Csillagtalan éjjel volt ez a mostani, mikor a remény kifakult. Láttam a szemedben, hogy kiveszik belőle az élet. Ahogy a kávéház ablakán kinéztél, ahogy az utcák gázlángoktól megvilágított arculatát fürkészted, ugyan nem is tudtam volna megmondani, miért is éreztem ezt, de valahogy érzékenyebbnek és haloványabbnak láttalak a megszokottnál, mintha csak elhervadni készülő virág volnál. Bú telepedett a vonásaidra, a kávéház derengős megvilágítottsága pedig csak még inkább fokozta ezt az összképet.

Körülöttünk különböző társaságok beszélgettek. A sarokban egy magában gubbasztó, jegyzeteit lapozgató fiatal író ült, vele szemben egy másik. Az csak a mennyezetet nézte, mintha más vágya nem is volna, csak láthassa a sárgás-homályos plafont, a csupaszságot, a letisztult egyszerűséget. A másik oldalunkon egy irodalmi kör gyűlt össze. Hiába hívtak, most nem ültünk át hozzájuk.

- Írtál mostanában? - fordult hozzám Karinthy.

Beleszagoltam a kávéillatú levegőbe, melyről egy hullámos hajú hölgyalak jutott eszembe, csokoládét szopogató ajakkal, és összepiszkolt kézzel.

- Megírtam a Költőt a Pesti Hírlapba - mosolyodtam el.

Visszafordult az ablaküveghez, a sarkon beszélgető fiatalokat bámulta.

- Nem olvastam. - Tudtam, ez azt jelenti, meséljem el, azonban még mielőtt nekikezdhettem volna, megszomorodott hangon így szólt: - Ők még tudják, mi az a remény. Mi miben hihetünk? Hogy írunk valami nagyszerűt, amit még ki is adnak? Unnak bennünket.

- Engem szeretnek. Pont erről szól a Költő. A művész elsősorban saját magának ír, hiszen ez a létszükséglete. Muszáj énekeket dalolnia, muszáj éjszaka sokáig fennmaradva írnia, nem élhet máshogy. Ha pedig a közönsége szereti, megbecsüli, az egy újabb dicsőség, jól esik neki, ha túlbecsülik. Nem munka ez, színtiszta gyönyör és élvezet.

Megpróbáltam elkapni a tekintetét, habár minduntalan elfordította a fejét. Szerettem volna a szemébe nézni, lefényképezni, hogy majd hosszú évekkel később, ha talán már nem leszünk együtt, elővehessem az emlékeim közül, és meglássam azt a máskor ragyogó, huncutságtól, életörömtől, iróniától sugárzó szempárt, mely most bántottan csillogott.

- Sétáljunk! - hirtelen felállt, és kirohant. Pár pengőt dobtam az asztalra, melyek csilingelve koccantak össze, megkondultak, mint ahogy Karinthy szívének lélekhúrjai, mik most pengve és zúgva, megbokrosodott, sérült lovak módjára ugráltak, hátha kivethetik magukból a zavarodottságot, a csalódást, az összetörtséget. Értetlenül rohantam utána, cipőim immáron az utcaköveken kopogtak.

Megkérdeztem tőle, mi baja, de nem mondott semmit. Vállt vállnak vetve sétáltunk a már aluszó városban. A gázlángok még világítottak, lilásan, kéken, sárgán vigyorodtak rá a falakra, ablakokba húztak könnyű, légies fénykoronát. Itt-ott kiszűrődött a házakból a lehúzott rolón át egy kis fény, olvasólámpa világossága volt ez, nyugalmat, mégis izgalmat kölcsönző. A fák ezen az éjszakán hosszú árnyékot vetettek a járdára, bennük, a fojtogató, mégis meghitt sötétségben bármi elbújhatott. Vártam, saját, darulábas óriásárnyékunkból mikor bújik elő az igazság véres szörnye, mikor tárja ki Karinthy a szívét, mikor engedi ki belőle azt, amit ezen az éjszakán eddig olyan gondosan, azonban már pattanásig feszülten takargatott. Vártam, mikor fordul el tőlem, eggyé vált árnyékunk mikor lesz szétválasztottá.

- Olvastam A cirkuszt - sóhajtottam fel megtörve az éjszaka magányos, gondolkodtató, magába bolondító csöndjét. Egy kirakat előtt megálltunk, a lámpafény visszatükrözte az alakunkat. Az üvegen belül könyvek sorakoztak. Címek, nevek, szavak, számok gyülekeztek a kis szekrényen, Karinthy számára érdektelenné vált mondatok, bohócok, akik eladták az életüket.

- Azt is tudod, hogy ki az a hegedülő alak, aki felmászik a magasba, csak hogy előadhassa az igazi művét? Tudod, ki az, aki humort ír a valóságból, nevetség tárgyává koronázva magát, miközben reszket legbelül?

Elfordult tőlem, mindketten körvonalazó árnyunkat néztük az ablaküvegen.

A vonásait fürkésztem, azokat a szomorú, mégis mosolyra húzód ajkakat. Talán már nem tudja levedleni magáról a mosolyt. Nem tudja levetkőzni magáról a fehér mázt. Képtelenség lemosni azt, amit az évek kővé szilárdítottak. A szemeit már befedte a fekete szemceruza, az ajkai vörösen vannak kifestve, véresesen-szeszélyesen, de csókra hajlóan. Kalapja az arcába lóg, fürtjeit a szél fodrozza, mint a viharos tenger hullámait.

Egy csillagfényes mezőn álltunk, a napraforgósban. Velem szemben ácsorgott, vontatottan lengette a karját, mintha tényleg csak egy ijesztő bohóc lenne, egy madarakat rémisztgető bábu. A napraforgók sötéten sárgállottak az éjszakában, a csillagok átlátszó kékje helyett ők világítottak. Tüzesen pattogtak, tapssal köszöntötték mókamesterüket, aztán amikor megunták, lengetni kezdték lehajtott fejüket.

- Nem jó, nem elég érdekes. Túl hosszú a leírás.

- Honnan veszi az ihletet?

- Szeretjük magát.

- Dögunalom.

A napraforgós a bohóccal együtt himbálózott, mindannyian a fejüket rázták, mintha le szeretnék magukról fejteni. Nem jött le. A bohóc tehetetlenségében könnyekre fakadt. Most lemoshatta a fehér arcfestéket, az érzelmei megoldották a nyelvét, a szemét, a szívét.

- Annyira igyekszem. Olyannyira szeretném, ha szeretnétek, hogy már nem azért írok, hogy önmagamat szerethessem - zokogott fel, és a szemembe nézett.

- Menjünk el, menjünk el innen! - súgtam a fülébe, és a kezét fogtam, majd a napraforgóstól távolodni kezdtünk a határtalan, végtelennek tűnő éjszaka felé. Valahol, nagyon messze mintha ott lebegett-derengett volna egy határvonal, ahol a sötétség kettéoszlott, így hát kellemesen, egymás hüppögését hallgatva bandukoltunk.

- Utálsz? - kérdeztem Karinthy-t, amint elfordult a kirakattól.

- Utállak - vallotta be.

- Féltékeny vagy, amiért szeretnek?

- Irigykedem - szólt, mialatt felnézett az égre.

Kényelmetlenül járkáltunk fel-alá, nem lelve a helyünket. Képtelen voltam a szemébe nézni, és ő sem tudott az enyémbe.

- Szeretem az augusztusi éjszakákat, amikor veled lehetek - sóhajtottam fel. Egyre csak bámultam őt, ahogy a sárgás fény lassan elemészti, aztán eszembe jutott, hogy lassan eltűnik az a kesernyés utóíze a kávénak a számban, velük együtt pedig a csokoládéillatú nő is, aki a képzeletemben élt, és amikor rosszul éreztem magam, átkarolt.

- Mit kellene tennem? - Ez volt az a pont, ahol már nem bírta tovább a nyomást a mellkasában. A karomba vetette magát, én pedig szorosan átöleltem. Az utcafalnak dőltünk, miközben vigasztaltam.

- Van remény - búgtam a kabócafoszlányos éjszakába. - Szeretünk.

- Szeretsz? - Felnézett rám. Az élet fénye lassan visszaköltözött könnyes tekintetébe.

- Szeretlek.

A zokogásunk lassan zihálássá erősödött, ott, az egyik pesti kisutcában, ahol könyvek ültek lábukat a kirakatba nyújtva. Felébresztettük a bennünk szunnyadó, émelyítő kávét, magunkba szippantottuk az utolsó leheletig a bódító csokoládéasszonyt, aztán már nem firtattuk, melyik íz kié. Megosztottuk mindent egymás közt. Kaptam az ő ízéből, ő az enyémből, mígnem közöset alkottunk, hogy a nevünket együtt emlegessék a lámpafény alatt ciripelő tücskök.

Addig lüktettek bennünk a saját zajaink, hogy nem tudtuk, az ágyékunktól feldobbanó szívverés, mely a mellünk közepéig hatolt átívelve egész testünkön, vajon melyikünké. Végül már a sóhajaink sem verdestek, összeestünk a járdán vagy talán visszacsoszogtunk az egyik kávéházba. Csak szüntelen bazsalygásunk maradt meg, illetve az emlék, hogy ketten merészkedünk bele az ismeretlen éjszakába, ahol olyan csend honol, melyet mi alkotunk meg.

________________________________________

Halihó! Hát, íme, ez született olyan hosszú időn át. Nem tudom, nektek tetszett-e, én rengeteget gondolkoztam rajta.

eAdormidarEx Kész van. Ne ölj meg, hogy meggyaláztam Kosztolányit.

Ha valakit érdekel, nem ismeri a megemlített műveket, a Karinthy-novella A cirkusz, Kosztolányi írása pedig a Költő, mely a Sötét bújócska című kötetében benne is van.

Igazából ez nem készült shipnek, inkább összehasonlítás lett volna, a két mű novellában való megszólítása.

És akkor, most csak úgy, szórakozás végett:

Köszönöm szépen a figyelmet. Reménykedem, hogy tetszett. ><

Haru