9. hónap

- Jól vagy? - mosolygott rám Liz, miközben a reggelinket fogyasztottuk. Skylynn boldogan mesélte, hogy az iskolában mik történtek, ki hol töltötte a szünetet, mit csináltak. Számomra hihetetlen, hogy csak most lett hét éves, és ennyit tud beszélni! Látszik, hogy van benne egy kis Grier vér is. 

- Soha jobban. - kacsintottam anyámra, aztán feltettem egy kérdést, miszerint a fiúk merre vannak. Hayest a balesete óta Liz nem engedte motorozni, hisz azzal is történnek ilyen balesetek. 

- Hayes fent a szobájában, Nash pedig becserkészett egy lányt, akivel nagyon jól megvannak. Miért? - ráncolta homlokát, hasamon pedig végigsimítottam. 

- Mert azt hiszem elfolyt a magzatvíz. - szorítottam ökölbe kezemet, kapkodtam a levegőt, Liz ordibált a házba, Skylynn csillogó szemekkel magyarázta, hogy lesz egy új kistestvére. Neki jó, legalább ő nem érez olyan fájdalmat, mint most én. Hayes villámgyorsan leszaladt a lépcsőn, és amint meglátta a fájdalmas arckifejezésemet, füléhez szorítva a telefont kiabált, hogy mindenki menjen a kórházba. Skylynn kiszaladt a kocsihoz Lizzel, öcsém pedig nekem segített kimenni. 

- Kicsim, szorítsd a kezem, vegyél mély levegőket, mindjárt ott vagyunk. - nyúlt hátra Liz és elkaptam kezét. 

- Könnyű ezt mondani, miközben a gyereked megakar születni. - mormogtam. Konkrétan eltörtem szegény Liz kezét, mire megérkeztünk a kórházba. Bent rögtön pattantak a nővérek, hoztak nekem egy tolósszéket, és robogtunk fel a szülészetre. Megkaptam a köpenyemet, felfektettek az ágyra és benyomtak fájdalomcsillapítóval. 

- Came-Cameron? - néztem az orvosomra, aki elmosolyodott kérdésemre. 

- Mindjárt itt lesz. 

- Kérem, nyomjon! - utasította az orvos, én pedig eleget tettem kérésének. Homlokomhoz tapadtak hajtincseim, ömlött rólam a víz, dobogott a fejem, a szívem, kezemmel már széthasítottam az ágy szélét. Ahhoz képest, hogy az orvos azt mondta, hogy mindjárt itt lesz Cameron, rohadtul nincs itt. 

- Hol van a gyerekem apja??? - kérdeztem hisztérikusan, ám a kérdésemet mintha meg se hallották volna, kérte az orvos, hogy nyomjak.

- Itt vagyok, itt vagyok. Nincsen baj, itt vagyok. - kapott fejem alá Cameron, kezemet azonnal rákulcsoltam övére. Rohadtul nem érdekelt, hogy nyugtat, mikor éppen szülök. 

- Rohadtul nem érdekel a nyugtatásod. - morogtam megint, aztán mindent beleadtam úgy, hogy fejem majd' szétszakadt. 

- Ezt felfogom annak, hogy szülsz. - közölte nyugodtan, ám mégis izgatottan. 

- Az egész terhességemet felfoghattak volna annak, te idióta! 

- Ade, csak.. csak szülj! 

- Nem épp azt csinálom?? - kérdeztem hisztisen. 

- Jó bocs, sosem voltam még ilyen helyzetben! - védte meg magát gyorsan. 

- Szerencséd! 

- Kérem Adelaide, egy utolsót és egy nagyot! Mindent adjon bele! - kérte utolsónak az orvos, az érzéstelenítő pedig már kezdett kimenni a szervezetemből, ezért óriási fájdalom hatolt végig bennem, felordítottam. 

- Mintha eddig nem ezt csináltam volna! - mérgelődtem. 

Fáradtan dőltem hátra az ágyon, amikor meghallottam a legédesebb hangot a világon. Megkönnyebbülten szívtam be a levegőt, és egy mosoly kíséretében Cameronra néztem. Tátott szájjal nézte a fiunkat. 

- Kisfiú. - mosolyodott el a nővér, és a kék pólyás gyerekünket a kezembe adta. Könnyezve néztem a kis arcára, ami nyugodtan szuszogott. Kis ujjai rácsavarodtak enyémre. 

- Hát szia. - suttogtam kicsattanó örömmel a kis manónak a kezemben. Cameron egy puszit nyomott halántékomra, és közelebb hajolt hozzánk. 

- Üdv a te őrült családodban, fiam. 

- Apád egy igazi idióta. 

- Az anyád pedig egy igazi sírógép. - nevetett ki Cameron, én pedig durcásan megcsókoltam. 

- Mi lesz a kicsi neve? - sétált mellénk a nővérke egy füzetet tartva kezében. Ó, a fenébe! Cameronnal egy percet sem gondolkoztunk a neveken! Cameronnal ajkainkat beharapva néztünk egymásra, mivel egyikünk sem tudta a választ. Aztán végül kis gondolkozás után kinyögtem. 

- Damian Grayson Dallas. 

- Miért nem Cameron a második neve? - biggyesztette le tökéletes ajkait az ifjú apa. 

- Azt hittem már nem vagy ilyen egoista. - néztem rá hitetlenkedve. 

- Attól hogy apa lettem, még egoista vagyok. Csak idáig titkoltam. - kacsintott, ezzel pedig a sírba kényszerített. 

- Nos, Damian, remélem az egoizmusod ismer határokat, nem úgy, mint apádnál. - beszéltem tovább fiamhoz, aki kinyitotta hatalmas szemeit. 

- Ne hallgass Adelaidera. Főleg mert a neve egy Ausztrál város. - érvelt, nekem pedig kedvem lett volna lecsapni Cameront.