De Minho este egyedül tért vissza. Newt egész álló nap a Kapuk előtt strázsált, mindegyiket végigjárta, szépen sorjában, órákat töltött előttük. De semmi jel. Bonnie nem érkezett meg, Newt nem hallotta a távolból a zihálását, de még a sikítását sem. Serpenyő hozott neki ételt, de nem kívánt semmit. Az evésről a zsebébe rejtett csokoládé jutott az eszébe, és hogy mennyire szívesen csámcsogna rajta most Bonnie-val az oldalán. Egy fa alatt ülve, vagy az erdőben sétálva, arról vitatkozva, hogy miért bőgnek olyan szomorúan Winston tehenei. Vagy Bonnie épp azt ecsetelné, mennyire jó lehet repülni, tengerben úszni, kaméleont simogatni, hamburgert enni...

– Sajnálom, Newt – mondta most Minho, a fiú vállára téve a kezét. – Meg sem álltam egész nap... de Bonnie-nak nyoma sincs.

Newt legszívesebben szájon vágta volna Minhót, de nem tette. Átgondolta, hogy szóljanak-e Albynek, aki valószínűleg a még mindig eszméletlen Nicknél lehetett, de végül rájött, hogy nem feltétlenül van rá idejük.

– Mikor csukódnak a kapuk? – kérdezte, próbálva leplezni hangja remegését.

– Tizenöt percen belül – felelte az órájára pillantva Minho. Newt bólintott.

– Reggel ennél a kapunál látta az egyik bökött – mondta Serpenyő, aki időközben csatlakozott hozzájuk.

– Akkor reméljük itt is jön vissza – bólogatott Minho. Átizzadt pólóban és látványosan fáradtan is ott maradt barátja mellett. Newt marhára értékelte volna a gesztust, ha Bonnie épp mellette ácsorgott volna, a kezét fogva vagy akár gúnyolódva.

– Tíz perc – suttogta egy idő elteltével Minho. Newt elkeseredve állt a küszöbön, előrebámult, és várta a lehetetlent.

– Vissza fog jönni – mondta Serpenyő. Newt nem hitt benne. Magában számolt – öt perc.

Már épp hajlandó lett volna feladni és teljesen összetörve visszamenni a táborba kitalálni valamit, amikor távoli, halk zajt hallott – ismerős ritmusban dobogó lábak zaját.

Összeszorította a száját, és gondolkodás nélkül átlépte az Útvesztő küszöbét.