Nadia és Lucy feszengve ültek egymás mellett a kanapémon, amíg Kathie felvéve a csapatbohóc szerepét, úgy fentrengett a szőnyegemen, mint egy bolhás kutya. Nem pont így terveztem, amikor meghívtam őket, hogy töltsük együtt az utolsó newcastle-i esténket a világbajnokság előtt.

Én voltam a hülye, mint mindig. Számomra már annyira természetes volt, hogy Lucy is a barátom, hogy megfeledkeztem a tényről, hogy amúgy ő az edzéseken kívül alig-alig találkozott a lányokkal. Nem is tudom, hogy a tárgyalásomon kívül volt-e egyáltalán ilyen alkalom...

Bár Kathie-nek ez édes mindegy volt, ő azonnal képes bárkihez közeledni, de Nadia már közel sem ilyen. Ő nehezebben bízik meg és kötődik az emberekhez. Ennek tetejébe Lucy még nagyobb hátránnyal indult: ilyen közel a versenyhez Nadia versenydrukkban úszó elméjében ő már ellenfélnek számított, hiszen mindkettőjüknek az ötezer méter a fő versenyszáma. Szegény lánynak semmi esélye nem volt közelíteni hozzá.

– Van valami társasjátékod? – ért a pokróc alól kilógó kézfejemhez Lucy, ezzel kirántva a földön fetrengő Kathie néma bámulásából.

– Nem igazán. Talán valamelyik polcon kallódik egy fél pakk UNO – néztem a közelben álló, nagy könyvespolcra.

– Nincs rá szükség! – ült fel hirtelen Kathie. – Pontosan tudjátok, hogy mit kell egy ottalvóson csinálni – nézett végig rajtunk. Az arca tőle szokatlanul komoly lett a vastag ajkai összeszorításától, de a szeme ugyanolyan pajkosan csillogott, mint máskor.

Eleresztettem egy megkönnyebbülő sóhajt. Kathie-nek nem csak bohóckodás volt a terve a kínos szitu megoldására.

Ugyan nem néztem a mellettem ülők arcát, de valószínűleg ők is olyan értetlenül nézhettek vissza Kathie-re, mint én, ugyanis nemtetszőn csóválta a fejét, a vörös, göndör fürtjei intenzíven pattogtak körülötte. – Nem igaz, hogy csak én nézek rendes, csajos filmeket!

– Mármint azokra a nyálas, túlszexualizált romantikusokra gondolsz? Akkor sem nevezném őket rendesnek, ha ez az egy kifejezés alkotná a teljes szókincsemet – forgatta a szemét Nadia.

– Nekem sem a kedvenceim, de még mindig jobb, mintha folytatnánk az óra kattogásának hallgatását, szóval hallgassuk meg, mit akar – néztem szúrósan az orosz lányra. Látványosan nem tetszett neki, de megadóan hátradőlt a kanapén, ezzel teret adva Kathie-nek, aki zavartalanul folytatta tovább.

– Egyértelmű, hogy felelsz vagy merszeznünk kell! Szóval Jennie, van valami piád?

– Verseny előtt nem hiszem, hogy innunk kéne – haraptam be belül a számat.

– Nyugi, nem berúgni akarunk. Csak egy kicsit megalapozni a hangulatot. Lesz még három napunk a verseny előtt, addig bőven kimegy belőlünk – válaszolt nevetve Kathie, már a konyhaszekrényemben matatva.

Igazából nem is az volt főként a bajom, hogy a verseny előtt akarunk inni. (Bár emiatt a kijelentésem miatt valószínűleg a fél évvel korábbi énem felképelt volna.) Magával az ivás tényével volt már problémám. Az első és egyben legutóbbi emlékem az alkoholfogyasztásról és az azzal járó bódult érzésről egyenlővé vált a fejemben Billyvel. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ismét alkoholos ízt érezzek, rögtön jött vele az a tompa érzés, amikor már a hatása alá kerülsz, és nem vagy teljesen a magad ura.

Vajon, ha józan lettem volna, el tudtam volna menekülni? Akkor megúsztam volna sekélyebb sebekkel, hegek nélkül?

Igyekeztem rendszerezni a légzésem, és a racionalitásom kényszeríteni, hogy felfogja, a két helyzetben semmi közös sem volt. Otthon voltam, biztonságban, engem szerető emberekkel körülvéve. Lelkileg sem voltam felkavarva, mint azon az estén. Igaz, a gyomrom majd kiköptem a helyéről, de azt a közelgő verseny izgalma okozta. A százféleképpen megfogalmazott kérdés, ugyanazzal a tartalommal: Mennyire sikerült visszakapaszkodnom? Mire leszek képes? Leszek-e még valaha az, akit az afrikaiak kihívójaként emlegettek?

– Nem mondhatod magad felkészült házigazdának, Jen, ennyivel, még ha szeretnénk se tudnánk berúgni – vetődött le elém a szőnyegre Kathie, kezében négy talpas pohár, és egy díszcsomagolásában pompázó bor. Ha jól emlékszem, még a szüleim hagyták nálam, miután beköltöztem. Biztos azt gondolták, megünneplem, hogy nem kell őket napi szinten látnom többé. – De ez is több, mint a semmi – döfte a dugóhúzót a parafába Kathie, olyan hévvel, hogy az üveg majdnem felborult a fehér szőnyegemen.

– Csináljam én? – nyújtotta a kezét Lucy, valószínűleg meglátta a kétségbeesett tekintetemet. Semmi kedvem nem volt késő este folttisztító után kutatni a városban, a vörösborfoltot pedig csak nem hagyhattam volna több, mint egy hétig beleszáradni. – Eltanultam Lucastól a technikáját – ült megbízható mosoly a lány arcára.

Neki is és a bátyjának is olyan megnyugtató a jelenléte. Nem olyan, mint a Nadiáé, hiába bíznám rá is kérdés nélkül az életem. A Bailey tesók első ránézésre átlagosnak tűnhetnek, nem nézed ki belőlük, hogy képesek teljes mellbedobással eléd állni, majd hátranyútjtani a kezüket, hogy rákulcsolj. Ezzel szemben Nadia jelenléte, bárhol is legyen, iszonyat erős. Elég ránézni, sugározza magából, hogy bármit is zúdítasz rá, ő elbírja.

Talán ez a karakterkülönbség okozta köztük a szűnni nem akaró feszültséget, folyamatosan kínosan pislogtak egymásra. Itt kezdett egyre jobb ötletnek tűnni az alkohol és Kathie Hollywood inspirálta, klisé játékai.

– Addig kapcsolok zenét – nyúlt a dohányzóasztalon heverő távirányítóért Nadia.

Lucy segített Kathie-nek a borral, így végre mindenki megmozdult a társaságból. Pár percen belül az üveg tartalma négy felé osztva kiürült, a háttérben pedig Nadia egyik lejátszási listája mentett meg minket az esetlegesen újabban beálló, kínos csendtől.

– Akkor a szabályok! – csapta össze a tenyerét izgatott vigyorral az arcán Kathie – Valaki megpörgeti az üveget, akire a szája mutat, az kapja a kérdést. Miután választottál, nem válthatsz, de kegyes leszek, passzolni lehet. Viszont akkor innod kell – mutatott körbe a teli poharainkon. A tananyagot nem szokta ilyen komolyan magyarázni nekem, pedig gyakran megesik, hogy rászorulok. – Pörgethetek én először?

– Hajrá! – biccentettem középre, miközben a visszasétáltam a kanapéhoz néhány párnáért. A meleg szőnyegemről átköltöztünk a csupasz parkettára, egyrészt, nehogy kiömöljön a bor, másrészről meg az üveg jobb forgása miatt. Bár padlófűtésem volt, azért inkább adtam mindenkinek egy-egy párnát, ha másért nem is, úgy kényelmesebb.

Ahogy visszakuporodtam a földre, akaratlanul is Dan jutott eszembe. Hányszor szólt rám a pszichológus várójában, hogy ne üljek a csempén, mert felfázom. Teljesen beleverte a fejembe.

– Nadia, felelsz vagy mersz? – hajolt egészen közel a kiválasztott lány arcához Kathie.

– Merek – válaszolt a tőle megszokott higgadtsággal Nadia, majd teljes tenyerével befedve Kathie arcát tolta őt távolabb. – De a személyes teret azért tartsuk.

– Akkor mutasd meg Lucyn, hogyan flörtölnél egy buliban! – A játékmesterünk mosolya még szélesebb lett. Rögtön összenéztünk, ezek szerint értette ő a korábbi néma segélykérésemet és mindkettőnknek célja volt a két csajszi között csökkenteni a feszültséget.

– Sehogy. Egy férfi kell, hogy meghódítson engem – ült magabiztos vigyor az arcára.

– Akkor azt, hogy egy férfinek hogyan kellene feszednie ahhoz, hogy igent mondj neki – dörzsölte össze a tenyerét Kathie.

Nadia a szemét forgatta. Talán még sosem volt olyan, hogy én vagy Kat átjártunk volna az eszén. Megtehette volna, hogy iszik egy korty bort, és megtagadja a győzelmünket, de az nem ő lett volna. Ő az volt, aki alig láthatóan elhúzta a szája sarkát, de elismerően biccentett felénk. Felállt, odalépett az addig vele szemben ülő Lucyhoz és felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

Lucy megszeppenve cseppent bele a játékába. Amint talpra állt, Nadia közelebb húzta magához, nagyjából egy lépés távolságra.

– Ne vágj ennyire ijedt fejet, nem csinálok semmit – rázta a fejét Nadia.

Kihúzta a hajgumit a hajából, az addig kócos kontyba fogott hosszú, feketébe hajló tincsei betakarták a vállát. A gumiját a csuklójára húzta, de az már annyira kinyúlt, hogy amint leeresztette a kezét, rögtön a padlón kötött ki. De ekkor már senki sem azzal törődött. Nadia mély, színpadias levegőt vett, majd Lucyra nézett.

Visszatartott lélegzettel vártuk, mit tesz. Nadia minden kihívást komolyan vett az életében, beleértve ezt az apróságot is, így nagyok voltak az elvárásaink felé. Amúgy is ritkán beszéltünk a szerelemről vagy a pasizásról, így csak annyit tudtunk róla, hogy az úriembereket szereti, és reméltük, hogy valami mást is megtudunk róla.

– Lenyűgöz a kisugárzásod – mosolyodott el. – Szeretnélek megismerni. Meghívhatlak egy italra? – Lucy teljesen lefagyva állt, úgy tűrte Nadia pillantásait, amíg ki nem tört Kathie-vel belőlünk a már sikításra hajazó röhögés.

– Amennyire rákészültél, azt hittem, tudsz valami jó felszedős szöveget – nyögtem ki nagy nehezen, a heves nevetéstől még a levegőért kapkodva.

– Most miért? Utálom a betanult szövegeket. Legyen őszinte, fejezze ki normálisan, hogy megismerne. Ennek nem kéne nagy elvárásnak lennie – rázta a fejét. – Remélem, nem volt túl kínos számodra – fordult Lucy felé.

– Inkább csak sokkolt – nevetett fel Lucy is, de jóval visszafogottabb módon, mint mi tettük. – De amúgy értem, mit mondasz, szerintem is jobb volt ez, mint azok a fura, betanult szövegek. Azoktól a hideg is kiráz – borzongott meg ténylegesen.

Végre egymáshoz szóltak! Nem akartam elhinni, hogy egyetértettek valamiben.

– Szerintem nem mindig furcsa, ha flörttel indít. Lehet nagyon kreatív vagy humoros, ami rengeteget elárul az emberről – gondolkodott el a fejét oldalra biccentve Kathie.

– Jó, ezt csak azért mondod, mert Yanis is az első pillanattól kezdve flörtölt veled.

– És oda is voltam érte – ült keserédes mosoly Kathie arcára.

Felfedeztem egy újabb rossz tulajdonságom: a lehető legrosszabb pillanatokban tudok előhozakodni az emberek exeivel. Először egy randin, itt meg amikor kezdett jó hangulat lenni, persze, hogy le kellett lombozzam!

– Mindenesetre, abban biztosan egyetérthetünk – próbáltam terelni a baklövésemről –, hogy annál, ahogy Dan és én indítottunk, csak jobban lehet – mosolyodtam el.

Furcsa volt egy dologként emlegetni magunkat, hiszen még nem is voltunk együtt. De minden pszichológusnál töltött alkalom után elmentünk kávézni, az egyetemi előadások szüneteiben együtt kajáltunk, és volt, hogy úgy kaptuk el egymástól a kezünket, mert már észrevétlenül összefűztük az ujjainkat.

Viszont ezt addig egyikünk sem akarta, amíg nem vagyunk hivatalosak, azelőtt pedig még szerettünk volna elmenni néhány randira. Terveztünk már korcsolyázást, sétát a Tyne folyó partján, de egyszerűen sehogy sem tudtuk összehozni. Az egyetemen egyre jobban zúdították ránk a tananyagot, nekem pedig egyre szigorúbbak lettek az edzéseim.

Voltak napok, hogy fel akartam adni. Csak maradni a meleg takaró alatt mozdulatlanul, és sírni, remélve, hogy úgy megszabadulok a folyamatos izomláztól, a diéta okozta állandó éhségtől és a túlterheltségtől sajgó fejemtől. De ezt játszottam majdnem egy hónapig, és nem akartam visszacsúzni. Ha nem mentem volna egyetemre, nem sikerültek volna a vizsgáim, és azoktól az apró pillanatoktól is megfosztottam volna magam Dannel.

Ha pedig nem találkozom vele, akkor... Nem tudom, mi lett volna, de az biztos, hogy sokkal pocsékabbul éreztem volna magam. Képtelen voltam felfogni hogyan, de már képes volt teljesen átlátni és minden rezdülésemből olvasni. Tudta, mikor kell cseszegessen, hogy figyeljek az órán és írjam a jegyzetem, de érezte azt is, mikor volt inkább arra szükségem, hogy hagyjon a vállának dőlve pihenni egy kicsit.

– Tényleg, ti hányadán is álltok azóta? – csillant fel Lucy szeme, úgy könyökölt a földre, közelebb hozzám, az állát megtámasztva.

Nevetve ráztam meg a fejem. Azt hittem egy felelsz vagy mersz kérdés keretében jutunk el idáig, de így sokkal természetesebb volt. Tudtam, hogy ez mindenkit érdekel, addig is oldódhatott a hangulat a lányok között.

– Alakul. Azt hiszem – haraptam be az alsó ajkam elgondolkodva. – A májusi óta nem volt hivatalos randink, mert én is el vagyok havazva, és neki is mostanság lejárt a hivatalos felfüggesztése, így belevetette magát az edzésbe.

– Azért én ezt közel sem mondanám így – kiabált közbe Kathie. – Látnotok kellett volna őket egy előadáson, az összesen össze voltak búja. Értitek, az a csaj ölelkőzik és enyeleg egy több száz fős előadóban, aki anno azon kiakadt, hogy egy duplarandin smároltam a pasimmal.

– Jó, az más volt. Ott azon akadtam ki, hogy arra se figyeltél, mennyire taszít engem Billy.

– Lehetne, hogy nem emlegetjük annak a gerinctelen állatok csoportjába sem érdemes élőlénynek a nevét? – sóhajtott fel Nadia, miközben a haját éppen újra fogta a szokásos kontyába. – Ahogy meghallom, felmegy bennem a pumpa.

– Igen, ezt én is akartam kérni – csatlakozott be Lucy is, majd rámosolygott Nadiára, amitől én és Kathie is eleresztettünk egy-egy megnyugvó sóhajt.

– Jó, amúgy is meg akartam védeni magam, hogy rohadtul nem más a két helyzet. Az előadóban én és Taro is ott ültünk mellettetek. Meg körülöttünk még mit tudom én mennyien. Jen, te le se tagadhatod, fülig szerelmes vagy.

– Nem is akarom tagadni – vontam meg a vállam. – De nem akarjuk elsietni. Mielőtt elmentünk randizni, még ő sem érezte magát készen egy kapcsolatra.

– Jennie, az majdnem két hónapja volt! Komolyan mondom, amit leművelsz, az lassan beleillene Kathie valamelyik kedvenc nyálfolyás történetébe – fogta a fejét Nadia.

– Az lehet. De mindkettőnknek elég kacifántos a múltja, így mindketten óvatosak vagyunk a másikkal. Különösen ő velem. Gondolom, az is megijesztette, hogy még a randinkon is elkapott a pánikroham.

– Mi történt? – pislogott rám Lucy, az arcára azonnal kiült az aggodalom.

– Ne nézz így rám, most nem lesz bajom – ráztam a fejem. – Az idő többségében már nincs baj. Csak pont az a dal szólalt meg, ami aznap este ment – borzongtam meg már a gondolatától is.

– És rosszul kezelte? – kérdezte Nadia, az ő hangja is megkomolyodott.

– Istenem, dehogy is! Pont úgy bánt velem, ahogy arra szükségem volt. Mint ahogy azt mindig is teszi. De ha az ő helyében lennék, akkor én nem mernék összejönni egy ilyen ingatag mentális lábakon álló emberrel.

– Jen – csapott a combomra Kathie -, én, mint a csapat szerelemdoktora, hadd kérdezzek tőled valamit. Téged zavar Danben, hogy pszichológushoz jár? A múltja, ami miatt szüksége van erre?

– Nem.

– Szóval, ha megkérdezné, hogy lennél-e a barátnője, nem mondanál neki nemet emiatt?

– Persze, hogy nem. Ha megkérdezné, igent mondanék – válaszoltam zavartan, éreztem, ahogy a pír is az arcomra szökött.

– Ha téged nem zavar, akkor miért gondolod, hogy őt ez zavarja? – vette át a kérdező szerepet Nadia.

– Mert én ezerszer rosszabb vagyok, mint ő. Ő sokkal erősebb. Neki sokkal kevesebb kiborulása van, mint nekem, és azok sem olyan durvák, mint az enyémek – fogtam a fejem, miközben elkezdtem számolni, hányszor is buktam ki előtte.

Nem értem a végére, mire Lucy is közbeszólt.

– De ezek szerint ő is szokott rossz pillanatokat megélni – mosolyodott el lágyan. – Pont úgy, mint te.

– Vagy mint mindenki más – szúrt közbe Nadia.

– Volt már rá példa, igen.

– És az sem zavart, igaz?

– Nem. Igazából megnyugtatott, hogy láttam kiborulni.

– Nem gondolod úgy, hogy ő is ugyanígy lát téged? – vette vissza a szót Kathie, már-már felháborodott hangnemben. – Basszus, Jen, én ott voltam veletek minden egyes randitokon. Mert hiába nem hívod annak, az egyetemen eltöltött minden napotok egy kicseszett randi volt. Együtt ettetek, folyamatosan bútatok egymáshoz, és zsigerből nyúltatok egymás keze után, hogy megfogjátok, amíg meg nem ijedtetek saját magatoktól. Azt mondtad, nem akarod tagadni, hogy szerelmes vagy. Akkor ne csak mondd, tedd is! Kihívlak egy merésre, hívd fel a pasidat, hogy tényleg legyen a pasid! – nyomta a tenyerembe a mobilom, majd összenézett a másik két lánnyal, akik szinkronban bólintottak rá az ötletére.

Jó, erre a részére már kevésbé számítottam... Rögtön a borom után nyúltam, hogy a megbeszéltek szerint elutasítsam a kihívást, de Lucy kivette a kezemből.

– Jennie, ezt meg kell tenned. Tudom, hogy közel sem tudok a kapcsolatotokról mindent, de már csak a most hallottak alapján is jól látszik, hogy Dan nagyon sok lépést tett már feléd. Lehet, hogy csak azért nem kérdezett még meg, mert ő is bizonytalan abban, hogy te akarod-e. Attól, mert ő srác, neki is szüksége lehet megerősítésre. Sőt, te magad mondtad, hogy neki is érzékeny múltja van, így ebben szinte biztos vagyok. Szerintem nagyon boldog lesz, hogy nyitsz felé. Szóval, ezt csak arra használd, hogy egy kis bátorságot gyűjts – nyomta vissza a kezembe a poharamat. – Ha szeretnéd, utána az enyémet is megkaphatod – nevetett egy picit.

– De komolyan most kell ezt? Mielőtt elmegyek? Ráadásul telefonon? – értetlenkedtem továbbra is. – Meg amúgy is, Dan baromi lovagias, szinte biztos vagyok benne, hogy ezt ő akarja meglépni.

– Ha csak ebben tudja kiélni a férfiasságát, akkor közel sem annyira lovagias, mint gondolod, és akkor nem is való hozzád. De mind tudjuk, hogy nem erről van szó, csak kifogásokat keresel, szóval, ha te nem teszed meg, akkor felhívom én – lóbálta a telefonját a levegőben Nadia.

– Ácsi, egyáltalán honnan tudod a telefonszámát?

– A huszonegyedik században élünk, drágám. Nem kell ahhoz telefonszám, hogy fel tudjam hívni. Nocsak, a Messenger szerint pont elérhető! – vigyorodott el Nadia.

– Te beszélgetsz vele? – kaptam ki a kezéből az eszközt, amikor megláttam, hogy nem üres a chat ablak. – Hiszen nem is találkoztál vele azóta, hogy jóban vagyunk!

– Ez igaz, viszont Kathie megkeresett, amikor betegen bevonszoltad magad az egyetemre, hogy verjek egy kis észt a fejedbe. Már épp pakoltam össze a cuccomat előadáson, amikor írt, hogy mégsem kellek, mert Dan hazakísért, én meg megköszöntem neki, hogy vigyáz rád. Ennyi. – Nadia visszavette a mobilját, de rögtön felém fordította, hogy lássam, tényleg nem történt köztük több. – Azóta várom már, hogy mikor lesztek egy pár, és az én türelmem sem végtelen, szóval hívom – nyomta be a videókamerát a sarokban, amire rögtön felsikoltottam.

– Legalább ne videóhívást, te őrült! Pizsamában vagyok – mutattam magamon az egyértelműre.

– Ezt úgy mondod, mintha bármikor számított volna neki, miben lát. Konkrétan egyetemre is van, hogy melegítőben jössz – nevetett Kathie, de rögtön elhallgatott, ahogy meghallottuk a pittyenést, és megjelent Dan arca Nadia képernyőjén.

– Nadia, valami baj van? – hajolt olyan közel a kamerához, hogy csak a kócos, összetapadt tincsei és a homloka látszott. – Sosem hívtál még. Jennél vagytok ma este, igaz? Vele van valami baj? És miért csak Jen nappalijának a plafonját látom?

– Nem, nincs baj – hajolt az idő közben a parketta közepére fektetett telefon felé Nadia. – Igen, Jennie-nél vagyunk, és ő is itt van, remek állapotban, a nevében is köszönöm az érdeklődést. Igazából pont azért hívtalak fel, mert akar neked mondani valamit – nézett fel rám, mire rögtön csak a fejem ráztam, de Kathie lökött rajtam annyit, hogy én is megjelenjek a kamerában.

– Életedben egyszer voltál nálam. Honnan tudtad, hogy ez a nappalim?

– Egyrészt, ugye mondtad, hogy nálad lesztek az utazás előtt. Másrészt, amikor hazakísértelek, csak a nappalidban jártam, mert azt állítottad, hogy onnan elirányítod magad – kuncogott, közben a hajába túrt és kicsit hátrébb hajolt. Így már az egész arca, és a mellkasa egy része is látszott, így tisztán látszott, hogy nemrég fejezte be az edzést. Az alapvetően sötétkék pólóján a nyakánál és a karja alatt sötétebb foltok húzódtak, az arca csillogott és kipirult. Túlságosan is illett hozzá ez a látvány. – Ragadhatott rám valami a bátyám építész szeméből – vigyorodott el. – De gondolom nem ezt akartad mindenáron megbeszélni.

– Nos, nem, tényleg nem – nevettem el magam kínomban, és kinéztem a lányokra, akik bőszen, szinkronban bólogattak.

– Jen, nyugi, idáig érzem, hogy ideges vagy. Ha mégsem most akarod elmondani, az is rendben van.

– De, ezt el kell mondanom – nyeltem egy hatalmasat.

– Semmit sem kell, ha nem akarod – csóválta lassan a fejét.

– Mindig ezt mondod. Mindig te igazodsz hozzám, miközben nekem is kellene hozzád. Valahogy így kéne, hogy működjön egy pár, nem?

– Jen, én nem igazodok – nevetett fel. – Az, hogy odafigyelek rád, nem jelent egyet azzal, hogy kifordulok önmagamból, és igazgatom magam hozzád. És ezt te is ugyanúgy megteszed. Nem is sejted, mennyire.

– Szerintem meg te nem sejted, hogy milyen hatással vagy rám – néztem le a törökülésben összegabalyodott lábaimra, amik valahogy még ebben a korlátozott állapotban is képesek voltak elkezdeni rázkódni.

– Erről szeretnél beszélgetni, miközben a barátnőid ott vannak körülötted?

– Igen! Vagyis... nem. Hasonlóról – ráztam a fejem, remélve, kicsit összeszedem a mozdulattal szerzett extra másodpercek alatt. – Igazából csak azt akartam, hogy szeretlek! – szalad ki végül a számon.

Ezt terveztem mondani? Nem. Összejönni és kimondani valakinek, hogy szereted, két teljesen külön dolog. Mégis, ahogy felnéztem a lányokra, mindegyikük szélesen vigyorgott, Kathie már-már némán sikított.

Dan arca ezzel szemben teljesen megfagyott. Csak onnan tudtam, hogy nem az internet okozta a megakadást, hogy a pislogása nem dermedt le.

– Lehet ezzel elrontottam, és elsiettem, de ezt tudnod kellett – motyogtam már inkább csak magam elé, majd egy mély levegőt véve köszöntem el tőle és tettem le a telefont.

Nem mondott rá semmit. Elrontottam. Ugyanazt érezhette, mint én, amikor először megcsókolt. Lehet, hogy ő is szeretett engem, de még nem akarta kimondani. Még kellett volna neki egy kis idő, hogy be tudja ismerni magának, hogy köztünk több van puszta kedvelésnél, és eldönteni, hogy ténylegesen akarja-e ezt.

De én ezt elvettem tőle. Egyszer nekem lett volna igazam, de másokra hallgattam, és ezért rontottam el. Mégsem a körülöttem lévő lányokra voltam mérges, sokkal inkább magamra. Hogy már nem voltam képes annyira sem hinni magamban, hogy érezzem, a magam kapcsolata mekkora terheket bír el. Pedig ezt csak én tudhattam igazán.

– Jennie, jól vagy? – törte meg a beállt csendet Lucy vékony hangja.

Be kellett harapjam a számat belül, hogy ne gyűljön a szemembe a könny. Ez nem az az este volt, amikor sírhattam. De hazudni sem akartam az érzéseimről. Senki sem hitt volna nekem, ha azt mondom, minden rendben.

Némán megráztam a fejem, majd eleresztettem egy mély sóhajt.

– Ő is tett már ehhez hasonló, hirtelen lépést. Azt is meg tudtuk beszélni. Remélem, ezt is kibírjuk – húztam fel a szám sarkát. – Ezek után pörgethetekén? – kérdeztem, nyílt lapokkal igyekeztem terelni a témát. Senki nem ellenkezett,így benyúltam középre, és elindítottam az újabb kört.

Nem tudom, mikor vittek ki kocsival utoljára a reptérre. Általánosban meg gimi elején az edző rásózta ezt valamelyik tanonc segédedzőre, hogy furikázzanak minket kisbusszal, de ahogy idősebbek lettünk már csak az időt mondták, mikorra legyünk ott, nem törődtek azzal, hogyan oldjuk meg. Én pedig, hiába voltam gazdag gyerek, támogatás hiányában rászorultam a hajnali buszokra.

Ezúttal viszont Lucy meggyőzte a bátyját, hogy vigyen ki minket. Mondtuk neki, hogy nem szükséges, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy így hálálja meg nekünk a társaságunkat. Az este végére mindenki teljesen feloldódott, még Nadia is levetkőzte a versenydrukk okozta hűvös természetét.

Kómásan másztunk be Kathie-vel és Nadiával a számomra már ismerős sötétzöld Mercedes hátsó részére, amíg Lucy otthonosan vágta be magát az anyós ülésre. Lucasnak nem volt ilyen kényelmes dolga, magára vállalta, hogy a bőröndöket bepasszírozza a csomagtartóba.

– Ebben a virágos táskában mégis mi a fene van? Alig bírom felemelni – nyögött fel a srác emelés közben.

– Valószínűleg nem vagy elég jó edzésben – fordult hátra Nadia. – De nyugi, nem az enyém, bármi, amin virágok vannak, az Kathie-hez tartozik – mosolyodott el.

Lucas fáradt tekintettel nézett fel, de ahogy a tekintete összeért a Nadiáéval neki is felhúzódott a szája sarka.

– Pedig semmi különös nincs benne, igyekeztem szortírozni – szólt közben a csomag gazdája is. – Csak ruhák, smink, a hajamra meg a bőrömre való cuccok, meg még pár dolog, amiket, ha a nevén neveznék, te úgysem értenéd.

– Világos – nevetett fel fáradtan Lucas, miközben már az én bőröndömet emelte, sokkal megkönnyebbült arccal. – Köszönöm annak az embernek, aki gondolt a gyenge, gamer izületeimre, és ténylegesen csak másfél hétre pakolt egy hónap helyett – vigyorgott egyenesen rám.

– Ennyire kiszámítható lennék? – kiáltottam fel a kérdést, hiszen a srác közben lecsapta a csomagtartó ajtaját, és megindulta vezető ülés felé.

Amint beszállt, a lányokkal együtt, kórusban vágták az arcomba az igent.

A megannyi utazásomnak köszönhetően már nem lep meg, hogy a reptér olyan hely, ahol nem számít mennyi az idő, ott mindig sokan vannak, és a népség fele mindig kifeküdve alszik a lehető legváltozatosabb zugokban és pózokban. Én már természetesen mozgolódom közöttük, de vannak olyan érzékenyebb lelkek, mint Lucy, akiknek hiába a tapasztalat, ugyanolyan kényelmetlenül érzik magukat. Míg Nadia és Kathie előreszaladtak mosdóba, illetve kávét venni, addig én maradtam vele.

– Én sosem tudtam nyilvános helyen aludni – suttogta, közben nem is nézett rám, kínosan tologatta előre-hátra a rosegold színű bőröndjét. – Számomra annyira intim az egész, nem vagyok képes akárhol, akárki szeme láttára elengedni magam és mondhatni eszméletlenül feküdni.

Korábban nem tűnt fel, hogy mennyire gátlásos, de így, hogy szorosabb lett a kapcsolatunk, nem lehetne feltűnőbb.

– Azért eszméletlennek lenni kicsit mást jelent – kuncogtam egy picit, remélve, hogy ez is segít oldani őt. – Mindenesetre, azt hiszem, meg tudom érteni, amit mondasz. De ugye nálam nem volt gondod ezzel?

Lucy megrázta a fejét. – Nem mintha alapból olyan sok időm lett volna aludni, de nem. Bízom benne, hogy az estét követően mondhatom azt, hogy Kathie-vel és Nadiával is barátok lettünk. Már csak azért is, mert elég személyes dolgok is szóba jöttek...

– Meg fogok sértődni, ha még egyszer feltételes módban merészelsz beszélni a barátságunkról – pattant vissza a társaságunkba Kathie kezében két papírpohárral, amiből az egyiket a kezembe nyomta. – Kapucsínó vanília sziruppal.

– Neked meg sima, mert nem tudtam, hogy mit szeretsz – jelent meg Lucy oldalán Nadia is. Az orosz lány meg sem várta, hogy a másik megköszönje, vagy bármit reagáljon, már rögtön biccentett is, hogy keressük meg a többieket. Neki nem volt szüksége hálálkodásra, pont ezzel a némasággal fejezte ki, hogy ő is befogadta a barátságunkba Lucyt.

Lucy és én egymásnak dőlve bóbiskoltunk el várakozva a beszállásra. A kevés alvás felütötte a fejét, az sem zavart minket, hogy körülöttünk a többi csapattársunk majd ki csattantak, nem győztek beszéni. Én már csak azért is inkább próbáltam aludni, mert akárhányszor felém vetült Mr. Williams tekintete, nem bírta ki, hogy ne vágjon valamilyen undorhoz hasonló grimaszt.

Amikor Jake úgy döntött, hogy megnézné, hogyan mozgolódom a többi lány között, és visszavinne a rendes edzésre, ő akkor is közölte velem, hogy mekkora csalódás vagyok számára. Ismét az arcomba vágta, hogy ő bennem már semmi esélyt sem lát, hogy az ő szemében már közöm sincs a profi sporthoz. De legalább nem űzött el megint. Igaz, onnantól kezdve minden nap volt hozzám egy-két szép, motiváló szava, mondhatni szállóigéivé váltak, a „Pakold disznó a csülkeidet!" és az ehhez hasonló felkiáltások.

Fájt? Igen, minden egyes nap.

Hozzá tudtam szokni? Nem.

Jogos volt? Igen, hiszen a korábbi, az egészséges határán táncoló súlyomhoz képest valóban nehezebb voltam pár kilóval. De hála Jake-nek kaptam egy a korábbinál egészségesebb edzési rutint, és egy szigorú versenydiétát, amibe bár sokszor majd' belehaltam, de tartottam magam hozzá. Közben pedig igyekeztem arra gondolni, amit Dan is mondott nekem, hogy már jelentősen kifelé kecmergek. Itt már tényleg szégyen lett volna feladni.

Meg amúgy is, Dan azt mondta nem is illik hozzám. Én pedig hinni akartam neki, hogy igaza van. Könnyebb volt neki igazat adnom, mint saját magamnak.

– Shallow, a kis, izomagy barátja itt van – keltett fel a félálmomból az edző reszelős hangja. Mégis, talán ez volt a legkedvesebb mondata, amit az új időszakomban odahányt nekem.

Annyira megörültem ennek az igazából elkeserítő felismerésnek, hogy fel se fogtam a mondata tartalmát. A kis, izomagy barátom... Teljesen elfelejtettem, hogy ő hónapokkal korábban már találkozott Dannel, aki már akkor is kiállt értem. Abban a pillanatban pedig ott állt néhány méterre, pontosan velem szemben, ugyanolyan kócosan, mint amilyennek én i éreztem magam, és a széles, kisfiús vigyorával.

Teljes bűvöletbe estem. Hiába hallottam, hogy a teljes csapat Danről kezdett el kérdezősködni, nem törődtem velük. A fáradtságot lerázva magamról, futólépésekkel rontottam oda hozzá. A józan ész azt diktálta, hogy finomnak kéne legyek, de nem lettem volna hű a megbolondult szerelmes önmagamhoz, ha ehelyett nem megyek hozzá a lehető legközelebb és ölelem meg szorosan a karomat a bőrdzsekije alá szuszakolva.

– Már megint csak egy szál pólóban vagy. – A nevetésem morgásnak hangzott, hiszen az arcomat teljesen a nyakába nyomtam. – Nem értem, hogy nem fagysz meg hajnalban.

– Te pedig mindig ilyen hülyeségekkel jössz a jelentőségteljes pillanatokban.

– Talán pont azért – emeltem fel a fejem végre, hogy rá nézzek –, mert én így küzdök meg a súlyukkal.

Dan már messziről is kócosnak tűnt, viszont ilyen közelségről tökéletesen lehetett látni, ahogy a hajában lévő hullámok egymásba gabalyodtak. A szeme alatt legalább ugyanolyan mély karikák húzódtak, mint az enyém alatt, bizonyítva, hogy ő sem sokat alhatott az éjjel.

Annyi különbséggel, hogy én önszántamból, nevetve döntöttem így, míg valószínűleg az én kijelentésem miatt forgolódott álmatlanul éjszaka.

– Dan, én egy hatalmas bocsánatkéréssel tartozom – kezdtem bele hadarva. Már vettem a mély levegőmet, hogy belekezdjek a bűnbánó monológomba, de ő vigyorogva csóválta a fejét, nem engedett.

– Nem tartozol semmivel. Sőt, igazából kettőnk én vagyok adós. Tegnap baromira nem reagáltam jól, de ez nem azért volt, mert nem örültem volna. Csak ledöbbentem.

– Igazából én is – váltottam megszeppent motyogásba, miközben kibontottam az ölelésünket és hátráltam egy lépést. – Nem ezt terveztem mondani, csak kicsúszott. Azt hiszem, megértettem, mit éreztél az első csókunknál.

Dan felnevetett. – Örülök, hogy már nem nevezed incidensnek. De Jen – nyúlt a hideg kezem után, az ő ujjai szinte égették az enyémeket –, ez nem ugyanaz. Ott te még nem álltál készen. Én már nagyon vártam azt, hogy ezt kimondhassam neked, csak nem tudtam megítélni az időt. Basszus, szeretem azt gondolni, hogy már teljesen kiismertelek, de...

Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, muszáj volt közbeszólnom.

– Mert ez így is van. Néha már félelmetes, mennyire ismered minden rezdülésem.

– Annyira mégsem, hiszen most is képes voltál ennyire meglepni – kuncogott, közben a keze lassan a tenyeremből a derekamra mászott, úgy húzott vissza közelebb.

– Igazából a lányok vettek rá, de teljesen igazuk volt. Ideje volt, hogy egyszer én nyissak feléd, és ne csak mindig neked kelljen teperned az én kegyeimért. Nem vagyok én Disney hercegnő.

– A hercegnők túlértékeltek. Engem az olyan harcosok képesek levenni a lábamról, mint amilyen te vagy – simított előbb az arcomra, majd feljebb fürkészett, hogy kisutulja a frufrum a szememből.

– De a harcosok általában magányosak.

– Általában. Viszont ez nem az a történet. Ez az a sztori, amiben a két hős összeáll, és együtt még erősebbek lesznek – biccentett.

– Ez most egy burkolt utalás volt arra, hogy szeretnéd, ha hivatalosak lennénk?

– Ha az lenne, igent mondanál? – Már olyan közel csábított, hogy az orrunk hegye összeért, így már kissé fókuszt vesztve láthattam csak a széles vigyorát, csak az emlékeimmel tudtam kiegészíteni a képet.

Nem mondtam semmit. Nem is bólintottam. Rögtön az ajkaira csaptam le válaszul, hiszen ez lett a mi egyezményes pecsétünk a különleges alkalmakra. Ez pedig az addigi legfontosabb lett az addigi csókjaink közül.