Bonnie pityeregve jött ki Gallytől.

– Na, mit mondott? – sürgette a válaszadással Newt. Odalépett a lányhoz és átkarolta.

– Emlékszik – szipogta. Newt nem tudta, ennek örüljön-e vagy sem.

– Mire? – kérdezte óvatosan.

– Mindenre. Tudja, hogy a bátyám – dünnyögte Bonnie Newt vállába. – Emlékszik a szüleinkre. És... – halkan elnevette magát – hajósok voltak. Tengerészek. Felfedezők! El tudod ezt képzelni?

Newt mosolygott, és próbált nem venni tudomást arról, hogy a szülei csak „voltak".

– Ez csodálatos, Bonnie! – Newt fölemelte a kezét és ingujját feltűrve letörölte, a lány könnyeit. – Akkor...szent a béke köztetek?

– Háát...azt nem mondanám – rázta a fejét Bonnie. Newt tanácstalanul pillantott rá.

– Hogy érted?

Bonnie elkeseredetten vállat vont.

– Azt mondta, én hoztam őt a VESZETT-hez. Pedig azt sem tudom, pontosan mi is az. Lehet, nekem is meg kellene szúratnom magam...

Newt szembepördült a lánnyal és megragadta a vállait. Mélyen a szemébe nézve mondta:

– Ezt meg ne halljam még egyszer!

Bonnie megforgatta könnyes szemeit.

– Mama, tudod, hogy nem beszélek komolyan.

Newt rászorított a vállára.

– Bonnie, fogd föl, ez nem vicces! Bele is halhatsz!

– Hű, csak azt nee – felelte affektálva a lány. Newt mérgesen hátrébb lépett. Nagy levegőt vett, hogy lehiggadjon.

– Hagyd abba! Csak kikészített téged Gally vádja. Legjobb lenne, ha vennél egy hideg zuhanyt és lenyugodnál.

Bonnie összeszorított szájjal sütötte le a szemét.

– Ja – mondta, azzal kikerülve Newtot elhagyta a házat.