha rendbe szedné magát, hogy jobban nézzen ki.
Illedelmesen az út túl oldalára sétáltam kikerülve, hogy el ne ijesszem.
Visszanézett rám.

Az út egy házhoz vezetett. Logikus volt mégis meglepett.
Ez lehetett a legmesszebbi otthon Lavender Hill városától, az erdőn túl. Úgymond a jövőbeli szomszédjaink.
A ház fekete fából épült egyszintes de terjedelmes épület volt amennyire ki tudtam venni a dombocska alján állva, ahol a kertkapu is volt.
A kapu egyszerű fából készült, ahogy a kerítés is, ami olyan alacsony volt, hogy könnyen átmászhattam volna rajta egy felnőttnek meg épp a derekáig felért.
A kerítés tövében rózsaszínes virágok nyíltak ismerős illattal. Anyám használt hasonló illatú fűszert a húsokhoz bár a nevét akkor még nem ismertem.
- Végre itt vagy! – kiáltotta el magát valaki. Ijedten fordultam vissza a kert felé és valóban a virágok és a magasra csapott fűben ott ült egy fiú, aki karját a levegőben lóbálta felém.
Körbe néztem de csak én voltam arra amerre nézett.
- Én? – kiabáltam vissza magamra mutatva meglepetten. Még sose láttam ezt a fiút.
- Gyere! – intett maga felé a fura srác.
A kapu könnyen nyílt nem adtak sokat a biztonságra az ott lakók. Megszeppenve, de ebből semmit se mutatva felsétáltam a kerten át. A ház oldalánál veteményes volt de itt csak gyümölcsfák, bokrok és virágok voltak úgy ahogy épp a természet akarta, hogy legyenek. A fiú egy halom pipacs közepén ült leplezetlen izgalommal nézve rám mintha valami jót és valami izgalmasat hoznék magammal, amitől csak még inkább kellemetlenül éreztem magam.
Barna göndör fürtjei a szemébe lógtak, de azonnal észre vettem közelebb érve a zöld szemeit. Mint egy macskának villogó zöld íriszei voltak, amik rám villantak.
Még sose találkoztam valakivel, akinek ilyen szemei lettek volna.
Zavarba jöttem tőle.
Ahogy elnéztem fiatalabb volt talán, mint én. Még nem nőtt meg hirtelen, mint akkoriban én az iskolaév végén és még volt egy kis babás hája. Arca kerekded volt, mint egy birsalma. Bűbájos volt. Mint egy reklám gyerek.
- Mit akarsz? – a hangom undok volt pedig nem akartam az lenni. Egyszerűen csak elszoktam, hogy bárkivel is kedves legyek Ellan kívül, vele is csak, ha épp olyan kedvem volt.
- Aristophones vagyok – mutatkozott be minden válasz nélkül tovább mosolyogva rám.
- Nem ezt kérdeztem – fontam össze karjaimat magam előtt sértetten. Nem szerettem, ha az emberek nem válaszoltak a kérdéseimre. Aristophones csak megrántotta a vállát. Ekkor kezdtem mérges lenni.
- Olyan név nincs is, hogy Aristophones – kiáltottam rá. Erre meglepetten nézett rám. Hatalmas macska szemeitől elbizonytalanodtam, amikor pedig szája legörbült, ahogy csak a kisgyerekeké tud a sírás határán már bántam, hogy kinyitottam a szám.
- Azt jelenti a „legfényesebb" – síros volt a hangja mire elfogott a pánik. Nem akartam megríkatni. Ha csak ahhoz értek, hogy megríkassak embereket akkor az apám vagyok.
- Na... - leültem mellé és megdörgöltem a hátát úgy ahogy Ellaét is szoktam mikor sírt – tudományosan nem igazolt, hogy nincs – ez volt az én sajátos bocsánatkérésem. Akkoriban nem tudtam kimondani a „bocsánat" vagy „tévedtem" szavakat így ebbe a logikus köntösbe bújtattam.
A tudósok még nem igazolták ergo bármi lehet még.
Erre Aristophones értetlenül bámult rám.
- Ez azt jelenti, hogy még bármi lehet – magyaráztam.
- Nem értem.
- Vagyis amíg tudományosan nincs kimondva valami addig bármit lehet mondani mert nem bizonyítható, hogy hazugság. Például az űrlények. Én azt mondom vannak és mivel a tudósok nem mondták, hogy nem így igazam van.
- És honnan tudjuk, hogy mit mondanak a tudósok?
- Hát mikor megtudnak ők valamit akkor írnak egy cikket egy újságnak vagy ha nagyon fontos bemondják a tévében – mondtam mire a fiú elégedetten bólintott.
- Okos vagy – ismerte el mintha ezzel magát is dicsérné.
- Tudom – bólintottam.
Az voltam. Enciklopédiaim és lexikonjaim voltak, minden tantárgyból kitűnő lettem és a tanáraim is úgy tartották jóval az osztály előtt járok. Négy évesen már majdnem jól olvastam és valamilyen szinten már írtam is.
Mindezt azért, hogy egy nap vezérigazgató vagy politikus legyek.
De leginkább, hogy a legjobb legyek.

Ekkor a fiú kézen fogott és elindult befelé a házba. El se tudtam képzelni mit akarhat, de az még jobban megdöbbentett, hogy csak úgy fogta magát és elkezdett húzni ezzel mintegy kimondva mostantól barátok vagyunk.
Aristophones ez a fura nevű kisfiú a fura házukkal és fura természetével egészen elbűvölt. Még sose találkoztam senkivel, aki hirtelen ennyire érdekesnek tetszett volna, mint ez a fiú. Tudni akartam róla mindent, mi a kedvenc játéka vagy, hogy fél a villámlástól.
Mindent.
Egyszerre nagyon messzinek és lényegtelennek tűntek a volt barátaim még a kertvárosból. Mind unalmasak voltak Aristophones mellett. Még az is tetszett, hogy bár el kellett engednie a kezem hozzá, de a régi kilincset csak lábujjhegyre állva két karral kapaszkodva tudta csak kinyitni.

Belépve a háznak zöld és édes illata volt. Mintha egy édességboltot és egy üvegházat összetettek volna. Egyik illat se volt elég hangsúlyos, hogy kitaláljam mi is az.
Ahogy beléptem meg értettem az illat eredetét. A fiú a konyhájukba vitt, ahol a mennyezetről szárított növények sűrűje lógott és minden kis kiszögellésen virágcserepek himbálództak.
A nagy faasztalon, amit mintha óriásoknak készítették volna egy még el nem pakolt reggeli maradványai pihentek és teáscsészék bábeli tornya ingadozott.
A konyha régies nehéz fabútorai olyanná tették a helyet mintha visszautaztunk volna az időben. A fapadló egyenetlen volt a sok járkálástól. Minden nagyon öreg volt és tiszta. Valahogy ősinek hatott a hely.
A szintén túlméretezett pult mögött egy nő állt nekünk háttal a tűzhelynél egy lábasban kevergetve valamit. A mellette sorakozó befőttles üvegekből és édes illatokból ítélve lekvárt.
- Mami – szólalt meg az ismét a kezemet fogó Aristophones, hogy felhívja a nő figyelmét. Szégyenlősen félre néztem a megnevezésre. Ugyan akkor is tisztában voltam vele, hogy a legtöbb korombéli még így szólította az édesanyját. Csak én nem bírtam rá magam soha, hogy anyucinak vagy mamának hívjam a sajátom. Mindig csak anya volt, amit gyorsan és keményen ejtettem.
Akkoriban néha Elise-nek hívtam, ha mérges voltam rá pont azzal a hangsúllyal, mint ahogy az apám tette, ha bele akarta fojtani a szót mikor veszekedtek. Ekkor anyám megmerevedett egy pillanatra és az arca azt a furcsa összetöpörödést művelte, mint mikor nem akart sírni. Én pedig azonnal megbántam de sose kértem bocsánatot.
A nőnek vagyis Aristophones anyjának hosszú homokszőke haja volt, amit befont és egy madárkoponyával díszitett csattal erősített meg.
Vajon igazi volt?
Alakra olyannak tűnt, mint az összes többi felnőtt talán egy idős lehetett anyával de magasabb volt, mint a legtöbb nő, akit ismertem. Mélykék hosszú ruhájában háttal állva komolynak és kissé rémísztőnek tűnt gyerekszemmel.
Aztán megfordult.
A tekintetem azonnal a jobb szemére tévedt. A szeme fekete volt teljesen és nem tűnt valódinak. A környékén a bőr vöröses és sértett volt mintha még mindig gyógyulna egy nagyon régi sebből.
A gyomrom lesüllyedt a félelemtől ahogy a nőt bámultam.
Ezt ő is észre vette persze és rám mosolygott. Csak ekkor tűnt fel, hogy valójában milyen szép is az asszony. Az orra pont olyan kis gombszerű volt, mint a fiáé.
- Meg szeretnéd kérdezni? – vetette fel a lekváros fakanállal a sebe fele intve. Megszorítottam szabad kezemmel az ingem szegélyét majd nagy levegőt vettem.
Mellettem Aristophones érdeklődve fordult felém de éreztem ahogy a keze megfeszül markomban.
- Csak akkor, ha nem tetszik bánni – feleltem udvariasan. Olyan különös volt a nő, hogy nem akartam, hogy ne kedveljen.
Erre egy pillanatra meglepődött, amit mint később rájöttem ritkán tesz majd felnevetett és letéve a fakanalat odajött hozzánk.
- Aris, mutasd be nekem az illedelmes barátodat – simogatta meg a hajam rémisztő fekete karomszerű körmös kezével. Az érintése mégis nagyon gyengéd és szeretetteljes volt. Mint egy igazi anyukáé. Én pedig beletörődtem, hogy nem most fogom megtudni a seb titkát.
- Ő itt... - intett felém szabad kezével majd megakadt – hogy is hívnak? – fordult felém hasonló érdeklődéssel, mint az anyja.
- Jack. Jack Sullivan – mutatkoztam be.
- Milyen boszorkányos név! Én Thetis vagyok Aris anyukája – dicsérté ismét megborzolva szőke hajam a nő. Még egy, amiben furák voltak. Hamar rájöttem a nevem a legkevésbé se különleges. Minden harmadik gyereket Jacknek hívnak és az osztályomban rajtam kívül volt még két Sullivan. Kettő!
- Képzeld mami – csiripelte izgatottan Aris megrángatva a kezemnél fogva – tudtad, hogy minden igaz amíg a tudósok mást nem mondanak? – majd felém pördült lankadatlan lelkesedéssel – szabad reggelire, ebédre és vacsorára is müzlit enni – majd még hozzá tette – dinósat.
- Tudományosan nem igazolták, hogy nem – bólintottam.
- Látod mami!
- Nahát – tette csípőre kezeit a nő – én pont tudós vagyok és azt mondom nem ehetsz minden étkezéshez müzlit. Dinósat se.
- Oh – csüggedt el azonnal Aris.
- Tényleg tudós tetszik lenni? – döbbentem le. Még sose találkoztam igazi tudósokkal.
- Bizony. Kémikus vagyok. Az az, aki különböző löttyöket összeönt. Így lesznek például a gyógyszerek és a bombák is. Még a szappan is – magyarázta büszkén. Teljesen elképedtem.
Addig sose találkoztam egy értelmes felnőttel se. Mind buták és hazugok voltak. Erre itt volt ez a nő, ez az anyuka és még azt is tudta, hogy készítik a szappant. Több volt, mint elképzelhetetlen már földöntúli tartományba esett.
Voltak elképzeléseim a kémikusok munkájáról és tudtam mi az a kémia. De csak bamba képű tanárokban gondolkodtam eddig mikor felmerültek bennem. De nem lehettem biztos benne, hogy nem hazudik. Hisz a felnőttek erről voltak nevezetesek.
- Írt már cikkeket? Tudományos könyveket? – bizalmatlanul néztem rá, amin nevetett. Nem zavartan ahogy szoktak mások mikor kérdőre vonom őket hanem gondtalanul. A fogai élesek voltak.
Vajon Arisnak is ilyen élesek a fogai?
- De még mennyit.
- Nyert díjat?
- Párat.
- Mutassa meg – majd illedelmesen hozzá tettem, hogy ne haragítsam magamra – kérem.
- Persze – bólintott elégedetten – szeretem, ha valaki realisztikus. Tudod mit jelent az?
- Tudom – biccentettem. Ezzel mindketten felmértük egymás erő viszonyait és egyikünk se találtatott könnyűnek. Csak Aris nyafogott fel.
- Én nem – panaszolta.
- Azt jelenti tudja mi a valóságos és figyelembe veszi azt – mondta megpaskolva fia fejét majd eltűnt egy ajtó mögött. Pillanatokon belül egy arany színű szobrocskával tért vissza, amin nem tudtam igazán eldönteni mi van.
- Ez egy víz molekula – magyarázta Thetis – ha nagyon-nagyon felnagyítjuk a vizet ezekből áll.
- Fúj – nyújtotta ki Aris a nyelvét és úgy is maradt.
- Rakd azt vissza – intett felé szigorúan a nő – ezt azok kapják, akik az ívóvíz tisztításáért tettek valamit. Kémiai alapon. Én a víz hormon tartalmának csökkentésén segítettem. Nem értem el áttörő sikert, de segítettem, hogy egyszer valaki más elérjen.
Nem tudtam mik a hormonok vagy molekulák, de nem akartam ostobának tűnni így nem kérdeztem rá. Aris pedig még mindig a nyelvével volt elfoglalva így már nem is figyelt.
- Jó – bólintottam megadóan – a tudósok szava ér. Tudós vagy.
Ha fel nem is fogtam éreztem, hogy ezzel az elismeréssel nagy hatalmat adok a kezébe. Egyelőre nem tűnt olyannak, mint a többi felnőtt, de tudtam végül ugyan az lesz ezzel az anyukával is mint a többi szülővel. Csalódást okoz majd.
- Mit csinálsz? – fordultam vissza Aris felé, aki még mindig a nyelvét nyújtogatta. Erre elvigyorodott.
- Rocksztár akarok lenni és a rokcsztároknak menő hosszú nyelvük van – majd Thetishez fordult – és én menő vagyok ugye mami?
- A legeslegmenőbb – bólintott komolyan a nő majd megráncigálta a fia fülét – de ne nyújtogasd a nyelved. Viszont mit szólnátok egy kis feladathoz? Ha összeszedtek egy kosárnyi málnát csinálok belőle süteményt vacsorára – majd felém fordult – szeretnél maradni vacsorára? Anyukád engedi?
- Szívesen maradok, anya nem bánja – legyintettem könnyedén meg se izzadva a hazugságtól. Thetis szemei még egy végzetes pillanatig az arcomat vizsgáltak, de mikor Aris lelkesen magával pörgetett elengedte minden bizalmatlanságát.
- Szuper lesz! – sikongatott lelkesen barna fürtjei lobogtak ahogy karomba kapaszkodva perdültünk végig a konyhán. Jó kedve rám is át ragadt vigyorogtam, mint egy hülye.
- Kosár! – emlékeztetett Thetis minket mielőtt kifuthattunk volna az ajtón belevetve magunkat a játékba.
Aris felkapott egy fedeles piknik kosarat, amiből kilógott egy kockás terítő is és már szaladtunk is ki. Fogalmam se volt hol nő a málna de Aris ebben az egyben tájékozottabb volt, mint én.
Még mindig kézen fogva vezetett le a kert kapuhoz, ahol megállt és leguggolt a kis rózsaszín virágoknál, amiket idefele én is megnéztem. Mellé guggoltam és egy ideig néztük csak őket furcsa konyhai varázslatszerű illatjukat beszívva.
Aris ekkor felkiáltott boldogan és letépett egyet majd az ingem szív fölötti zsebébe tűzte. Meglepetten néztem rá mire elmosolyodott.
- Kakukkfű. Mindenhol nő errefelé. Jól megvan a levendulákkal – majd felnevetett – a mama szerint azok hordják, akik szépek.
Erre zavarba jöttem annyira, hogy meg se tudtam köszönni mert Aris már állt is fel és kint is volt a kapun.
- Jössz Jack? – kiáltott felém és ahogy rásütött a nap szinte láttam szikrázni a bőrén és a haján a napsugarakat.
Milyen fura ez az Aris, futott át az agyamon, ahogy utána indultam.

Az erdő szélén nőttek a málnák vöröses-rózsaszín nehéz gyümölcsük virított a zöldben, mint a rubintok.
- Amíg nincs megmosva nem eszünk belőlük – mondtam inkább magamnak ahogy eszembe jutott egy dokumentumfilm a zöldségekről és gyümölcsökről. Aris lebiggyesztette az ajkát de bólintott.
Mindketten nekiláttunk a szedésnek közben vihorászva beszélgettünk mindenféléről.
A kedvenc szuperhőseinkről vagy hogy milyen idegesítő a takarodó.
Aris döbbent csodálattal hallgatta mikor elmondtam neki anyám feladta, hogy takarodót tűzzen ki nekem vagy Ellának mert úgyse tudta betartatni velünk.
Ő csak az apukáját tudta néha kicselezni Thetisen sehogy se tudott kifogni és ezt el is tudtam képzelni.
Ekkor megmozdult valami tőlünk nem messze az erdőben mire mindketten megfagytunk és rémülten odakaptuk a fejünk.