Anya nem érti. Nem azért nem érti, mert direkt félre akar érteni, hanem mert tényleg fogalma sincs.

Nem tudja, mennyire fáj, hogy hónapok távlatában is felemlegeti azokat a hibákat, amikből tanultam. Amikről nem akarok többet hallani, mert azóta tényleg csak jobb ember próbálok lenni.

Mintha nem látná, hogy mennyire próbálom, hogy bebizonyítsam elsősorban magamnak, hogy jobb vagyok. Mintha nem tanulnék át délutánokat, csak azért, hogy értsem a matekot, mintha nem kínlódtam volna órákat francia szövegekkel, hogy most átmenjek a vizsgán.
Mintha nem igyekeznék megkönnyíteni neki legalább egy keveset az életéből.

Nem érzi mennyire igyekszem többet beszélni vele, mennyire igyekszem nem azt a látszatot kelteni, mintha menekülnék. Mert igazából sosem menekültem. A legrosszabb napokon sem fordult meg a fejemben, hogy meneküljek. Szívesen elmentem volna egy napra, kettőre, de sosem örökre.

Szeretném ha tudná mennyire szeretem. Szeretem a közös túráinkat, a hosszú beszélgetéseket, a kártyázásokat, szeretem.

És sajnálom. A sok aggodalmat, amit okoztam, hogy néha éppenhogy csak jelen vagyok. Hogy nem vagyok szorgalmasabb, és hogy nem vagyok mindig figyelmes.

Igyekszem. Viszont néha az egész olyan nehéz. Van amikor kifejezetten úgy érzem hogy valamennyire minden szülő-gyerek kapcsolat arra van ítélve, hogy egy ponton félreértsük egymást. Csak remélni merem, hogy nincs igazam, és ez a pont egyszer megszűnik.

20210929