Nem láttam semmit, a testem minden észszerűséget sutba dobva reagált. A kezemmel megkapaszkodtam a kicipzározott bőrdzsekije alatt húzódó vékony pólójában. Addig nem értettem, ő hogy' nem fázik, de az új érzéssel elkapott az adrenalin, és bennem is hirtelen dolgozni kezdett a hő. Az impulzusoknak és a hirtelenségnek köszönhetően először nem is reagáltam érdemben semmit, csak bambán kapaszkodtam belé, közben élveztem a sima állának érzését a bőrömön és az aftershave-je illatát. Máskor is éreztem már rajta, de ilyen közelről sokkal erősebb volt a csípőssége.

De a varázs megtört, ahogy bele akart hívni a játékba, és egy picit megharapta az alsó ajkam. Észhez tértem. Ha konkrétan megkérdezett volna, ha engedélyt kér, nemet mondtam volna. Igaza volt. Nem álltam készen, ennek nem volt ott az ideje, mi mégis siettettük. Nem csak ő, hiszen voltam elég ösztönös és buta, hogy nem löktem el azonnal.

Addig fel sem fogtam, hogy megint úgy értek hozzám, hogy én azt nem akartam. Vagyis de... Csak legbelül, kimondatlanul, amit Ő nem hallhatott.

Hirtelen kapaszkodtam meg a derekában, hogy el tudjam taszítani magamtól. Át sem gondoltam igazán, a fogásom még szorosabb lett, a hirtelen forróság pedig elszökött a hűvös tavaszi levegőben.

Némán néztünk egymásra. Bár egy aprót hátráltam, nem eresztettem el őt. Arra nem voltam képes, de azt se akartam, hogy közelítsen.

– Túl sok volt, igaz? – kapott a tarkójához.

– Te mondtad, hogy sérteni fog – suttogtam közénk olyan tompán, hogy a mellettünk elrohanó embereknek esélye sem volt meghallani. – Tudtad, mégis megtetted.

– Mert úgy éreztem, hogy te valahogy mégis szeretnéd.

– Ezt nem döntheted el helyettem! Más már megtette, az is éppen elég volt – eresztettem el idegesen. Tudtam, hogy a két helyzetnek köze sincs egymáshoz. Billy csókjában az egyetlen mámor az alkohol volt, míg köztem és Dan között egy tekintet is elég volt egy széles mosolyhoz. És ha Dan tudta volna, hogy miért is mondom azt, amit, akkor biztos vagyok benne, hogy nem tette volna meg. Vagyis... szerettem volna ezt hinni. Hogy nem vagyunk annyira agyatlanok, hogy hirtelen megtetszünk egymásnak, és már szarunk is magasról a traumáinkra. – Most inkább megyek – léptem még kettőt hátrébb, de Dan utánam nyúlt.

– Nem beszélhetjük meg? Menjünk a kávézóba! – pislogott rám reményteljesen.

– Igen, beszélnünk kell. De nem ma. Nekem most egyedül kell lennem – fordultam volna el, de nem engedett. Még mindig kapaszkodott a kezembe.

– Jó – eresztette ki hangosan a levegőjét. – Megértem, hogy nem akarsz a közelemben lenni. De kérlek, ne legyél egyedül! Nem akarom, hogy a fejetlenségem miatt fordulj be és légy rosszabbul.

– Ezt sem akartad... mégis megtetted.

Daniel Amery: Pszichológus után megbeszélhetnénk a pénteken történteket?

Daniel Amery: Állom a kávét, csak beszéljünk!

Én: Oké.

Sosem beszéltem vele ilyen ridegen, szinte fájt visszanézni a reggel váltott üzeneteinket. Akkor már ott ültünk a szokásos helyünkön, de a hangulat teljesen más volt. Nem beszélgettünk, és még csak a lábára sem ültem. Úgy léteztünk egymás mellett, mint az ismeretlenek... Nem, az nem lett volna ennyire kínos. Akkor nem figyeltük volna a szemünk sarkából végig a másikat.

Vajon ez lenne az a valami, amiről beszélt? Hogy nem tudunk nem egymásra nézni és gondolni? Olyan kiszámíthatatlannak éreztem magam, mint a nyakunkra járó, tavaszi időjárást. A meteorológia aznapra napos időt jósolt, mégis jött egy olyan sűrű futózápor, hogy hiába csak a buszmegállótól a bejáratig futottunk, muszáj voltam átöltözni az edzős ruhámba. De legalább nálam volt csereruha, nem úgy, mint Dannél, akinek a dzsekije alatt húzódó pólója és a nadrágja vizesen tapadtak a bőrére.

– Menj haza, öltözz át. Megmondom Elizabeth-nek, hogy késni fogsz – szedtem össze magam annyira, hogy megszólítsam, és felvállaltan rá is nézzek.

Hiába együtt jöttünk a suliból, köszönésen felül akkor szóltam hozzá aznap először. Amint hazaestem pénteken, áthívtam a lányokat, hogy kikérjem a tanácsukat, mit tegyek a köztünk kialakult helyzetben. Bár egyikük sem tudta nekem megmondani a helyes megoldást, tekintve a szegényes szerelmi életünket, de az egészből egy király ottalvós este kerekedett, ami rengeteget segített mindannyiunknak: Kathie is kidumálhatta a szakítását, Nadia is pihent egy kicsit a szakdolgozata állandó tökéletesítésében, és végre Lucy is a csapatunk része lett, jobban összebarátkozott a lányokkal.

Még mikor haragszom is rá, ő továbbra is jót akar nekem és megment saját magamtól. Hiába váratom és lököm el. Hiába játszadozik a bizonytalanságom a türelmével és az érzéseivel.

– Nem – keresztezte maga előtt a karjait. – Beleegyeztél, hogy beszéljünk, nem fogom egy kis eső miatt mindezt elengedni – borzolt bele az összeragadt, fekete tincseibe, amik a víztől kiegyenesedve tapadtak a homlokára.

Haj így még nem vonzotta a tekintetem.

– Csak mondom, hogy ha megfázol, akkor én nem bírlak el, hogy hazacipeljelek, akármennyire is hiszek a szívességek viszonzásában – túrtam én is a nedves hajamba, remélve, hogy így gyorsabban szabadulok a nyakamra tapadó és szúró érzéstől.

– Akkor legyél kreatív, és találj ki mást. Nagyon sok módot tudok, hogyan viszonozhatnád – vigyorodott el.

– Például?

– Nem húzod ki belőlem ilyen könnyen. Most rajtad van a sor, hogy beszélj velem – nézett rám azzal a csintalan mosollyal az arcán, majd visszafordult a telefonjához.

Abban reménykedtem, hogy az a néhány szó oldott rajtunk annyit, hogy ne teljes némaságban induljunk el a kávézóba, de mindketten a pulcsink zsebébe gyömöszöltük a kezünket, és ha fel is néztünk, azt csakis nyílegyenesen tettük. Dan felkapta az ajtóban a deszkáját, majd hanyagul a járdára ejtette, már azt hittem, ott akar hagyni.

– Kipróbálod? – biccentett le az eszközre.

Annyira meglepődtem, hogy szinte éreztem, ahogyan tányér méretűre nő a tekintetem.

– Vizes a járda. Meg amúgy is vagyok elég kétballábas ahhoz, hogy azonnal kiguruljon alólam – ráztam a fejem.

Ő is rázta, de egészen másképp. Míg én teljesen komolyan gondoltam, ő ismételten elővette a kisfiús vigyorát. Biztosan sejtette már, hogy a gyengém.

– Sosem hallottam még kétballábas futóról – nevetett egyre hangosabban. – Meg amúgy is – köszörülte meg a torkát miközben szokásosan a haját túrta –, én azért volnék itt, hogy fogjalak.

– Ha nem lennél itt, nem is lenne ilyen választásom.

Ahogy nagyon sok más sem lenne.

– Akkor ez egy igen? – biccentette oldalra a fejét.

– Miért akarod ennyire, hogy felálljak rá? – haraptam be belülről a számat.

– Mert nem tudtam mást kitalálni, amivel megtörhetném a kínos csöndet – nézte a lábunkat. A tekintetével akart rávenni, hogy álljak rá, és guruljunk el, mintha minden rendben lenne. Sosem volt még olyan, hogy nem nézett rám, amikor hozzám beszélt, ezt én csináltam. De talán pont ez az apróság volt az, amitől ez a pillanat valós maradt, amitől nem ragadott el az a hév, ami akkor, amikor ebbe az egészbe belekeveredtünk.

– Jó. De ne mozdulj mellőlem, mert tényleg orra fogok bukni – motyogtam magam elé zavaromban, miközben fél lábbal felálltam a deszkára.

– Ezt úgy mondod, mintha valaha is megtettem volna – nyúlt azonnal utánam, keze már ismerősen fogott a derekamra.

Egy picit elrugaszkodva akartam a másik lábamat is fent tudni, de az instabil eszközön mégis túl nagy volt a lendület. A deszka megindult, a vizes, enyhén lejtő járda tökéletes pálya volt számára, de én maradtam. Nem tudom, hogyan, de sikerült megkapaszkodnom a vállában, ő pedig erősen markolta az oldalam.

– Mondtam, hogy rossz ötlet – ráztam a fejem. Akkor tűnt fel, hogy milyen közel is van az orra hozzám. Már megint.

– Nem ez az első – suttogta elém. – Tele vagyok még ennél is rosszabb ötletekkel – rázta meg egy picit a fejét ő is.

Ezzel nem volt semmi baj, amíg nem adta őket a tudtomra és nyomta le őket a torkomon. Egy nagy levegővel bátorságot szedve léptem hátra egy picit.

– Ideje lenne beszélnünk, mielőtt megint valami hülyeséget csinálunk – vettem át a szokását, és a szemembe lógó tincseimet hátra túrtam.

– Bár szerintem egyáltalán nem lenne hülyeség, igazad van. Beszéljünk. Ha jól látom a deszkám már lestoppolta nekünk a megszokott padunkat – ült ki mosoly az arcára.

Fogalmam sincs, hogy volt minderre képes. Vigyorogni úgy, hogy már másodszor távolodtam el tőle. Jókedvűnek maradni, miközben folyamatosan – még ha nem is direkt – szabotáltam az érzéseit.

– Nem is tudom, hol kellene belekezdjek. Túl sokáig halogattam, és egyre több dolog gyűlt össze – tűrtem a kabátom zsebébe a kezem, amíg odaballagtunk a padhoz. Dan egy menő mozdulattal felkapta a deszkáját, majd a háttámlának döntötte, csak azután rogyott le mellém.

Legalább ez is adott néhány másodpercet.

– Segít, ha kérdezek? Megpróbálom leutánozni Elizabeth-et – kuncogott, ami egy pillanat erejére nekem is felfelé görbítette a számat.

– Lehet. Meg így legalább nagyobb eséllyel beszélek arról, ami valóban érdekel.

– Ezzel nem lenne gond. Ha nem lettem volna elég világos, engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos, Jen – biccentette oldalra a fejét. – De akkor rákérdezek arra, ami a leginkább: Mi történt veled, hogy a pszichológusnál találkoztunk?

Bennem rekedt a levegő. Nem számítottam másra, de kimondva mégis megijesztett. Hiába készültem rá már legbelül. Hiába fojtogatott, hogy ideje lenne már kiböknöm. Hiába tettem meg már többször is, vadidegenekkel. Ez teljesen más volt. Én már ismertem Dan múltját, és rettegtem, hogy ha beavatom őt a mocskos múltamba, elveszítem őt.

Ez volt az utolsó dolog, amit szerettem volna. Minden zűr ellenére.

– Tudod, így, összegezve az egészet, még nem mondtam el senkinek. Elizabeth is több alkalommal hallgatta meg a dolgokat, így lehet, kicsit összeszedetlen és hosszú lesz – bámultam a lábamat, ahogyan össze-összeérintettem a két sarkamat. – December tizennyolcadikán volt az évünk utolsó edzése. Megdöntöttem a személyes rekordomat a kedvenc távomon.

– Tíz kilométer, ugye? – kérdezett bele. Tudta ő ezt, pontosan jól, csak azért csinálta, hogy természetesebbnek érezzem a beszélgetést, és ne egy kényszerű vallatásnak. Bólintottam egy picit, de nem álltam meg válaszolni. Muszáj volt folytatnom.

– Amilyen jól éreztem magam, úgy döntöttem mindent a nyakamba magam körül. Először összevesztem Nadiával, aki próbálta felnyitni a szemem, mennyire durván elvakultam. De ismersz, makacs vagyok, ha valamit én jónak gondolok, arról még ő sem tud meggyőzni. Erre benyögte Kathie, hogy leszervezett nekem egy randit, az előző barátjának a szobatársával. Ez a srác volt az, akivel te is találkoztál, Billy. Lehet a tévéből is ismered, a városi focicsapat egyik csatára volt. Az volt életem első randija, és baromira kellemetlenül éreztem magam.

– Na, ezt nem fogod beetetni velem – nevetett fel mellettem. – Nem hiszem, hogy a gimiben nem voltál népszerű.

– Pedig nem. Ha nem hiszed, kérdezd meg Kathie-t. Osztálytársak voltunk. Ő az egyetlen barátom a középsuliból. Eleve sokat hiányoztam a versenyek miatt, de már akkor is jócskán kibontakozott a mániám, és nem is nagyon érdekelt, hogy jóba legyek bárkivel is. Az meg pláne, hogy egy srácra pazaroljam az időmet – forgattam a szemem. – A lényeg, hogy nem volt ehhez hasonló élményem korábban, így nem igazán tudtam kezelni. Billy pedig... Hogy is mondjam... Eléggé tapadós volt. Nagyon közel ült hozzám végig, és úgy beszélt, mintha nem lenne opció arra, hogy mi ne legyünk egy pár. Vagyis... Én így éreztem, de lehet, egy randi így működik – nevettem fel kínomban.

– Nem – vágott bele közbe azonnal. Feszültebb volt, mint korábban, a keze hiába volt begyűrve a zsebébe, látszott, hogy ökölbe van szorítva. – Az baromira nincs rendben, ha kellemetlenül érzed magad a másik fél miatt. Azért vagyunk elvileg intelligens emberek, hogy képesek legyünk érzékelni ilyen szituációkat.

– Érzékelte is. Volt a beszélgetésünknek egy része, amit élveztem.

– Fogadni merek, hogy a sporthoz volt köze – lágyultak el a vonásai.

Nem mondtam semmit, kuncogás tört ki belőlem.

– Igen, de azon felül semmi közös pontunk nem volt – tértem vissza az eredeti fonalra. – Olyan tipikus anyuci fiának tűnt, aki odavan a csöpögős dolgokért. Én baromira nem ez vagyok.

– Tudom.

– Mindeközben Kathie végig Yanis bűvöletében volt, így a végén beköpte, hogy jöjjön el Billy is az esti csapatbuliba. Egy helyi diszkóba, a Neonba mentünk megünnepelni, hogy túléltünk még egy szezont. Billy természetesen elfogadta, én pedig összerúgtam a port Kathie-vel is. Ezekután este ki akartam kicsit ereszteni a gőzt, és kicsit többet ittam a kelletténél. Sosem voltam előtte részeg, mindig csak egy-egy pohárral engedtem meg magamnak. Valószínűleg ennek is köze van ahhoz, hogy innentől zavarosak az emlékeim. Annyi rémlik, hogy táncoltam Lucyvel, aztán ő eltűnt. Megjelent Billy, meghívott egy italra, majd valami raktárfolyosónál kötöttünk ki. Innentől meg már nincs semmi konkrét a fejemben, csak képek és érzések. A hideg padló. Az alkohol bűze. A rekedtes suttogás. A fájdalmas szorítás. A kontrollálhatatlan sírás, majd teljes sötétség.

– Ugye nem értem jól, és... – szólt közbe újra, de nem is engedtem, hogy befejezze.

– De. Tökéletesen jól érted. Meg akart erőszakolni. Az egyetlen szerencsém, hogy időközben megtaláltak. Igaz, erre én már nem emlékszem, mert már elájultam.

– Kórházban is voltál?

Megráztam a fejem.

– Lucas és Lucy hazavittek magukhoz. Nem voltak nagy sérüléseim, csak zúzódások. Még a látleletet kiállító orvos is azt mondta, hogy szerencsésnek nevezhetem magam.

– Mindennek nevezném ezt, csak nem szerencsének – morogta.

– Attól függ, hogy nézed – hajoltam hátrébb a padon, a támlának döntöttem a fejem, úgy néztem fel az égre. – Ha nem történik meg mindez, rövid időn belül tuti elmartam volna magam mellől mindenkit, annyira mániákus lettem. Sokat köszönhetek ennek az egésznek. Felébresztett. Pokoli volt, de mondtam már, makacs vagyok; rám csak a drasztikus dolgok hatnak.

– Hihetetlen, hogy így tudsz hozzáállni, ilyen rövid idő után.

– Lehet ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy túl vagyok a nagyján, de közel sem. Rengeteg mindentől félek még, és tudom, hogy soha többé nem leszek az a határozott ember, aki voltam. De már látom azt, hogy mennyi út nyílt meg ezzel előttem. Pontosabban, hogy mennyit észre sem vettem korábban. Majdnem meg kellett buknom, hogy rájöjjek, szeretem az egyetemet. Ordítanom kellett az egész családommal karácsonykor, hogy hosszú évek után meg tudjam érteni az apámat. A barátaimmal is színesebb és szorosabb a kapcsolatom így, hogy nem csak a rekortánon látom őket. Meg, ugye... Megismertelek téged. Ha nincs a traumám, nem találkozunk.

– Ez nem biztos. Egy szakra járunk, találkoztunk volna.

– Lehet, de jóval kisebb rá az esély a nagy tömegben, mint egy kihalt folyosón, ahol csak te meg én üldögélünk.

– Úgy érted én, te és a két barátnőd, akik végig engem bámultak – köszörülte meg a torkát.

– Igen. Pontosan úgy – mosolyodtam el én is, majd a fejemet inkább a vállára döntöttem. – De ezt ne vedd magadra. Bárki ismeretlen került volna velünk szembe, kibeszéltük volna.

– És mi hangzott el rólam? Azon kívül, hogy egy görény vagyok – túrt a hajába, miközben lenézett rám. A tekintete kíváncsi volt, ezt a mosolya is erősítette. Mint egy nagyra nőtt gyerek.

– Arra szó szerint emlékszem, hogy Kathie helyes bunkónak nevezett. Nadia meg azt mondta a szemedet leszámítva orosznak is elmennél, csak egy etikett tanfolyamra lenne szükséged – kuncogtam.

– És te? Te mit gondoltál?

– Hogy nézhetsz ki akármilyen jól, nem akarlak többet látni – húztam el a számat. Ez nem az a pillanat volt, hogy bármin is szépítsek, de megbántani sem akartam.

Megnyugodva eresztettem ki a levegőt, amikor láttam elvigyorodni.

– Hát, ez nem jött össze. Kérdezd meg, én mit gondoltam rólad!

– Biztos akarom én azt tudni? – emeltem meg egy picit a fejem, hogy rá tudjak nézni.

– Csak kérdezd!

– Jó. Dan, te mit gondoltál rólam, amikor először megláttál? – Próbáltam eljátszani a kérdést, de sosem voltam jó színész, túl erőltetetten hangzott.

– Azt, hogy el se hiszem, mekkora híresség ül velem szemben – ült kínos mosoly az arcára, az ujjait már megint a tincsei közé fúrta. – Azonnal felismertelek. Nem csak téged, mindhármótokat. Anyukám imád mindent, ami sport, így tucatszor láttalak már titeket a tévében. El se hittem, hogy bármelyikőtökkel a pszichológus folyosóján fogok összefutni. Ahogy azt sem, hogy közelről így végigmérem bármelyikőtöket, hiszen egy csomó sikeres sportoló lánnyal találkoztam már, és sosem csináltam ilyet. De amint bevonultatok, nem tudtam levenni rólad a szemem, és nem csak azért, mert hangosak voltatok – kuncogott egy picit, mire én is elmosolyodtam. – Nem tartottalak tipikusan az esetemnek, nem hasonlítasz Tamarára. Mégis... érdekesnek tűntél.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez bók, vagy burkolt sértés – könyököltem fel a pad fejtámlájára, úgy fordultam felé.

– A lehető legnagyobb bók – vigyorodott el jóval magabiztosabban, mint korábban. – Alapvetően rideg és érdektelen vagyok, csak magammal és a szeretteimmel vagyok hajlandó foglalkozni. De te már elsőre elérted, hogy beleszóljak egy olyan vitába, amihez távolról sem volt semmi közöm.

– Arról nem én tehetek, hanem a tény, hogy téged így bántott az élet – komorodtam el rögvest. Mindig megviselt, amikor felmerült, ő hogyan is sérült. Bántott a tény, hogy nem érdemelte meg. Hogy amennyi jót adott nekem a kapcsolatunk, már-már kötelességemnek éreztem, hogy megszabadítsam a rossztól. Ezt viszont sehogy sem tudtam belőle kirántani, ez már szerves része lett. Pont ahogy nekem is az, amit Billy tett velem, még ha nem is tudom, a meghiúsult próbálkozását pontosan milyen néven kellene illetnem.

– Mondjuk azt, hogy fele-fele – mozdult meg ő is, szembe fordult velem. A szemembe lógó hajtincs után nyúlt, lassú és finom mozdulattal tűrte a fülem mögé.

– Úgy veszem észre, nem csak a saját hajadat szereted taperolni – követtem a mozdulatát a szememmel. Kimértebb, mint korábban volt, érezhetően meggondolt minden rezdülést. Az egész azt üvöltötte, mennyivel többet szeretne, de még annyira sem akarja elcseszni.

– Megszokás. Amikor kicsi voltam, már akkor is sűrű hajam volt, és anyukám így altatott. Berögzült annyira, hogy más felé is így fejezzem ki magam – fogta két ujja közé egy tincsemet, úgy csavargatta. Amilyen apró volt a mozdulat, annyira erős volt az üzenete. Egyikünk sem akart ennél távolabb lenni a másiktól.

Csendben néztünk egymásra. Hiába volt hűvös és hangos a sétáló utca, mi csak egymás arcát figyeltük.

– Jennie, mondd el, mit szeretnél – törte meg a csendet, amitől hirtelen végigfutott rajtam a libabőr. Kisfiús énjének nyoma sem volt, hangja elmélyült, ezzel sejtetve, hogy komolyabb fordulatot vesz a beszélgetésünk. – Nem akarom megint elsietni, de azt sem akarom, hogy ez az egész megrekedjen annyiban, hogy mosolyogva nézünk egymásra, mikor érzem, hogy ebből sokkal több és jobb lehet idővel.

– Nem tudom, hogy kész vagyok-e egy kapcsolatra – motyogtam a számat beharapva.

– Arra nem is gondoltam – rázta a fejét. – Azt én sem szeretnék, egyelőre.

– Akkor mégis mit csinálhatnánk? Ugye nem azt akarod, hogy barátok legyünk extrákkal? – kérdeztem bátortalanul, mire láthatóan megfeszült. Elhúzta a hajamról az oldalamra csúszott tenyerét, hogy a hajtincseimben kapaszkodjon meg és nagyot sóhajtott.

– Ne nézz ennyire érzéketlennek, kérlek! Konkrétan most mondtad el, mi történt veled, komolyan úgy ismertél meg, hogy ezek után ilyet kérnék tőled? – rázta meg egy picit a fejét.

Nem. De annyira új volt számomra ez az egész helyzet, hogy az ösztönös félelmem gyorsabban reagált a racionalitásomnál.

– Mondd el te, hogy mit akarsz, mert már nem jövök ki rajtad!

– Az, hogy mit látok jelenleg működőképesnek, és az, hogy mit szeretnék, nagyon messze vannak egymásnak – húzta el a száját. – Mindenesetre, én egy randira gondoltam elsőnek. Semmi kapcsolat. Semmi testiség. Csak egy találka, amit másképp nevezünk, mint a korábbiakat.

– Akkor annak mégis mi értelme? Ennyi erővel ez már a sokadik randink is lehetne.

– Az, hogy ebbe másképp tesszük bele magunkat. Én például mindent meg fogok tenni, hogy életed legjobb első randija legyen, és ne is akard ezt mással kipróbálni. Te pedig... Talán ezt az elnevezést hallva egy kicsit nyitottabb leszel egy következő lépésre.

– Megígéred, hogy addig nem fog előfordulni... Az?

– Ez alatt a csókunkra gondolsz? – kuncogott.

Bólintottam.

– Megígérem, hogy visszafogom magam. De te is tudod, hogy ez nem csak rajtam múlott.

– Tudom – motyogtam az orrom alatt.

– De ne érezd ezért rosszul magad. Nem sietünk sehová – elmosolyodott, végig a szemembe nézve kereste meg az ölemben rogyott kezemet, majd rákulcsolt. – Tudom, hogy nem azért hátrálsz, mert ne éreznél hasonlóan, mint én. Most már tényleg értelek.

Jó neked. Én még mindig nem értem, hogyan voltál képes éppen belém szeretni.