A mai meccs, az elmúlt hónapok törvényei és az idei nyár margójára

A parton fekszünk. Az arcom süti a nap, a hajam a víztől összetapadva terül el a törölközőmön.
Te csendben lapozgatod az újságod, én a felhőket nézem. Lustán úsznak odébb, ahogy a szél szanaszét fújja az alakjukat. Egyszer kisebbek, egyszer nagyobbak, mégis a lényeg állandó, hát ezek csak felhők.

Egy pillanatra felnézel a keresztrejvényedből, s amíg nem figyelsz gyorsan lefirkantom neked az államalapó királyunk nevét. A tekinteted továbbra sem fordítod vissza az újság felé, úgyhogy követem hol időztél el.

A sziklák mentén húzódó sétányon egy idős pár sétál. Mindketten szinte bronzbarnák már így augusztus közepén, egymás kezét fogják, közben ráérősen nézik a melletük elterülő Balatoni tájat. A férfi kezében olcsó sör, a nő kezében tölcséres fagyi.
Mellettük egy kisgyerek guggol a vízhez közel, kacsák és hattyúk gyülnek köré. Az anyukája a kezét fogva próbálja visszatartani attól, nehogy arccal csobbanjon bele a tóba.

Tőlük jobbra egy fiatal pár készít képeket egymásról, mögöttük elterül a táj, mégis a sok helyezkedéstől úgy tűnik, nem is azon van a hangsúly. A lány a kék-fehér tengerészmintás blúzát igazgatja, a széles karimás kalapja az arcába fittyen, a mosolya viszont nem szűnik, párja újra meg újra megnevetteti.

Egy középkorú nő imbolyogva a két szerelmes közé biciklizik, rekedtes hangján, monoton módon ismételgeti a jól ismert szöveget: Friss forró főtt kukoricát, maïs bitte...
A füvön játszó kisgyerek szeme ennek hallatára felcsillan és visongva rohan a szüleihez. Az apuka fáradt mosollyal megsimogatja a fejét, és éppenhogy csak félbeszakítva a szotyizást, kér egy kukoricát a gyereknek. Úgysem fogja megenni, de ha a a testvérei kijönnek a vízből biztos lesz gazdája.

Megcsörren a telefonom. Kizökkenek a bambulásból. Pár pillanatig hallgatjuk a Jó nekem tompa dallamát, amíg meg nem találom a táskánk legmélyebb zsebében.
Anya keres.

- Anyu! Szia! - fogadom a hívást - Ja, mindenki ott van? Szia apu! Nagyi, papa, mindenki jól van? Persze, velünk minden rendben. Kint vagyunk a strandon. Nem, nem égtünk le. Pénteken jövünk, ne aggódjatok ennyit. Igen. Igen. Ettünk ma már lángost, este meg keresünk valahol egy gyrost.
- Megyünk vasárnap ebédelni? Lesz lecsó - fordulok hozzád, mire bólintasz - Ott leszünk. Rendben. Legyetek jók. Puszi. Puszi. Igen. Átadom.

Kinyomom a hívást és újra a hasamra fordulok. Te még mindig a körülöttünk lévőket figyeled.
- Min gondolkodsz? - kérdezem.
- Ilyen magyarnak lenni? - nézel rám eltűnődve. Lassan már észre sem veszem, milyen aranyos az akcentusod.

A kérdésed elgondolkodtat. Ilyen lenne magyarnak lenni? Talán.
Magyarnak lenni ezeréves történelem.
De legtöbbször talán magyarnak lenni nem más, mint megosztani egy Balatonszeletet a legjobb barátoddal a lakótelep kopottas padján ücsörögve, miközben úgy érzitek, ti vagytok a világ közepe.

Örülni mikor lehet, sírni mikor muszáj. Keserédes, de mi így szeretjük.

20210902