7. hónap

Reggel nem találtam magam mellett senkit. Nem tudtam, hogy Cameron hova ment, na meg hogy a ház miért honol a csöndtől. Ez nálunk nem megszokott. Általában az ember fejvesztve keres menedéket a Grierek elől. 

Hajamba túrva kiléptem a szobából és lesétáltam a konyhába. Hiába néztem be mindenhova, sehol nem volt senki. Persze nekem egyből a legrosszabbra kellett gondolnom, de gyorsan el is vetettem, és gondoltam arra, hogy nagy bevásárlásra mentek. Hisz Skylynnak mindjárt itt a suli, be kell hozzá vásárolni. Nash biztos valami forgatáson van, esetleg csajozik, Hayes motorozik, biztos kint van a pályán, Cameron pedig... hátőő Camerontól minden kitelik. 

Egy tálba öntöttem gabonapelyhet és tejet, majd a csöndes házban egyedül kezdtem neki a reggelimnek. Életem során mindig nyüzsgésben éltem, a csöndet nehezen fogadtam be. És tessék, a matávos telefon, amit egyébként sose használunk, most megszólalt. Az ijedtség egészen a gerincemig kúszott az ismeretlen telefoncsörgéstől, de ha nem veszem fel, úgy se tudom meg, hogy ki volt az. 

- H-haló? - szóltam bele az idegen telefonba. 

- Adelaide Grier? - egy női hang hallatszódott a vonal tulsó végéről.

- Igen. 

- Kérem, fáradjon be a kórházba. 

- Mégis miért? Az ultrahang...

- Nem, nem az ultrahang miatt. Hayes Grier balesetet szenvedett. - mondta, bennem pedig megállt az ütő is. Hayes az én kisöcsém, az én egyetlenem, az én motorosom, akinek megengedtem, hogy megtanítsa a fiamat motorozni. Nem veszíthetem el, nem hagyhat el! Nem, nem nem, ez megsem történt! Ilyen nem létezik, nem pont Hayeszel! 

- M-mi? - könnyeim már patakokban folytak állam vonaláig, megállás nélkül. Hangosan szipogtam, levegőért könyörögve. 

- Jöjjön be kérem, itt majd eligazítom. - mondta a nő sajnálkozva, majd letette. Én amilyen gyorsan csak tudtam, felszaladtam az emeletre, kitéptem a szekrény ajtaját és ruháért kutattam. Így kell felidegesíteni egy terhes nőt! Átvonultam a fürdőbe, magamra kaptam a ruhákat, fogat mostam, a hajamat gyorsan kifésültem, felvettem cipőmet és slusszkulccsal a kezemben elindultam. Hát persze! Mindenki ott van vele. Ezért nem volt itthon senki. És hogy nekem mi a francért nem szóltak? Ki tudja. De rohadt mérges vagyok! 

Az utam nem tartott sokáig, mondjuk pár kresz szabályt megszegtem, de Hayesért mindent. A lábam majd' lehasadt, úgy lépkedtem befelé. Két éve voltam itt utoljára, mikor Cameront elütötték. És most mintha minden kezdődne előröl. 

- Harmadik emelet, kétszázhuszonnyolcas szoba. - meg se állított a telefonos nő, már mondta. Könnyeim még mindig potyogtak, megállíthatatlanok voltak. Fel lifteztem az említett emeletre, sorban kerestem a szobák sorszámát, aztán mikor megláttam a családom többi tagját, még idegesebb lettem. 

- Ade, drágám - kezdte volna Liz, de leintettem. 

- Ne! Jobb úgy megtudni, hogy az unokaöcséd balesetet szenvedett, hogy telefonon közlik? Abban a hitben élni, hogy ti elmentetek várásolgatni, közben pedig itt vagytok a kürházban, nekem nem szólva? Ha most mindenki azzal jön, hogy a terhességem miatt nem akartatok felzaklatni, lefejelek mindenkit. Mert sikerült. - töröltem arcomat mérgesen, közben velem forogni kezdett a világ. Mérges voltam, zaklatott, haragudtam a világra, imádkoztam Hayesért, hogy minden rendben lesz, de közben a belsőm veszekedett velem, nekem pedig most kellett hánynom. 

- Ülj le, és mindent elmagyarázok. - tért Liz mellé Cameron is, akire szintén haragudtam, hogy nem szólt. Viszont erőm már nem volt, hogy veszekedjek, így inkább puffogva leültem. - Hayeszel minden a legnagyobb rendben lesz. A kocsiból kiesett, és az elé érkezett. A karja eltört, bordája és tüdeje megsérült, emiatt vért köhögött fel. - próbálta nyugodtan mondani, de Liz is, én is elsírtuk magunkat. Cameron teste megfeszült, ideges volt, szomorú. Térdemet simogatta, majd mikor rádöntöttem tenyeremre fejemet, kezemet kezdte el simogatni. Semmi képp sem akart felállítani, amiért nagyon hálás voltam. Cameron a kezdetektől nagyon odaadó és tiszteletét teszi minden mellett. Segít nekem, nekünk. 

- Hayes Grier hozzátartozói? - a megszólításra felkaptam fejemet, és Cameron segítségével felálltam. Arcom nyúzott volt, ahogy mindenki másé. 

- Jól van? Fent van? - kérdezte Liz, egy zsebkendőt gyűrögetve. 

- Kérem, a fiát a lehető legjobb kezekre bíztuk. A karját sínbe helyeztük, a bordája eltört, nem köhög már fel vért. Magához tért, az állapota is stabill. - magyarázta, nekem a szívemről pedig egy hatalmas kő zúgott le. Cameron vállára döntöttem fejemet, és lehunytam szememet. Nem történt semmi. Minden rendben van. A látszathoz képest. 

- Be lehet hozzá menni? 

- Persze, egyenként. - szögezte le az orvos, aztán elsétált dossziéjával az oldalán. Liz felénk fordult, mi pedig intettünk, hogy hadd menjen be ő először, hisz ő az anyja. Idővel szembe szállva a fiúk is befutottak, oda, ahol két évvel ezelőtt voltunk. Csak most Hayest várva. 

Sajnálom, akiben felzargattam azokat az "élményeket", amit átélt Hayes eseténél. Sajnálom, aki nem találta helyén valónak. Imádom Hayest, de késztetést éreztem arra, hogy írjak ilyen részt is. Sajnálom megint.