Már az új év is beköszöntött, de én ugyanúgy ültem egy takaróba csavarodva, és bámultam ki az ablakon. Az utca ismét megtelt emberekkel, ezzel megtörve a kinti szürkeséget, de a négy fal között szürkébb volt minden, mint valaha. Már sírni sem tudtam, csak bámultam céltalanul, és hagytam, hogy az üres lakásomat a megannyi gondolatom féktelen száguldozása töltse meg.

Amilyen magányosnak hangzik, olyan nehezen fértünk meg egymás mellett. Egy ideig próbáltam kényszeríteni a fejemet, hogy a történtek helyett a vizsgatételekre koncentráljon, de egy kósza idegszálam sem hallgatott rám.

Sokkal inkább ragadott el a múlt. Túl sok minden történt, túl rövid idő alatt. Úgy éreztem, hogy hiába vagyok bent, a sok történés úgy lökdös minden oldalról, mint egy hatalmas szélvihar. Ez a hurrikán pedig az előttem lévő tételes papírokat is szétsodorta. Akárhogy igyekeztem rendszerezni őket, a háromnegyede mindig a padlón kötött ki, ezzel csak még jobban zavarva az eleve nem igazán létező figyelmemet.

Inkább hagytam őket is elmenekülni magamtól.

Én is legszívesebben azt tettem volna. Lényegében, meg is tettem, akárhányszor álomra hajtottam a fejem, reméltem, hogy másnap már nem nyitom ki a szemem. Szerencsére az idegrendszerem kifáradt annyira, hogy legalább alvás közben már nem játszadozott velem, és vetített nekem az emlékeimből kreált horrorfilmeket.

De az egyik reggel mégis azt hittem, hogy álmodom. Nem első alkalommal keltem a telefonom csörgésére, ugyanis Damon bácsi, Nadia és Lucy váltásban hívogattak, de amikor Kathie nevét láttam meg a kijelzőn, meg kellett dörzsölnöm a szemem. Nem káprázott, és olvasni sem felejtettem el, de ez csak akkor vált biztossá, amikor meghallottam a hangját.

– Te mégis hol a fenében vagy? Tíz perc múlva kezdődik a vizsga! – hadarta hangját visszafogva.

Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, mit is hallottam, idő közben Kathie rám is vágta a telefont. Amint az információ elért a sok rohanástól már teljesen elcsigázott idegrendszeremig, úgy kezdtem kapkodni, mintha az egyéni csúcsomért tettem volna.

Csapzottan estem be a csendes folyosóra, ahol a vizsgázók várakoztak. Minden szem rám szegeződött, az enyém meg rájuk. A fiúk minimum egy ingben voltak, a lányok nagyrésze pedig szoknyában a hűvös idő ellenére. Nekem eszem ágában sem volt egy apró lebernyeget felvenni, inkább előtúrtam a szekrény leghátsó zugában porosodó, tengerészkék kosztümnadrágomat, amit egy fehér hosszú ujjú garbóval párosítottam. A foltjaim többsége már egész halvány volt, de az oldalamon még kivehetőek voltak az ujjnyomok, a jobb csuklóm pedig még mindig csúnyán fel volt dagadva.

Pár pillanattal később már mindenki visszatért a maga kis világába. Voltak, akik egymásnak mormolták az anyagot, olyan is akadt, aki maga előtt suttogott, néhányan pedig a telefonjuk képernyőjét bámulták. Kathie az utóbbi társasághoz tartozott. El is indultam felé, de mintha megérezte volna, még egyszer felnézett, eleresztette a legrondább tekintetét, majd elővette a zsebéből a fülhallgatóját, és engem bámulva betette a fülébe.

Ezek után meg már rám se nézett. Ismét csalódnom kellett. Azt hittem, a hívás egy jel volt arra, hogy megbocsátott.

De mindezt igazán felfogni sem volt időm, hiszen a tanársegéd jött kezében egy halom papírral, és felolvasott négy nevet. Köztük az enyémmel.

Legalább nem kellett megkérdeznem tőle, hogy voltam-e már.

A küszöböt átlépve, kétségbeesetten kezdtem keresni a nem létező információkat a fejemben. A szívem gyorsabban vert, mint a tíz kilométer végén lévő sprint után. Hiába úszott a lakásom a tételekben, azt sem tudtam, milyen címek vannak. De muszáj voltam húzni egyet.

11. Én-attribúciók: a saját viselkedés értelmezése

Mivel a csoportomban negyediknek hívtak be, így a fél óra kidolgozási időm majdnem háromszor annyi lett, de nekem ennyi sem volt elég ahhoz, hogy néhány szónál többet préseljek ki magamból. Csoda, hogy ennyi is megragadt az előadásokról. Inkább bámultam felváltva a lapomat és a két ablak között lógó faliórát.

Minden kavargott a fejemben, csak az nem, aminek kellett volna. Legszívesebben fogtam volna a papírt, és teleírtam volna az érzéseimmel. Mivel a témám is a saját viselkedésem volt, még az is lehet, hogy pontot ért volna.

Kár, hogy nem volt bőr a képemen megtenni, a professzor így is éppen elég szúrósan méregetett, amikor kihívott magához. Elvette a lapot a kezemből, átfutotta, majd visszatette elém és a székre intett, hogy foglaljak helyet vele szemben. Nem mondott semmit, csak nézett, meghagyva nekem a szót. Igyekeztem okosnak tűnni és hosszú, körmondatokban fogalmazni, de a semmiről nem lehet beszélni. Végig úgy mekegtem, mint egy kecske, de még az is hamar véget ért. Utánam csak a hangosan kattogó falióra másodpercei maradtak.

– Ennyi? – tette fel a kérdést a professzor egy perc hallgatás után. Nem mondtam semmit, csupán bólintottam. – Ha kérdezek, az segít? – A fejemet ráztam, mire csettintett egyet a nyelvével, és megvetően nézett rám. – Tudja, ha egyszer láttam volna a nevét a jelenlétin, már megadtam volna a kettest. Tudom, hogy sportoló, és sokszor nem tud bejönni, de nem maga az egyetlen. Ennek ellenére mindenki képes megjelenni legalább néhány előadáson. Maga miért nem?

Kellett egy nagy levegő, hogy visszafojtsam a sírhatnékomat. Az ölembe ejtett kezemet bámultam, a válaszon gondolkodtam. Ugyanis nem volt kifogásom. Lusta voltam. Annyira csak a célom lebegett a szemem előtt, hogy minden másra magasról tettem, és nem csak az iskolára. A barátaimmal is szinte csak az edzéseken voltam együtt, a családomat alig kerestem, olyan dolgokkal pedig, mint a szerelem egyáltalán nem foglalkoztam. Csak a futás és én léteztem.

Akkor realizálódott bennem, miért is történt velem minden. Hogy az élet, és Isten miért engedték, hogy beleessek abba az addig feneketlennek tűnő gödörbe. Volt annak alja, abban a pillanatban koppant a fejem egy hatalmasat. Rá kellett döbbennem, hogy a felállított értékrendemmel rontottam el mindent. Hogy mindezt a rosszat megérdemeltem.

– Nincs rá indokom. Nem vettem eléggé komolyan a dolgot – motyogtam, közben folyamatosan a felsőm ujjának végét gyűrtem idegességemben.

– Akkor javaslom, hogy mostantól helyezze előrébb a tanulást, mert ha másnál is így fog teljesíteni, garantálom, hogy soha nem fejezi be az egyetemet – biccentett erőszakosan az ajtó irányába.

A számat összeszorítva álltam fel. Még mielőtt kiléptem volna, a mandzsettámba töröltem a szememet, nem törődve azzal, hogy a fekete spirál esetlegesen pecsétet hagy rajta. Nem akartam sajnálkozó tekinteteket magamon. Az a csipetnyi büszkeségem, ami a neveltetésem okán még megmaradt bennem, nem engedte, hogy idegenek lássanak megtörten. Kihúztam magam, vettem egy nagy levegőt, úgy mentem ki a folyosóra.

Magabiztos lépteim az egyetem küszöbéig tartottak ki, ott viszont már nem tartottam magam. A hideg szél megcsapott, kimarta a szememből a könnyeket.

„Csak nem tanulsz? Áh, téged ismerve, az az utolsó dolog, ami eszedbe jut."

Minél több mondata sejlett fel bennem, minél tisztább és hangosabb lett apám hangja a fejemben, úgy erősödött a zokogásom. Neki lett igaza. Amennyire távol vagyunk lelkileg, ő mégis kiismert: előre megjósolta a vesztemet.

„Életem legnagyobb hibája volt, hogy engedtem anyádnak, és elvittelek arra a szarra."

Sosem gondoltam volna, de ezt a mondatot visszahallva már csak bólogatni és meghunyászkodni tudtam. Ténylegesen eljutottam a végpontra, már én magam is azt mondtam, hogy nem kellett volna ebbe a karrierbe, ebbe a gyerekes álomba kapaszkodnom.

Billy is megmondta: valójában ezt én akartam. Hiszen mindenki a maga sorsának kovácsa.

Ahogy a fiú eszembe jutott, a frissen szerzett negatív képek kiegészültek azzal a bizonyos vasárnap éjszaka emlékeivel. Megforgattam a jobb csuklómat, ami a toll idegből jövő szorításából fakadóan csak még inkább sajgott, majd végigsimítottam a feldagadt, lilából már zöldes-barnás árnyalatúra színeződött területen.

Ismét több kép villant fel egymás után, mint egy film.

A hideg padló.

Az alkohol bűze.

A rekedtes, szőrszálhasogató suttogás.

A fájdalmas szorítás.

A kontrollálhatatlan sírás.

Majd a teljes sötétség.

Az utolsó foszlánnyal együtt jött a felismerés: én még tartozom egy ígérettel a Bailey testvéreknek. Még nem tettem feljelentést.

Akármennyire is szégyelltem magam, tudtam, hogy meg kell tennem. Nem csak az ígéretemért, hanem magamért is. Féltem, de ott volt bennem a tudat, hogy apámnál undorítóbban úgysem reagálhatnak.

„Az, hogy valaki hozzáér a fenekedhez, vagy utánad fütyül az utcán, nem számít erőszaknak, csak mostanság ti, nők, szeretitek ezt a témát felfújni."

Nagyot nyelve nyúltam a zsebembe a telefonomért. Már nem csak a kényszer miatt, hanem ténylegesen meg akartam tenni. Annyi rossz történt, hogy már semmi sem számított. Minden egy apró darabkává lett, ami összességében nyomott hatalmasat. Amiktől egyesével kellett megszabadulni.

– Halló – szólt a vonal másik végén egy férfihang, amitől egy pillanatra bepánikoltam, de mielőtt kinyomtam volna, sikerült kapcsolnom, hogy a lány testvére vette fel.

– Szia, Lucas, Jennie vagyok. Jennie Shallow. Nem tudom, hogy emlékszel-e rám... – kezdtem magyarázkodni, de a nevetése félbeszakított.

– Igen, Jen, tudom ki vagy. Láttam, hogy te vagy az, el van mentve a szám. Lu épp zuhanyzik, de ha olyan dologról van szó, akkor szívesen átadom neki az üzenetet.

– Igazából mindegy melyikőtöknek mondom – sóhajtottam egy nagyot. – Ma megyek a rendőrségre. Feljelentést teszek, ahogy megígértem – böktem ki mindenféle kertelés nélkül. Jobb volt így túlleni rajta, különben csak belezavarodtam volna a saját szavaimba.

Nem válaszolt semmit, tompa puffanások hallatszottak csupán. Elemeltem a telefont a fejemtől, egy pillanatra azt hittem, megnyomtam valamit a képernyőn, hogy ennyire hirtelen elhallgatott, de nem így volt. Egy fél percen belül kopogásszerű hangok visszhangoztak, majd egy hangos kiabálás: – Hugi, igyekezz, jelenésünk van!

– Hol vagy? – szólt ismét tisztán, a vonalba a kérdés. – Útközben felveszünk, kocsival vagyok.

– Várj, Lucas, ezt nem azért mondtam! – A hangom szokatlanul magasra ugrott, úgy kezdtem el magyarázkodni. Bár nem látta, a szabad kezem is felemeltem, úgy kalimpáltam vele idegességemben. – Nem akarlak titeket ezzel zavarni. Csak azért hívtalak titeket, hogy tudjátok, tartom a szavam.

– Nem érdekel. Nem fogsz egyedül bemenni oda, veled megyünk. Szemtanúk vagyunk, ami csak jót tesz a nyomozásnak – mondta Lucas rendíthetetlenül. Egy pillanatra ki is rázott a hideg, a hangja olyan stabil volt, mint az apámé szokott.

– Ezt úgy mondod, mintha te olyan jártas lennél a rendőrségi ügyekben – eresztettem el valami kacajszerűt. Nevetésnek túl keserű volt, de mégis haladás volt, hogy egy ilyet ki tudtam préselni magamból.

Ismét némaság fogadott, csak egy hatalmas nyelés hangja tudatta velem, hogy Lucas még vonalban van. Egyikünk sem mondott semmit, csak hallgattunk egymás lélegzetvételeit.

– Mi az az eget rengetően fontos dolog, ami miatt még fürdeni sem hagysz? – ütötte meg a fülemet csapattársnőm frusztrált hangja. Nem lepődtem meg, a hosszú évek alatti együtt készülődésnél már akaratlanul is szemet szúrt, hogy a kényelmes tempóban való elkészülés nagyon fontos a számára. Igencsak hisztis tud lenni, ha erre nincs lehetősége.

– Jen az. Megy a rendőrségre, mi pedig elkísérjük. Szóval igyekezz.

– Add azt ide! – kiabált a lány, majd a vonal recsegni kezdett, muszáj volt eltartanom a fülemtől. – Jennie, szia! Ugye jól vagy? – kérdezgetett a lány, olyan lágyan, mintha őt jobban megviselték volna a történtek, mint engem.

– Őszintén? – csuklott el a hangom. Szabad kezem ökölbe szorult, erőt akartam venni magamon, de nem tudtam. Elszakadt a cérna, nem bírtam tovább magamban tartani azt a rengeteg gondolatot. – Összedőlt a világom.

Csak ennyit mondtam, de ez a rövid mondat ezer szót kárpótolt. Azt a rengeteg rosszat, ami történt, amit magamnak okoztam. Azt a milliónyi veszekedő hangot a fejemben, amik az őrület szélére kergetve, egyre többször és egyre hangosabban ordítottak fel.

Legszívesebben sikítottam volna, hogy megkönnyebbüljek, de nem lehetett. Csak a könnyeimet eresztettem el, de az mind kiszakadt belőlem egy vékony, nyüszítés szerű hanggal kísérve.

– Figyelj, Jennie – rángatott vissza a valóságba Lucy hangja. – Csak mondd el, hol vagy. Felveszünk, aztán annyit sírsz, amennyit jólesik. Rendben?

– Az egyetem főépülete előtt vagyok – válaszoltam két hüppögés között. Már nem volt erőm visszakozni, így szótlanul hagytam, hogy egy gyors köszönés után letegye a telefont.

– Pattanj be, kislány! – biccentett a lehúzott ablakon keresztül Lucas, amint megállt közvetlen mellettem, a zebránál. Azonnal behuppantam, mert bár jogsim nincs, annyit még én is tudok, hogy a gyalogátkelőn tilos megállni. A régi, sötétzöld Mercedes hátsó ülésén húztam meg magam, Lucy mellett.

A kocsiban sokkal melegebb volt, a hirtelen hőmérsékletváltozástól kirázott a hideg. Mindezt látva Lucy megfogta a jégcsappá fagyott, sápadt ujjaimat és saját tenyerébe zárta őket, míg másik karjával egész testemet átölelte.

– Ennyire hideg van odakint? – kérdezte. Válaszul csak bólintottam, nem volt kedvem kinyitni a számat. Még azt is túlságosan fárasztónak éreztem.

– Csavarjak a fűtésen? – érdeklődött Lucas. Megráztam a fejem, mire Lucy keze erősebben karolt. – Biztos? Hosszabb lesz az út, mert tennünk kellene egy kitérőt.

– Biztos – nyögtem ki remegő hangon. – Mindjárt jó lesz.

Ezek után nem szólalt meg senki. Lucas a vezetésre koncentrált, amit megnehezített számára a hirtelen jött zivatar és az azzal jött sötét félhomály. Még az utcai lámpákat is felkapcsolták, annyira komor lett minden. Bár a karácsonyi fények is világítottak, semmi nyoma nem volt annak a meghitt hangulatnak, amit az ünnep előtt okoztak. Minden kihűlt akkorra.

A csendet lassan felváltotta az egyre hangosabban és sűrűbben kopogó cseppek zaja, visszhangjukban a diszkókban felsejlő basszust véltem felfedezni.

Nem is kellett több: a némaság és a semmittevés szülte visszarévedés ismét kihozta belőlem a sírást. Viszont a kinti esővel ellentétben, én igyekeztem csendben elereszteni a cseppeket. Persze, felesleges volt próbálkozni is, hiszen tőlem csupán centikre ült Lucy, még jó, hogy észrevette a néma szipogásomat.

– Gyere ide! – motyogta, és ismét közelebb húzott magához, fejemet a vállára hajtva. Jól esett, hogy nem fecsegett. Hogy nem jött a tipikus mondatokkal, hogy „semmi baj" és „minden rendben lesz". Akkor pontosan ennyi kellett: valaki magam mellé. Így könnyebb volt megnyílni, és kiadni magamból, hogy nem sürgettek vagy erőltették rám.

– Mindennek vége – motyogtam magam elé.

– Ezt hogy érted? A feljelentés erős alapokon áll, ha – kezdte magyarázni, de elég volt enyhén megrázni a fejemet, hogy abbahagyja. – Azóta történt valami? Megkeresett? – kérdezgetett, ijedten megemelte a hangját.

– Hogy mi? – szólt bele idegesen Lucas is, hirtelen a fejét is hátra kapta. Ha Lucy nem üt egyet a fejére, hogy az utat figyelje, teljesen megfeledkezett volna a vezetésről. – Jen, komolyan keresett az a fasz? – kérdezte, de a hangja annyira megkeményedett, hogy akaratlanul is összébb húztam magam.

– Nem – nyögtem ki a lehető leghatározottabban az állapotomhoz mérten. – Szerencsére nem. Helyette csak elszúrtam az egész kicseszett életem – vetettem hátra a fejemet az ülésen.

Nem kaptam választ, helyette a testvérpár egyszerre engedett el egy megnyugvó sóhajt. A tekintetem köztük cikázott. Gyanúsan összehangoltak és hasonlóak voltak a reakcióik, és hiába nem ők voltak a legközelebbi ismerőseim, ők kezelték a legjobban a velem történteket.

– Akarsz róla beszélni? – törte meg a csendet a lány.

– Nem – vágtam rá rögvest. – Engem most más érdekelne.

– Mégpedig? – kérdezte Lucas, ezúttal a tőle már megszokott tónusban.

– Miért segítetek nekem ennyit? Hiszed eddig... – fagytam le a mondat közepén. Akkor realizáltam, hogy ez mennyire bunkón hangozhatott. – Nagyon jólesik, hogy mellettem álltok ebben a szar szituban, de nem értelek titeket. Mi eddig csak köszöntünk egymásnak – néztem Lucyra –, Lucast meg aznap ismertem meg, és akkor is rögtön a legnyomorékabb oldalam mutattam meg neki – pillantottam le a bakancsba bújtatott bokámra. – Meg ahogy reagáltok... Nem tudom pontosan miért, de gyanús.

Ismét csend állt be. Lucy hirtelen fordította el a fejét az ablak irányába és fehér farmernadrágját gyűrte, Lucas pedig láthatóan nagyot nyelt. Ettől pedig kettős érzéseim támadtak: az örök versengő énem ujjongott, hogy igazam volt, viszont az a felem, aki emberi érzésekkel bír, legszívesebben lefejelte volna az ablaküveget. Mivel pedig az előbbi már-már haldoklott, így szinte azonnal belém hasított a bűntudat.

Még vagy öt percen át nem szólalt meg senki, egészen addig, míg meg nem álltunk egy kopott vakolatú bérház mellett. Itt nem a hófehér és mézbarna vakolat virított, mint nálam, South Hemtonban, vagy a szüleimnél, Jesmondban. Ez tipikus belvárosi lakótelep volt, minden az úttal egyező betonszürke volt, egy-két foltban díszítette ezt az örökzöld fenyőfák sötétzöldje és a füves területek helyén ázó, barna sártenger.

– Felszaladok az irataimért – közölte hidegen Lucas, majd egy erős ajtócsapást követően az épülethez szaladt.

Ezúttal én nyeltem nagyot, túlságosan kínos lett a szituáció. Ránéztem Lucyra, pont akkor, amikor ő is rám. Továbbra sem szólt semmit, csak áthajolt az ülésen, és kivette a csomagtartóból a piros kézitáskáját.

– Gyere – fogta meg a csuklómat, mire egy pillanatra összeszorítottam a szemem a fájdalomtól. – Levegőzzünk egy kicsit.

Az eső még mindig esett, de mi ezzel mit sem törődve, lassan ballagtunk az épület melletti, fedett részhez. Amint odaértünk, én a ruhámat nem sajnálva, nekidőltem a nedves falnak. Lucy a ridiküljében kotorászott, majd elővett egy piros cigisdobozt, kivett belőle egy szálat és egy gyújtót.

– Te nem kérsz? – nyújtotta felém, mire én hevesen ráztam a fejem. – Pedig oldja a stresszt – jegyezte meg vállát vonva, majd látva, hogy ettől nem gondolom meg magam, eltette a dobozt, és meggyújtotta a sajátját. – Ne nézz így, nem vagyok én láncdohányos. Csak néhanapján, amikor túlzottan ideges vagyok – zárta le mondatát egy szívással, az összekeverhetetlen szagú, kieregetett füst lassan gomolygott a nedves levegőben.

– Attól még meglepett – feleltem szűkszavúan. – Hiszen futó vagy, a tüdőd mondhatni a munkaeszközöd.

– Az lehet, viszont az, hogy néhanapján elszívok egy Marbollot, és emiatt egy-két tizeddel rosszabbul teljesítek, nekem nem számít. Csak azok veszik ezt véresen komolyan, akik tudják, hogy van esélyük – szívott ismét, majd lepöckölte a felesleges hamut a szál végéről. – Nem mindenki akkora tehetség, hogy esélyesnek tartsák az afrikaiak ellen. Én közel sem vagyok a te szinteden.

– És ez elég okot ad arra, hogy ilyenekkel mérgezd magad?

– Nem – ült ki egy erőltetett mosoly az ajkára. – De amúgy nem olyan rossz dolog ez, mint aminek be van állítva. Sok embernek csak ez segít igazán megnyugodni, egyesek pedig még fogynak is tőle – nézegette a kezében lévő bűzrudat két pöfékelés között.

– Mindketten tudjuk, hogy ez így, önmagában nem igaz.

– Lehet – vont vállat. – De valamiért mégis annyi embernek jó, hogy van valami, amihez nyúlhatnak. Nevezd rossz szokásnak, vagy pótcselekvésnek, valamiért elkezdik.

– Te miért kezdted el? – mértem végig az arcát.

Ismét ránézett a már szinte teljesen elégett cigire, majd rám, és nagyot sóhajtott.

– Mondtam már. Az ideg – dobta el a csonkot, majd piros magassarkújával rá is lépett. Szinte rögvest nyitotta is a táskáját, és elővett még egyet. Szúrósan néztem rá, de ő ezzel mit sem törődve gyújtott ismét rá. – Ha azt akarod, hogy válaszoljak a kérdésedre, akkor nem nézel így.

Összeráncoltam a szemöldököm, egy pillanatig nem értettem, mire mondta ezt. Aztán rájöttem, hogy a kocsiban történtekre gondolt. Ránéztem, mire ő egy mély sóhajt eresztett el.

– Két éve történt – nézett fel rám, mire nagyra tágultak a szemeim. – Nem velem, hanem a húgommal. Akkor volt tizenöt – folytatta, de az én reakcióm cseppet sem változott. Tizenöt. Az majdnem öt évvel fiatalabb, mint én. Kiskorú. – Lydia akkoriban serdült, és ez a lehető legszerencsésebben hatott rá. Mindez pedig a kedves személyiségével társulva igazi főnyeremény volt. Így nem is csoda, hogy hamar összejött neki valaki. Én pedig kicseszettül irigyeltem, tudod? – nevetett fel kínjában. – Azt, ahogy kinézett, hogy ő nem gebedt meg minden egyes nap a több órás edzéseken, és a legnagyobb problémája az ének hármasa volt. De aztán hirtelen megváltozott. Egyre több bő ruhát hordott, nem beszélt annyit, és levágatta az addig imádott, derékig érő haját is. Mi meg persze a tinédzserkorra fogtuk, és nem is foglalkoztunk vele. Viszont egy idő után, már nem mert egyedül aludni, mindig bejött hozzám. Ez is gyanús volt, de aztán megláttam rajta a foltokat is. Tudtam, hogy van valami, ezért megkérdeztem, de ő csak elsírta magát, és nem mondott semmit. Onnantól kezdve került, még iskolába se volt hajlandó velem jönni. Egyre gyanúsabb lett, mert feltűnt, hogy nem csak engem kerül, de Lucast és apát is. Egyedül anyával beszélgetett, és állandóan megölelte. Egyik nap, nem törődve a hisztijével, megfogtam a csuklóját és együtt mentünk a suliba. Egészen az osztályterméig kísértem, aminek az ajtajánál ott volt a barátja. Tudtam, hogy van valakije, de csak távolról láttam őket, akkor találkoztam a sráccal először szemtől szemben. Életemben nem láttam még olyan tekintetet. Nem rám nézett, nem is Lydiára, hanem a kézfogásunkra. Éreztem, hogy ő a ludas, de arra, ami a valóság, merni sem gondoltam – nézett fel az égre, egy hatalmas levegőt magához véve.

– Nem muszáj elmondanod. Látom, hogy mennyire nehéz neked – fogtam meg a hozzám közelebb eső, addigra már csak hamufoszlányos kezét.

– De – nyelt egy nagyot. – Látnod kell, hogy bízhatsz bennünk. Csak kell még egy szál. Sosem mondtam még ezt el senkinek – magyarázta, mire ismét előkerült a doboz, belőle a kis rúd és a piros műanyagból készült gyújtó is. Viszont mielőtt a füst fellebbent volna, a szál kettétört. Pontosabban kettétörték.

– Tudod, hogy nem szeretem, amikor szívod – dobta a legközelebbi pocsolyába a maradékot Lucas. – Hányadik lett volna? – Lucy nem szólalt meg, ujjait feltartva adott választ. – Ne csináld ezt, Lu, ne szokj rá, mert utána lehetetlen letenni. Én már csak tudom. Inkább ne is legyen nálad, add ide a maradékot! – tartotta ki a tenyerét, de a fiatalabb megrázta a fejét.

– Csak ma hadd maradjon még. Vagy amíg el nem mondtam az egészet – pislogott hatalmasokat Lucy, egyenesen a bátyja szemébe.

Lucas rám kapta a fejét, és folyamatosan engem nézett. Nem mertem viszonozni a szemkontaktust, a szám belsejét harapdálva meredtem a mellettem bővülő pocsolyára, abban tanulmányoztam az arcomat. A sírástól gyenge, vörös szemeimet, a letargiától kisápadt bőrömet és a száraz, sebes ajkaimat, amin a reggel felkent szőlőzsír nem sokat segített.

– Add ide – hallottam meg ismét Lucast. – Majd én elmondom.

Felkaptam a fejemet. Meglepődtem. Azt hittem, hogy annyira megsértettem a fiút, hogy egy szót nem fog hozzám szólni. De Lucas ennél sokkal érettebb volt. A farzsebébe passzírozta a papírdobozt, fél karjával magához húzta a testvérét, majd Lucy vállára helyezve az állát szólalt meg.

– Az a gerinctelen barom hozzáért a húgomhoz. Nem csak egyszer, szinte minden nap. Ebbe pedig Dee teljesen belerokkant mentálisan. Nem merte otthagyni, mert azt hitte, hogy ez a normális. Csak akkor mert szólni, amikor az a nyomorék már teljesen megszégyenítette. Annyira bennem van – feszült meg teljesen mindkettőjük testtartása. Lucas láthatóan erősebben szorította magához a húgát, míg Lucy erősen kapaszkodott bátyja szabad kezébe. – Sírva jött haza aznap, én pedig addig nem engedtem el, míg el nem mondta a baját. Annyira sokkban volt, hogy megölelt. Azóta se mert a történtek óta. Sem engem, sem apát – remegett meg a srác hangja. – Elvesztettem a húgomat azért, mert egy kanos kisgyerek nem volt képes a gatyájában tartani farkát.

Meredten bámultam a Bailey testvéreket, ahogy ölelkezve, egymás kézfejébe kapaszkodva győzik le a láthatóan rájuk törő sírás hullámait.

– Mi lett a sráccal? – tettem fel a kérdést, ezzel megtörve a pillanatot. Amint kiejtettem a kérdést, ráharaptam az alsó ajkamra, éreztem, hogy nem kellett volna.

Ők mégis azonnal válaszoltak.

– Kirendeltek neki egy pszichiátriai kivizsgálást, kapott egy távoltartási végzést, a szülőknek meg egy évig fizetnie kellett Dee pszichológusát – köpte a szavakat a srác. – A bíró helyében minimum nevelőintézetbe zárattam volna azt a retardált kölyköt! – rúgott el egy kavicsot, az egyik fa törzsének. – Túlságosan olcsón úszta meg. De nem ez a legrosszabb – mondta elhaló hangon.

– Ezt hogy érted?

– Statisztika – szólalt meg ismét Lucy. – Mi még a szerencsések közé tartoztunk, mert Lydia barátnőit rá tudtuk bírni a tanúskodásra, így megnyertük a pert. A szexuális zaklatást elkövetők csupán másfél százaléka kap valamilyen büntetést.

– Most már érted miért olyan fontos nekünk mindez? – kérdezte Lucas, miközben olyan komoly tekintettel nézett rám, hogy nem tudtam róla elszakítani a tekintetem. – Nem engedhetjük, hogy még egy mocsok büntetlenül megússza! – morogta, keze, amivel nem ért a húgához, ökölbe szorult. – Szerintem lassan induljunk – sóhajtotta visszafojtott hangon, az eső szinte teljesen elnyomta őt.

– Várjatok! – kiáltottam fel, mikor egyszerre indultak a zöld Mercédeszhez. – Még kérdeznék valamit, ha szabad – pislogtam, mire a fiú biccentve adott engedélyt. – Lydia hogy van?

Lucy erőltetett mosollyal nézett fel rám.

– Már sokkal jobban, mint volt. De már mind elfogadtuk, hogy sosem lesz a régi – motyogta a szemembe nézve, majd hátra nyúlt a kezemért, és a kocsi felé kezdett húzni.

Nem tudtam reagálni. Megijedtem.

„Sosem lesz a régi."

Akkor már nekem sincs remény?

Mindhárman lassan lépkedtünk az autóhoz, egyikünk sem törődött az egyre csak inkább szakadó esővel. Lucas kinyitotta nekem a hátsó ajtót, míg Lucy a másik oldalról bújt be mellém.

– Félsz? – kérdezte Lucy.

– Eléggé. Te hogy vagy?

– Lehet egy ilyen szituációban jól érezni magad? – szólt közbe Lucas, majd keserű nevetésben tört ki.

– Igaz – nyeltem nagyot. – Hülye kérdés volt.

A nap folyamán sokadik alkalommal állt be a csend. Mindenki a maga gondolataiba zuhant. Nem kellett őket megosztani, mindenki sejtette, mit gondolhat a másik. Lucas elfojtott dühe felszínre tört, úgy szorította a kormányt, mintha a húga volt barátja nyakát tekerhette volna ki. Lucy olyan bánatosan nézte az ég ablaküvegen elfolyó könnyeit, mintha azért mentünk volna, hogy bebörtönözzék.

Megöleltem.

– Ennyire látszik rajtam? – suttogta Lucy olyan halkan, hogy csak én halljam.

– Hogy rossz kedved van? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Eddig is az volt. De most mégis más.

– Tudod – gondolkodott el ujjait birizgálva –, mióta megtörténtek a dolgok, Lydia nincs itthon, csak nyaranta. Bentlakásos suliba küldték a szüleim, remélve, hogy jobb és biztonságosabb lesz neki. De így nekem is jobb, mert nem gondolok rá minden egyes pillanatban – sóhajtott egy nagyot, amire Lucas is hátra kapta a tekintetét. Magamra erőltettem egy mosolyt, hogy visszaforduljon, és ne figyeljen ránk. Amint a srác ismét az utat nézte, Lucy folytatta. – Akárhányszor eszembe jut, mindig magamat hibáztatom. Egy iskolába jártunk, ha jobb testvér vagyok, és jobban odafigyelek rá, akkor észrevettem volna.

– De miért gondoltál volna rögtön a legrosszabbra? Senki sem sejtette volna, hiszen a szeszélyes viselkedés tini dolog. Erről senki sem tehet, csak az, aki elkövette.

– Tudom. Ha tudnád hányszor mondták már el nekem ugyanezt – hunyta le a szemét, és vett egy mély levegőt. – De mégsem segít – bökött a szíve helyére. – Ez is olyan dolog, ami már sosem lesz a régi.

– Én sem leszek az, igaz? – tettem, fel a kérdést inkább csak magamnak, de mivel hallotta, így válaszolt.

– Nem fogok hazudni. Hozzám senki sem ért, de már én sem vagyok teljesen ugyan az, a történtek óta. Bele sem merek gondolni, hogy te vagy Lydia mit érezhettek – nézett fel rám, de mintha megijedt volna a saját szavaitól, inkább a kezét bámulta.

– Értetlenséget. Hogy miért történt mindez, és miért pont velünk – válaszoltam meg a valójában fel sem tett kérdést. – Csalódottságot, hogy nem vagyunk olyan erősek, mint azt hittük. Hogy minél inkább felejtenénk, annál inkább törnek fel az emlékek, velük együtt pedig a gyenge könnyek is – mondtam az előttem lévő ülés hátát fixírozva, hiszen válaszommal egyidőben, gyorsított filmként zajlottak le az események a fejemben.

Veszekedés a lányokkal.

Billyvel karmai közt feküdni.

Apám karácsonyi kirohanása.

Bukás.

Nem tudom milyen indíttatásból mondtam ki mindezt. Talán azért, mert ő és a testvére is megnyíltak nekem, és úgy éreztem, ennyivel tartozom. Hogy ezek a gondolatok segítenek neki, hogy megértse a húgát.

– Mérges nem vagy? – suttogta még mindig, mintha tiltott dolgokról beszéltünk volna. De valamilyen szinten ez így is volt. Ha Lucas nem mélyedt volna el olyannyira a vezetésben és a maga gondolataiban, szinte biztos vagyok benne, hogy elhallgattatott volna minket. Ez a veszély viszont nem fenyegetett, hiszen töretlenül meredt egyenesen előre.

– Nem. Vagy nem tudom – ráztam a fejem zavarodottságomban. – Tudom, hogy lenne jogom hozzá. De ennyi erővel magamra is fújhatnék, hogy nem koptattam le. Bármikor megmondhattam volna neki, nyíltan, hogy nem érdekel. De én annyira beszari voltam, hogy a jelekre fogtam.

– Figyelj, azért ő sem értelmi sérült, ha akarta volna, megérti.

– De pont ez az. Én is tisztában voltam ezzel, és pont ezért kellett volna nyíltan megmondani neki, hogy engem nem érdekel. Ha megmondtam volna, akkor nem biztos, hogy ez megtörténik – magyaráztam egyre zaklatottabban, azt se vettem észre, hogy már hangosan beszélek.

– Abban ne légy biztos. Minden srác a nehéz eseteket szereti igazán, akik nem adják be rögvest a derekukat – szólt közbe Lucas. – De ezen már ne agyalj, felesleges. Nem a te hibád volt, azért is vagyunk most itt – nézett ki az ablakon.

Észre sem vettem, hogy már a rendőrkapitányság parkolójában álltunk. Egyszerre vettünk egy mély levegőt, majd szálltunk ki az autóból.

– Bújjatok be alá – nyomta a kezembe az ernyő szárát Lucas, majd kilépett alóla.

Nem kellett sokat sétálni a duplaajtós, sötétkékre mázolt bejáratig, de az eső olyannyira esett, hogy Lucas sötétszőke haja vastag tincsekké állt össze. Gyorsan vágta ki az ajtót, és ő volt az első, aki bement rajta, de megtartotta nekünk, míg mi is betopogtunk.

Nem voltam még azelőtt a rendőrségen, így rendesen körbenéztem. A falak olyan elszürkült fehérek voltak, mint az ég, de sárgának is lehetett nézni őket az öreg lámpák fényében. A padlót az ajtók színével megegyező csempe fedte, vizes és sáros lábnyomok díszítették. Két oldalt a már ránézésre is hideg, acél székek, amik nagyrésze üresen ácsorgott. A falakon plakátok lógtak, mindenféle szabályokkal, mint "Vezetés vagy alkohol, a kettő együtt nem járja", vagy "Az út is van olyan izgalmas, mint a képernyőd".

Mi az ajtóval szemben lévő recepciós pulthoz mentünk, ami felett ugyan olyan falióra lógott, mint a vizsgaterembe. Addig-addig bámultam, hogy Lucy oldalba bökött, hogy odafigyeljek.

– Bocsánat – kaptam le a táskámat a hátamról, hogy elővegyem az irattartómat. Kikaptam belőle az igazolványom, odacsúsztattam a plexi alatti résen a férfinek, aki megforgatva leellenőrizte, majd vissza is adta.

– Adok Önnek egy nyomtatványt, ezt ki kellene tölteni – tolta elém a lapot, rajta egy rendőrség emblémás tollal.

Nem mondtam semmit, csak bólintottam, majd a fal melletti résznél ültünk le. A papírt a falhoz téve kezdtem el kitölteni. Itt még nem kellett részleteznem semmit, csupán az adataimat kellett beírnom, a vádlott nevét és a bűncselekményt. Utóbbi nevében nem voltam biztos, így a két oldalamon ülő testvérpár között kapkodtam a fejem.

– Ide mit kell írni? – mutattam az üres vonalra.

– Szexuális erőszak – mondták teljesen egyszerre, amitől kirázott a hideg.

Beírtam, majd kikapcsoltam a tollat. Ránéztem Lucyra, aki ennyiből is megértette, mit akartam. Velem együtt állt fel és mentünk vissza a recepciós pulthoz, ahol kivette a papírt a kezemből és ő tolta a rendőr elé.

– Szeretném kérni, hogy a barátnőm ügyét nő intézze – jelentette ki tőle nem megszokott határozottsággal.

A férfi egy pillanatra meg is rökönyödött ettől a stílustól. Ránézett a papírra, majd amint tekintetével az aljára ért, és meglátta a bűncselekmény részt, elfehéredett, így teljes kontrasztba került fekete hajával és borostájával.

– Természetesen – válaszolt csupán ennyit, zavarában megigazította a szemüvegét, majd bepötyögte a papír adatait az előtte lévő gépbe. – Azonnal szólok egy kolléganőnek.

Mindezt látva még inkább feszült lettem. Lucyval ellentétben, én semmit sem tudtam, hogyan működnek a dolgok, de azt sejtettem, hogy egyedül kell majd mennem. A filmekben is egyedül tesznek vallomást, maximum az ügyvédek vannak ott, de nekem olyanom még nem volt.

A férfi tényleg sietett, a pult felett kattogó óra szerint három perc sem telt el, mire visszatért, mögötte egy negyven körüli nővel.

– Üdv! – jött oda hozzánk a rendőrnő. – Gale Barnett százados vagyok, én fogom felvenni a vallomásaikat, illetve én leszek az ügy vezetője a bíróságra kerülésig. Csak ennyien jöttek? A papíron a tanúk számánál két fő van megjelölve – lesett bele a kezében lévő adatlapba, majd bólintott egy aprót.

– Nem, a bátyám is itt van – mondta Lucy, majd Lucas felé fordult és intett neki.

– Még ráér a fiatalúr, először Miss Shallowval kell, hogy beszéljek. Viszont utána szeretném az Önök vallomását is felvenni – magyarázta, amit Lucy egy határozott bólintással vett tudomásul. – Jöjjön velem, az irodámban beszélhetünk – nézett rám, mire én egy hatalmasat nyelve követtem.

Lekanyarodtunk egy kihalt folyosóra, mindenütt csak bezárt, sötétkék ajtók voltak. Bal oldalon a harmadikon mentünk be.

A filmekben megszokott, kopár kihallgatóra számítottam, ehhez képest valóban egy irodába mentünk be. Középen volt egy asztal, ami tele volt pakolva mindenféle papírral, de volt ott számítógép és nyomtató is. A padló itt már nem csempézett volt, hanem a hajam színéhez hasonló fa. Az asztal mögött volt a fűtőtest, felette pedig egy ablak, aminek képét fehér függöny homályosította. Eleve nem volt nagy iroda, de a zsúfolt hatásra rápakolt a két oldalt végig húzódó könyvespolc is, ami mindenféle dokumentummal volt tele pakolva.

– Bocsásson meg a rendetlenség miatt, éppen a papírmunkám közepén voltam. Foglaljon helyet – húzta ki nekem az egyik sötétkék huzattal borított, párnázott széket. Mit ne mondjak, sokkal kényelmesebb volt, mint ami a váróban volt, azon alig bírtam megülni olyan kemény és hideg volt.

Amíg ő is leült, még egyszer végigmértem a helyet a fejemet forgatva.

– Gondolom, most épp azt nézi, mennyire nem hasonlít ez egy filmbéli kihallgatóteremhez. Olyanunk is van, de oda a bilincsben lévő embereket szoktuk vinni. Itt egy fokkal kényelmesebb – magyarázta kuncogva.

– Nos, valóban – erőltettem magamra egy félmosolyt.

– Nézze, elhiszem, hogy kellemetlenül érzi magát, nem ez az első ilyen esetem – komolyodott meg egy pillanat alatt. – De annak érdekében, hogy jóvátételt kaphasson, muszáj, hogy most mindenről beszámoljon.

– Rendben – sóhajtottam egy nagyot –, igyekezni fogok.

Már nyitottam volna a számat, hogy belekezdjek, de előtte elém rakott egy papírt.

– Még mielőtt elkezdi, kérem, ezt írja alá. Beleegyező nyilatkozat, hogy a feljelentésről hanganyag készül, ami a bíróság elé lesz terjesztve és hamis vádak esetén, ez alapján lesz felelősségre vonható – mondta, hangján hallatszott, hogy ezt gyakran ismételgetett szöveg lehet náluk.

Nem nagyon olvastam el, csupán a vastag betűvel kiszedett szavakat futottam át, amik ugyan annyit mondtak, mint a rendőrnő. Határozottan firkáltam alá, csoda, hogy a lap nem szakadt ki a tollvonástól.

– Kezdhetem? – néztem fel a fiúsan rövid hajú nőre, aki odébb rakott egy kupac papírt, ezzel számomra is láthatóvá téve a régi típusú felvevő készüléket, majd megnyomta a rajta lévő kis háromszöget.

– Kérem, mutatkozzon be és mondja el, hogy miért van itt.

– Jeanette Shallow vagyok és azért jöttem, hogy feljelentést tegyek William Morgan ellen, mert... – akadtam meg. A hideg is kirázott, hogy ismét ki kellett mondanom hangosan. – Mert szexuális erőszakot követett el ellenem.

Még a szemem is összeszorítottam, mikor kimondtam. De az otthonihoz képest, itt semmi sem történt. Amint kinyitottam a szemem, Barnett százados még mindig ugyanúgy nézett rám. Nem szólalt meg, arcára sem ültek ki a megvetés jelei.

– Elmondja, hogy történt, vagy könnyebb, ha kérdéseket teszek fel? – kérdezte, miután egy ideje nem szólaltam meg, csak néztem rá. Nem tudtam, hogyan is kellett volna belefogni.

– Megköszönném, ha kérdezne.

– Mikor és hol történt az eset?

– Két hete, szombat éjjel. Vagy vasárnap hajnalban, nem tudom, hány óra lehetett – gondolkodtam el a fejem búbját megvakarva. – Az egyik helyi klubban voltunk, a neve... Basszus, hogy is hívták? Lucy és Lucas biztosan tudni fogják, Lucas ott is dolgozik – motyogtam zavartan. Nem is lehettem volna rosszabb vallomástevő, még a helyszínt sem tudtam megmondani.

– Milyen viszonyban volt Mr. Morgannel? Volt Önök között valaha is testi kapcsolat a bűncselekményt leszámítva?

– Nem, soha – ráztam a fejemet idegesen. Még a feltételezéstől is kirázott a hideg. Hadarva magyaráztam el neki a Billy és köztem lévő akármit. Barátságnak is túl korai volt a mi kapcsolatunk. Viszont azt sem tudtam kimondani, hogy elutasítottam. Az hazugság lett volna.

– Említette, hogy egy szórakozóhelyen voltak. Mennyire volt beszámítható állapotban Ön, illetve Mr. Morgan? Fogyasztottak alkoholt, vagy bármilyen más tudatmódosító szert?

Nagyot sóhajtva meséltem el neki az estét mindaddig, hogy Billy elhívott a pulthoz iszogatni. De ahogy mondtam a dolgokat, és láttam magam előtt az emlékeimet, egyre jobban szégyelltem el magam. Ott, abban a pillanatban fogadtam meg magamnak, hogy soha többé nem iszom alkoholt, mert undorító, amit belőlem kihoz.

– Hogy történt az eset? Nem kérem, hogy minden apró részletet elmondjon, az ügy érdekében a legfontosabb, hogy meddig jutottak.

Az előző kérdésnél rám törő magabiztosságom, amilyen hirtelen jött, úgy is hagyott el, és lökött ismét a padlóra. Éreztem, hogy az idegességtől gyorsabban veszem a levegőt. Libabőrös lettem, ahogy eszembe jutottak az akkor ért ingerek.

A hideg padló.

Az alkohol bűze.

A rekedtes, szőrszálhasogató suttogás.

A fájdalmas szorítás.

De ami mind közül a legrosszabb... a tehetetlenség és a félelem.

Remegő hangon tudtam csak elmesélni a dolgokat. Nem nagy büszkeség, de legalább nem sírtam el magam. Bár, ha akartam volna, se ment volna már, hiszen aznapra éppen eléggé kijutott már a könnyekből.

– Ön szenvedett bármilyen sérülést Mr. Morgan által?

– Igen, szereztem jó pár zúzódást, ahogy leszorított. A többsége már nem igazán kivehető, talán a derekamon látszanak még az ujjai. De a csuklóim elég rondák, különösen a jobb – nyúltam a mandzsettámhoz, hogy megmutassam, de ekkor a nadrágom zsebében lévő telefon zúgni kezdett. – Bocsánat! – nyúltam a készülékért. Meg se néztem, ki hívott, vaktában nyomtam ki.

– Szóval – köszörültem meg a torkom, míg kicsit összeszedtem magam –, ez a legdurvább sérülésem. – mutattam meg ezúttal ténylegesen a csuklómat.

A nő közelebb hajolt, ahol kivehető volt az ujjak formája, ott megsimította a bőrömet, majd ismét hátra dőlt a székében.

– Volt orvosnál ezekkel? Készült róluk látlelet? – jött az újabb kérdés, mindenféle reakció nélkül.

Nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam.

– Nos, akkor ezt minél hamarabb pótolni kell. Még látszanak a sebek, szóval bizonyítékként szolgálnak.

– Akkor van esélyem megnyerni a pert? – kérdeztem izgatottan.

A nő már válaszra nyitotta a száját, de ekkor ismét zúgni kezdett a telefonom. Ezúttal már ránéztem, ki zaklat ilyen kitartóan. Nem lepett meg, hogy Nadia neve világított a képernyőn, nála türelmetlenebb embert nem ismerek.

– Látom, nagyon keresik magát, így rövidre fogom – kuncogott egy aprót a nő. – El kell mennie egy hivatalos jegyzékben szereplő orvoshoz, hogy ezekről a sérülésekről látlelet készüljön, mert ezek akár perdöntő bizonyítékok is lehetnek. De emellett egy jó ügyvédre is szüksége lesz, mert Mr. Morgan védőügyvédje biztosan ki fogja használni a tényt, hogy maga az aktus nem történt meg. De bűnös, ehhez kétség sem fér, én pedig azon leszek, hogy ezt minél sokrétűbben támaszam alá – mosolygott rám biztatóan. – Kifelé menet annyit megtenne, hogy beküldi hozzám az egyik tanúját?

– Persze – bólintottam határozottan. – Köszönök szépen mindent.

– Szaladjon, mert már nagyon keresik – biccentett a kezemben lévő telefonra, ami még mindig zúgott.

Amint becsuktam az ajtót rögvest felkaptam a telefont.

– Komolyan arra kell hazajönnöm, hogy ti ketten még fújtok egymásra? – csattant fel a barátnőm. – Komolyan, nem tudom mi lenne veletek, ha én nem lennék.

– Most mit csináljak, ha haragszik rám? Láthatóan tér kell neki, én meghagytam számára – sóhajtottam.

– Nem csak te mész át szar időszakon. Persze, ő a saját hülyesége miatt szenved, de attól még szenved. Nem tudom, hol vagy, de gyere haza, mert itt állunk az ajtód előtt. Ma akármi is történjen, ott alszunk nálad, és helyre tesszük a dolgainkat.

– Igen is, anyu – válaszoltam katonásan, mire ő elnevette magát, és végre én is őszintén mosolyodtam el egy pillanatra.