"hiányzik a tested"

ismét.
ismét a fiú arcképe lebegett a szemei előtt és minél többet kortyolt a kezében lévő üvegből, annál élesebben látszott, annál inkább fénylett és uralkodott az elméjében, sokkal jobban, mint hónapokkal azelőtt.
mikor elment, elhagyta őt, minden magyarázat nélkül.
mert így volt.
taehyun elment, talán örökre és minho úgy érezte, már nem is emlékszik ajkai ízére, azóta annyiszor ért hozzá és szégyenítette meg az emlékét az alkohol keserűsége.

"a csiklandozó lélegzeted"

és ő csak a hiányára tudott koncentrálni, semmi másra azon kívül, sem a karrierjére, sem pedig saját magára.
új dalának harmadik promotáló hete volt és ő ismét részegen hevert a kanapéján, csakis taehyunra gondolva.
dühös volt rá, mérhetetlenül dühös, de a düh nem nyomta el az iránta érzett szerelmét.

"alig emlékszem rá, nem érezlek"    

    
     egy és fél hónappal ezelőtt

"azt hittem rád számíthatok, de tévedtem, teljesen egyedül maradtam" szipogta a fiú és folyamatosan vörös szemeit dörzsölgette.

"nem vagy józan, igaz taehyun?" kérdezte lassan, de annál szemrehányóbban és aggódóbban minho.

"nem igaz!
nem.
igaz.
figyelj arra amit mondok!
elegem van kibaszottul elegem, érted?
elmegyek innen.
holnap elmegyek" válaszolta a fiú és törékeny alkatát összehúzta, remegő kezeivel egy fehér tablettát tömött a szájába, s minho hiába ugrott fel és fogta le a karjait, nem sikerült megakadályoznia, hogy lenyelje.

"hova megyünk?" suttogta a fülébe, erősen szorítva őt magához.

"te nem jössz velem" vált kifejezéstelenné taehyun tökéletes arca és száját dacosan szorította össze.

"mi?" ráncolta össze szemöldökeit minho és szíve ijedten összeszorult.

"mi nem megyünk együtt"

"tessék?" nyögte a fiú és kezei önkéntelenül hullottak le taehyun derekáról.

"én megyek egyedül.
én hagylak el minho" lépett el tőle a szőke hajú kissé megszédülve, majd kezével végigsimította szerelme arcélét, aki dühödten rántotta el tőle a fejét és úgy nézte a fiú alakját és arcát, mintha legutoljára látná őket.

"tűnj el a szemem elől"

és a fiú elment.
minho pedig egyedül maradt.

ahogy visszagondolt a történtekre, még pocsékabbul érezte magát, mert tudta, ő lehetett volna az egyetlen, aki visszatarthatta volna a fiút.
és igenis önzésből akarta maga mellett tartani őt, mert boldoggá tette, taehyun lett volna a fény abban a sötét szobában, ahol ő maga kapcsolta le a villanyt.

semmit sem lehetett látni, de minho kezeivel megkereste a bontatlan sojut a földön és beleivott volna, ha telefonja nem csörrent volna meg.
a fiú fejébe fájdalom hasított, ahogyan a sípoló hang végigszelte a levegőt és fel akart állni, de túl sok alkohol volt a vérében, fájdalmasat nyekkent a padlón.

seungyoon

"háló?" suttogta a telefonba, s elkuncogta magát.

"hol a frászban vagy song minho?" sóhajtott a leader a vonal másik végén.

"a dormban"

"az érdekes, mert mi is itt vagyunk és sehol sem találunk téged"

"akkor otthon.. gondolom" csuklott egy aprót és kezeivel megdörzsölte az arcát.

"gyere ide. most" hallatszott yoon határozott hangja.

"hova?" nevetett fel a fiú.

"a dormba minho" nyögte csalódottan a leader és természetesen már rappere első szavából tudta, hogy nem kevés alkoholt fogyasztott.
megint.
"hagyjuk, ne mozdulj ilyen állapotban. elmegyek érted"

"gyere. itt vagyok a dormban"

"nem.
a lakásodon vagy.
sietek" túrt a hajába seungyoon és megszakította a hívást.
minho a földön fekve forgatta a kezében a telefonját és ujja minduntalan visszatért "namtae" nevéhez.
aztán lezárolta a telefont.

"hiányzik a tested"

ismét.
ismét a fiú arcképe lebegett a szemei előtt, ahogyan saját meggyötört vonásait nézte a tükörben, próbálva legyőzni a borzalmas hányingert.
kezei remegtek és a félelem, ami önmagára nézve elfogta, túl erősnek bizonyult, nem tudta legyűrni.

"a szálló hajad"

vége van.

ő volt az egyetlen.
szólalt meg a fejében egy gonosz hang és taehyun érezte, nem sok kell ahhoz, hogy még sokkal jobban eltörjön nála a mécses.

ő tudna segíteni.
hallotta ismét és füleire tapasztott kezekkel rogyott a földre.
egész testében reszketett, úgy érezte, a szíve kiugrik a helyéről, a sötétség pedig teljesen felemésztette, nem kímélve megtépázott lelkét.
nyugtatói a szobában voltak, de képtelen volt felállni, csak szorosan lehunyt szemekkel, maga elé képzelte minho mosolygós arcát, s próbálta szabályozni a légzését, de a torkában lévő hatalmas csomó lehetetlenné tette akár egy kis levegő bejutását is sajgó tüdejébe.

háromnegyed órát feküdt a jéghideg csempén, de ebből egy másodpercet sem érzékelt, csak a szédülést és a soha el nem múló félelmet attól, hogy minden kicsúszik a kezéből, a testét soha többet nem tudja majd irányítani.

aztán vége lett és taehyunon súlyos fáradtság lett úrrá, kimerült volt és csalódott.

minho pedig nem volt ott, hogy megvigasztalja.

"alig emlékszem rá, szóval hol vagy?"

három hónappal ezelőtt

ismét pánikrohama volt, az utóbbi időben egyre gyakrabban, mert félt, betegesen rettegett attól, elveszíti a most békésen a közös ágyukban alvó szerelmét.

megpróbált felállni, de visszazuhant és ahogyan megkapaszkodott a mosdókagylóban, lerántotta az azon lévő neszeszert, ami hatalmas csörömpöléssel ért földet.
könnyek szöktek a szemébe, biztos volt abban, minho felkel és vége van, meglátja, hogy visszaesett és ismét rohamai vannak.
így volt.
a másik fiú sűrűn pislogva nyitotta ki szemeit, de rögtön fel is pattant, mikor észlelte, taehyun nincs mellette, a fürdőben viszont ég a villany.

"tae?" kérdezte vakon, a fény felé araszolva, a fiú azonban nem válaszolt, remegése ugyanis nem csillapodott és félt, barátja elhagyja amiért beteg.
minho meglátta a padlón kuporgó taehyunt és szíve villámgyorsan kezdett dobogni.
leguggolt a fiúhoz és a fülei mögé tűrte homlokához ragadt tincseit. "tae.. tae itt vagy?"

"minho" nyújtotta ki remegő kezeit és minden erejét összeszedve megszorította velük szerelme felsőjét. "nem mondtam el, még nem akartam"

"nem baj.
gyere" mosolyodott el a fiú, de belül rettegett, ahogyan felemelte és magához szorította taehyun izzadt és libabőröző, remegő, apró testét.

"hallom a szíved" suttogta a fiú és fülét még jobban hozzányomta minho szaporán emelkedő mellkasának.
a monoton hang elálmosította, egyre laposabbakat pislogott.

"a tiéd"

taehyun lassú léptekkel közeledett az ágyához, de nem akart visszafeküdni.
egyedül.
elviselhetetlen bűntudat kínozta, ismét remegni kezdett, de egy fehér tabletta száraz lenyelése után minden a világon háttérbe szorult számára.
szíve dübörgése lelassult, pilláira, mintha az egész világ súlya nehezedett volna és agya úgy zsibbadt, hogy ha meg akart volna mozdulni, egyetlen végtagját sem tudta volna rábírni.

csöngött a telefonja, egyszer, kétszer, háromszor, de nem vette fel.

egy lányt látott, egy gyönyörű lányt, amint minhoval csókolózik, szenvedélyesen, úgy kapaszkodva belé, ahogyan nem is oly rég ő tette.

taehyun aznap este megnézte a bodyt.
ez lett volna a bosszú?

a fiú lehajtott fejjel ült a kocsi hátsó ülésén és szemeit megdörzsölve hallgatta tovább leadere szemrehányó szavait.

"szerinted ez segít?
hiányzik.. nagyon hiányzik nekem is, de nem vagyok akkora idióta, hogy tönkretegyem nem csak a saját, de a csapattársaim karrierjét is.
fegyelmezetlen vagy.
ez így nem fog működni" túrt a hajába gondterhelten seungyoon.

"hiányzik" ismételte minho és a fiú többi szavát fel sem fogta.

"felesleges azon fáradoznom, hogy a bűntudat szikrája felvillanjon benned, igaz?
nem mentél el a fanmeetingre..
szerinted lehet ilyet csinálni?
tudod mennyien csalódtak most benned?"

"nagyon hiányzik nekem is"

"szerencséd, hogy a "rendkívüli tehetséged" miatt nem rúgtak ki még a francba" markolta meg a kormányt erősen seungyoon.

"nincs szükségem a szemrehányásodra" szólt minho dacosan, csakis a mellette elsuhanó tájra szegezve tekintetét.

"yah, a hyungod vagyok!
ez így nem mehet fogd már fel!
olyan vagy, mint egy szellem.
az élet..
az élet megy tovább" sóhajtotta szaggatottan az idősebb.

"ez undorítóan klisés, ráadásul hazugság.
hyung..
hazugság" reagált a fiú villámgyorsan.

"csak ne lökj el mindenkit magad mellől.
ő hagyott el téged és nem fordítva" próbálta vigasztalni yoon a társát, de nem sejthette, hogy a fiú szívébe mekkora fájdalom hasít e mondatára.
hisz még annyira friss volt a seb, úgy lüktetett minden percben.

"nem szeretett, igaz?" kérdezte végül a fiatalabb halkan és akárhogyan igyekezett, elcsuklott a hangja.

"úgy tűnt szeretett.
nekem azt mondta.
akkor miért ment el?"

"úgy tűnt szeretett?
nekem is azt mondta.
mégis elhagyott"
  ridegen beszélt, szavai viszont tele voltak érzelmekkel, amiket seungyoon tökéletesen kitudott olvasni.

"nem lehet benned ennyi düh.
ez nem jó, nagyon nem jó" rázta meg a fejét és ránézett a továbbra is tüntetőleg az ablak felé forduló fiúra.
egészen össze volt menve, híres önbizalmának nyoma sem volt, erős aurája pedig csak pislákolt, ahhoz képest amennyire égetett mikor..
mikor még ő és taehyun Egyek voltak.
haját rég vágatni kellett volna, igazán nem úgy festett, mint egy most debütált, elképesztő sikereket elért szólista.
pedig az volt.
"a mi winnerünk vissza fog térni, ha nam nélkül, hát nam nélkül"

" ..úgy, mintha levágták volna a szárnyainkat"

"előbb vagy utóbb ő vágta volna le őket" suttogta a leader.

"tessék?
te is őt hibáztatod?" kapta rá villogó tekintetét minho, mire seungyoon lesütötte szemeit.

"szó sincs róla"

"de.
pont erről van szó.
állj meg, kiszállok" jelentette ki a fiú és többet nem nézett csapattársára.

"minho.." kezdte volna yoon, de rájött, akármit mond, nem segíthet, így vigyázva lehúzódott az útról és még megfogta a rögtön kipattanó fiú karját. "el kell őt felejtened.
mi is ezt tesszük.
neki nem ez való és erre rájött.
itt hagyott minket és teljes szívemből kívánom, ne te legyél a következő, aki ezt teszi.
ma még elmehetsz, de nem hagyom, hogy tönkremenj.
mert szeretlek"

minho halványan rámosolygott leaderére, de leginkább kényszerből, s hogy ne bántsa meg jobban.
még jobban.

lassan sétált és nagyokat szívott a szennyezett levegőből, amihez már tökéletesen hozzászokott ő is és a szervezete is.
egy kis idő után realizálta, hogy azon az útvonalon halad - egy külső szemlélő inkább úgy fogalmazott volna, szédeleg -, amin egyik este ment haza, még taehyunhoz, egy vad buliból, természetesen részegen.
az emlék hatására kissé megszédült, majd felnevetett, mert szánalmasnak találta gyenge szívét, ami taehyun gondolatára is még apróbb darabokra tört.

          
          két hónappal ezelőtt

gyűrűs ujjait borzalmas hanghatásokkal végighúzta a fa ajtón, mert nem volt olyan állapotban, hogy rendesen felemelje a kezét, vagy hogy elővegye a kulcsát, úgy lelassult a szervezete a belé vitt alkohol mennyiségtől. dörömbölt még párat, mert nem tudhatta, akit keres, már rég az ajtónak támaszkodik és azon gondolkozik, beengedje-e őt, vagy sem.

"tae?" hallotta az a fiú rekedtes hangját tompán, s kezeit összeszorítva és szemeit lehunyva lassan kitárta az ajtót.
minho csókért hajolt volna, azonban a fiatalabb elhúzódott és hatalmasat nyelt.
alsó ajkát rágva gondolkozott el ismét, az este folyamán sokadjára jinwoo szavain, aki véletlen, nem kicsit ittas állapotában elkotyogta neki a történteket. "mi a baj?"

"semmi" suttogta, s mikor minho kezével végigsimított az arcán, elhajolt és próbálta szabályozni egyre gyorsuló légzését. "miért nem veszed fel a telefont, ha hívlak?"

"biztosan nem hallottam" vonta meg a vállát az idősebb, de ahogyan érezte a feszültséget a levegőben, ő is azzá vált.

"értem" szólt fojtott hangon taehyun, mert egyre nehezebben jutott oxigénhez a kétségbeesés miatt, amit érzett. "jó éjt"

"hé! nem akarsz inkább velem lenni?" mosolyodott el szélesen a rapper és ismét kinyújtotta kezeit szerelme felé, aki elhúzódott.
megint.
"mi a franc bajod van?"

"azokkal az ajkakkal csókolnál, amikkel pár órával ezelőtt egy másikat érintettél?
egy lányét?
nem félsz, hogy egyszer megégeted magad song minho?" kérdezte halkan a fiú, mégis, hangja olyan ridegen szelte át a levegőt, hogy az idősebb minden szavát hallotta és felfogta.

"istenem.. csak.. kurva részeg voltam és azt az idióta játékot játszottuk a papírral.. ahogy átveszed és.. tudod.. a száddal" túrt a hajába gondterhelten minho.

"ez a mentséged?" nevette el magát a szőke fiú, de az első könnycseppek átszelték hófehér arcát.

"tudod...
el kellett volna jönnöd, akkor talán veled táncoltam volna és veled csókolóztam volna" emelte fel a hangját minho.

"de nem mentem el!
nem mentem el egy kicseszett bulira, ribancokkal és kevert italokkal, te pedig,
te megcsaltál engem" kapaszkodott meg a konyhapultban a fiatalabb, hogy ne essen el.

"sosem jössz el velem sehova, otthon ülsz és sajnálod magad, én pedig kivételesen jól akartam szórakozni" vágott bele a konyhaszekrénybe öklével minho és megfeszítette az állkapcsát, hogy ne uralkodjon el ködös elméje felett a düh amit érzett.
azonban nem segített.

"csak nélkülem tudod jól érezni magad?
ezt nagyon jó tudni, akkor végre az is kiderült, hogy nem szeretsz.
de mire is számítottam, mikor valaki mással csókolóztál szórakozásból.
a világodban nincsen hely számomra" zokogta taehyun és képtelen volt leállítani teste remegését.

"megfulladok itt, megfulladok a magánytól, pedig itt állsz mellettem" ordított az idősebb fiú kezeivel pedig a feje körül hadonászott, teljesen elvesztve az eszét.
taehyun ijedten húzta össze magát, félt, a fiú kezei elérik őt és talán nem csak hatalmas lelki, de testi sérülést is okoz neki. "félsz tőlem? ez hihetetlen.
mi történik?
nem tudom felfogni.. öt éve szeretlek, két éve együtt vagyunk és attól félsz megütlek?
ez.. mi történt Velünk?" harsogta és igyekeznie kellett, hogy ő ne sírja el magát.
az persze nem jutott eszébe, hogy taehyunnak rohama van és hogy rosszul lett, ilyenkor pedig olyan védtelen, akár egy pillangó.
minho csak dühös volt.
"vedd be a gyógyszereid.
ma a kanapén alszom" mondta halkan.

taehyun bizonytalan léptekkel haladt, meg-meg botlott, de eljutott közös hálószobájukba és csak nézte magát a tükörben, miközben könnyei megállíthatatlanul patakokban hullottak a pulcsijára.
az esze már tudta, el kell engednie minhot, de a szíve képtelen volt rá.

a másik fiú hanyatt feküdt a kanapén és kezét hozzáérintette ajkához, aminek aznap este csak és kizárólag nam taehyun ajkait szabadott volna érintenie.
de nem így történt.

minho hazaért és remegő kezekkel nyitotta ki a bejáratot, majd többször a falnak ütközve végigrohant a folyosón, s feltépte a hálószoba ajtaját.
de akit keresett, nem volt ott.

"sajnálom.
olyan ostoba voltam" ereszkedett térdre és kezeibe temette fájdalmas grimaszba torzult arcát.

taehyun pedig nem volt ott, hogy megvigasztalja.

a fiú akkorákat ütött a csodás hangszer billentyűire amekkorák csak teltek tőle, ami így hamis és fülsértő hangokat hallatott.
fejét a kottatartónak támasztotta, s kezeivel tapogatózva megpróbálta kinyitni a zongora tetején heverő fehér kis dobozt, de az nem akart engedelmeskedni neki.

"gyerünk már" nyögte artikulálatlanul. "gyerünk.
már"

más azt hihette volna, a gyógyszer kupakját kérleli, nyíljon már ki végre, azonban ő a szinte elképzelhetetlenül üres elméjének könyörgött.
könyörgött az ihletért, de az nem jött, nem jött már két kínkeserves hónapja, ami alatt összesen pár józan órája volt, azokat pedig maga taehyun nem kívánná senkinek, úgy szenvedett alattuk.
csak valami hangot, egy dallamot akart, hogy agya ajándékozza meg valamivel, egy olyan dologgal, ami hasznára válhat, ugyanis legtöbbször csak is a minhoval kapcsolatos dolgok jutottak eszébe; dalszövegként.
és neki minden vágya volt kiverni a fiút a fejéből, de akkor is, ahogyan a zongorára borulva feküdt, egy egészen boldog és nyugalmas emlék jutott eszébe.
mikor még minden a legnagyobb rendben volt.

             
  egy évvel ezelőtt

"jó reggelt nam" hallotta maga mögül minho még álomittas hangját, amitől megborzongott.

"jó reggelt" válaszolt suttogva a fiú, nem akarta megzavarni a békét.

"hogy aludtál?" kérdezte minho, miközben huncutul elmosolyodott és bal kezével végigsimította a fiú hófehér, hibátlan hátát.
ujjai kissé megemelkedtek taehyun minden határozottan kirajzolódó bordájánál, aki megremegett a jóleső kényeztetésre.

"sehogy.. nem is aludtam" vörösödött el a fiú és szaggatottan beszívta a levegőt.

minho halkan felkuncogott és keze egyre lejjebb kalandozott.
"ez igaz"

a fiatalabb mocorogni kezdett, végül pedig elhúzódott.

"zavar?
este nem zavart" mosolygott óvatosan minho és felkönyökölt az ágyban.

taehyun egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ahogyan végignézett szerelme tökéletes és kreol bőrén, izmos mellkasán.
"az.. az este volt" motyogta és a puha takaróval elrejtette testét.

"tae" nyújtotta az idősebb szerelme felé karjait, de az villámgyorsan felállt és besietett a fürdőbe, minho pedig nevetve hátradőlt az ágyban.
a szőke fiú közben megmosta az arcát és mikor belenézett a tükörbe, egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.

mert boldog volt.

elmondhatatlanul boldog.
és nem aggódott semmi miatt, nem aggódott amiatt sem, hogy tízre kellett volna a kiadóba érniük és akkor tizenegy óra volt.
nem tudta érdekelni.
csak a meleg ágyban fekvő szerelme tudta.

"minho" állt meg az ajtóban és a testét körbevevő takaró - talán véletlen, talán nem - leesett a földre. "nem vagy éhes?"

az másik fiú nagyot nyelt.
"nem igazán"

most már a szőke fiú kuncogott, s lassú léptekkel befeküdt minho mellé.
az idősebb nem tudta elhinni, hogyan lehet taehyunnak ilyen gyönyörű teste, a világon semmire és senkire sem cserélte volna le a fiút.
tae hozzábújt és piszkálni kezdte sötét, szinte fekete tincseit, beleszuszogva a nyakába, ami borzalmasan csiklandozta társát.

"ideje lenne megcsókolnod" mormogta az idősebb, taehyun pedig óvatosan egymáshoz érintette ajkaikat.
minho nem tudta leplezni meglepettségét, mikor a fiú elmélyítette a csókot és a derekára ült, miközben már szenvedélyesen a hajába is túrt.

aztán elszakadt tőle.

"én viszont éhes vagyok" suttogta taehyun úgy, hogy ajkai éppen cirógatták a másikéit, majd ismét felállt és elindult a konyhába.

"meghalok miattad, te gyilkos" nyögte minho.

a szőke visszafordult és újra zavarba jött.
"szeretlek" nevette el magát kipirult arccal.

"szeretlek" nézett maga elé üveges szemekkel és nem zavarták az arcán végigfolyó könnyei, amikből egyre több és több lett.
ismét úgy érezte meghal, borzalmasan szúrt a mellkasa és nem bírta kordában tartani levegővételeit, légcsöve sípolt és szúrt, s hörgő hangot hallatott.
fájóan és kínzóan egyedül volt, kiabálhatott volna segítségért, de fizikailag képtelen volt rá és senki az égen és a földön nem segíthetett az ő fájdalmán.
mert szerelmes volt.
visszavonhatatlanul.

minho ott kelt fel, ahol aznap este összeesett és felszisszenve kapott a teljesen beállt hátához, kicsit megmasszírozva azt.
elhalóan nyögött, mikor felfogta hol van, hogyan és milyen szánalmasan egyedül.
feltápászkodott és megtámaszkodott a komódban maga mellett, s mikor sikerült biztonságosan a két lábán megállnia, egy kissé megpihent, majd kicsosszogott a konyhába és pár sojuval és borral visszatért ugyanarra a helyre.
most ott, a szőnyeg közepén érezte a leginkább taehyun hiányát.
és ott itta le magát annyira, amennyire csak lehetett.

"baby baby i bami sirheoyo" dúdolta olyan elhagyatott hangon, s rekedten, ahogyan csak egy részeg szerelmes tudja és elővette a telefonját.
fájdalmasan szorította össze egyébként is homályosan látó szemeit a készülék erős fényére, de mikor kinyitotta őket, ujja ismét taehyun telefonszáma felett körözött.

aztán durván megdörzsölte orrát és rányomott a hívás gombra.

a készülék röviden kicsöngött, majd minho
meghallotta tae hangját.
"tessék? ki az?"

az idősebb felnyögött meglepettségében és hatalmasat nyelt, hogy visszafogja egyre csak feltörni akaró könnyeit.
"oh istenem.
látni akarlak"

"minho?" suttogta a másik és lerogyott a konyha kellős közepén.

"azt mondják jó hűvösnek maradni amerikában, vágod?" kuncogta akadozó nyelvvel a másik fiú tartózkodási helyére utalva. "messzire menekültél a problémáid elől.
ott los angelesben szép az idő?"

"minho én.." kezdte taehyun, de képtelen volt befejezni, mert a sírás torkát fojtogatta, s a fiú is belevágott a szavába.

"..emlékszem a testedre.
a gyönyörű testedre" dúdolta az idősebb.

"ne" nyögte elhalóan a szőke és könnyei elkezdtek hullani szemeiből.
természetesen tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minho valószínűleg azt sem tudja hol van, ő viszont kivételesen józan volt és a valóság teljesen letaglózta, s olyan erősen vágta mellbe, hogy úgy érezte beletörnek a bordái.
újra hallotta a gyönyörű hangját, ami ugyan zavart volt, de hallotta.
összeszedetlenül beszélt hozzá, de legalább beszélt.
és tudta, hogy a lelke ezt már nem fogja kibírni, mégis akarta, mint a cigarettát, amely a tüdejébe jutva még nagyobb kárt és feketeséget okoz, mint örömöt. "bocsáss meg"

"nem kell a bocsánat.
nem kellett volna itt hagynod" szólt hirtelen minho és a harag fékezhetetlenül száguldott végig mindenén. "alig emlékszem a szemeidre.
szóval hol vagy?"

"minho
tudod jól hol vagyok" szipogta a fiatalabb.

"gyönyörűek voltunk,
egy mennyei páros" zihálta a másik felnevetve és nagyot kortyolt a színtiszta alkoholból, ami úgy marta végig a torkát, mint a düh és a féltékenység.
féltékeny volt a magányra, aki ott trónolhatott taehyun mellett, büszkén, nyugodtan, biztosan abban, hogy senki sem veheti át a helyét, nyelvét lustán nyújtva rá, s laposakat pislogva.
és dühös volt a fiúra, aki az ölében ült, hagyva, hogy az simogassa haját, ő pedig a vállára hajtotta tökéletes formájú fejét és lehunyt pillákkal hagyta, hogy a magány egy csókot hintsen csupasz kulcscsontjára.
birtokolta őt és ebbe minho úgy érezte belehal.

"majd jobb lesz.
egyszer jobb lesz" suttogta taehyun és vészesen gyorsan kezdte el venni a levegőt.
összehúzta magát, érezte, ahogyan megremeg és próbálta kizárni a sípoló hangot a fülében. "neked is és nekem is"

"sosem lesz jobb.
soha.
a hajad barna most?" kérdezte az idősebb, miközben elterült a szőnyegen és meghúzta a borosüveget, majd csalódottan leejtette a padlóra, mert az kiürült.
elképzelte taehyunt, ahogyan néz le rá, különleges szemöldökeit ráncolva, miközben barna haja tökéletesen keresztezi arcát és elmosolyodik.
lágyan, megbocsájtóan, nem neheztelve rá.

"igen" válaszolta a fiú, s maga sem tudta mire helyeselt.
hányingere volt, habár aznap egy korty alkohol sem volt a szervezetében és még
a tablettákat sem vette be.
nem tudta sajnálni azt, hogy a fiú felhívta, ahhoz túlságosan szerette, de borzalmas érzés volt számára látni az állapotát, tudván, hogy miatta van így, és ő az, aki nem tud segíteni rajta.

"gyönyörű lehetsz" motyogta lehunyt szemekkel minho.
próbálta örökre látni és nézni a másik fiú vonásait, de az alkohol és az idő összemosta őket.

"sosem voltam az" rázta meg a fejét taehyun és úgy érezte, a könnyei kiapadhatatlanok, hullottak akár a záporeső, de nem a nyári, mely után kisüt a nap és előbukkan egy szivárvány mindent beragyogva, felszárítva a talajra hullott vizet, sokkal inkább az a fajta, ami soha nem áll el, a felhők pedig örökre feketén, fülledten takarják el a szikrázóan kék eget.

"gyönyörű vagy.
baby baby i bami sirheoyo" énekelte halkan. "baby baby honjaga sirheoyo.."

taehyun elégett belül, tisztán érezte, ahogyan a tűz felemészti a mellkasát, mialatt szerelme gyönyörű hangja szólt.
a dalnak lassan vége lett, s a fiú akkor tudta, mindennek vége, nem tudja lezárni ezt a szakaszt, ezért az élet megteszi helyette.
az utolsó sort még lehunyt pillákkal, megpróbálva egyenletessé tenni a légzését hallgatta, majd remegő ujját a kis piros telefon felé emelte.

és megszakította a hívást.

minho elhalkult és egy kis idő után értetlenül nézte a világító képernyőt, hogy miért van megnyitva taehyun kontaktja és hogyan került kezébe a készülék.

nem emlékezett.

szemei megakadtak a régi üzeneteiken, amik hatására másodpercek alatt elgyengülve támasztotta a gerincét kanapéjának.

namtae : d-i
ön : ok

ez egy másnak teljesen ridegnek és személytelennek tűnhetett volna, azonban nekik mindennél többet jelentett, hogy a koncert előtt találkoznak a színpad déli részén.

   
egy év egy hónappal ezelőtt

minho már messziről észrevette a szőke hajkoronát, ami egy hangfal mögül kandikált ki édesen.
próbált lassan, halkan közeledni a fiúhoz, hogy az ne vegye őt észre és meglephesse, de taehyun hátrafordult úgy, hogy szemei megvillantak és felugrott ülő helyzetéből.

"késtél" suttogta.

"két percet" nevette el magát az idősebb.

"két perccel kevesebbet lehetünk együtt" hajtotta le a fejét a fiú, hagyva, hogy tincsei arcába hulljanak, szemöldökeit összevonva.

"akkor ne húzd az időt" emelte fel szerelme állát minho és apró csókokat nyomott a kipirosodott, számára legízesebb ajkakra, amik kis tétlenség után együtt mozdultak övéivel és egészen addig nem váltak el, amíg taehyun nem szakította meg, s homlokát nem döntötte mellkasának.

"napról-napra nehezebb"  fúrta magát bele a másik illatos és forró felsőjébe, orrával cirógatva az alatta lévő bőrt, hallgatva a szívdobogást.

minho sóhajtott.
"tudom"

"szeretlek" szorította össze szemeit taehyun, minden erejével arra koncentrálva, ne sírja el magát, de egy kósza könnycsepp végigszántotta arcát, amit még mielőtt lehullhatott volna, az idősebb óvatosan, megremegő ajkakkal lecsókolt.

"szeretlek" mosolyodott el minho, megkereste párja szomorú tekintetét és elmerült benne. "kezdődik a koncert"

a fiú felnyögött belegondolva, akkor milyen kínzónak tűnt a titkolózás, most pedig az kínozza, hogy nincs mit titkolni.
feljebb ment az üzenetekben.

ön : én már lent vagyok nam

namtae : hideg van

ön : csak gyere

    egy év két hónappal ezelőtt

amikor minho meglátta Őt, ahogyan lehajtott fejjel, egy szál fehér köpenyben lépked felé, görcsösen hajszálvékony lábai elé nézve, nehogy megcsússzon a nedves csempén, biztos volt benne, hogy egy angyalt lát.
dermedten mérte végig a fiút, próbálva feldolgozni gyönyörűségét, alakja tökéletességét és kipirult arcát, de tudta, amíg él, ilyen csodát nem fog többé látni, számára ő volt a minden és még annál is több.

"ne bámulj minho, hihetetlen, hogy kirángattál ide hajnali négy órakor" rázta meg a fejét taehyun, de semmi méreg, vagy megrovás nem volt hangjában.

"menjünk bele a vízbe tae" nyelt hatalmasat az idősebb és szemei továbbra sem tudtak elszakadni a másik testétől.

a fiatalabb azonban kezeit összefonta ijedten hullámzó mellkasa előtt. "nem szeretném levenni"

"taehyun annyira.." nyögött fel minho és egy pillanatra lehunyta szemeit. "..annyira gyönyörű vagy. szeretnélek látni"

"én..
nem" rázta meg a fejét bizonytalanul, kerülve a szemkontaktust.

az idősebb elé lépett, levette saját köpenyét, bőre pedig amint megérezte a hideg levegőt libabőrözni kezdett, azonban akkor csak az előtte álló szőkével foglalkozott, nem pedig a hideggel.
taehyun elnyílt ajkakkal figyelte őt.
minho megfogta karjait és gyengéden lefejtette őket a mellkasáról, az övére helyezve azokat, boldogan figyelve a fiú zavartságtól kipirult orcáit.
szétbontotta az övet és jó messzire dobta, hogy szerelme többé ne tudjon azzal burkolózni, majd apró puszikkal kezdte kényeztetni taehyun lüktető nyakát.
lehúzta hófehér vállairól a könnyű anyagot és finom csókokat hintett az édes, puha bőrre, amit párja apró remegésekkel és sóhajokkal díjazott, majd mikor a köpeny végleg megadva magát a földre hullott, minho megcsókolta a fiút, magához szorítva testét, megragadva tarkóját.

"bejössz velem a vízbe nam taehyun?" vált el tőle és igyekezett, de hangja megremegett, előző cselekedetét pedig az ajkától álláig vezető nyálcsík pecsételte meg.

"igen" suttogta a fiú, habár még minden porcikája bizsergett ott, ahol szerelme hozzáért és szíve is olyan össze-vissza dobogott, olyan rakoncátlanul, hogy azt hitte leáll.

minho összekulcsolta ujjaikat és a lépcső felé kezdte húzni a másikat, aki hagyta magát, megborzongva élvezte a bokáját, később derekát, majd egész testét beborító langyos vizet és mikor talpa már alig érte az alját, úgy kapaszkodott párja vállaiba, mintha az élete múlt volna rajta.

az idősebb fiú megtámaszkodott a medence szélében.
"gyere ide" hívta taehyunt, aki elvarázsolva közeledett felé és mikor arcuk egy leheletnyire volt, egymáshoz érintették homlokukat és fogalmuk sem volt meddig, de a másik szemébe néztek.
nem csak a vízben merültek el, hanem egymás tekintetében, s egyben lelkében.
látták bennük a túlfűtött, intenzív érzéseiket és nem szakadtak el egymástól addig, amíg minho aggódva meg nem szólalt.
"megfagysz"

a fiú lila szájához kapott és legyintett, de ahogyan visszatért a valóságba és fogai összekoccantak, valóban érezte, hogy alaposan átfagyott, s remegni kezdett.
"ne menjünk még"

"ne viccelj velem tae, muszáj.
tüdőgyulladást kapsz" vette karjába a szőkét minho és a csúszós csempéken óvatosan egyensúlyozva szorította a mellkasához.

"olyan forró" motyogta a fiatalabb, fejét odanyomva párja bőréhez.

eközben az idősebb bebugyolálta apró, libabőrrel teli testét és fél kezével szüntelenül dörzsölgette hátát és karját.
"nagy szívességet tennél nekem, ha nem fáznál meg babe"

"nem fogok"

taehyunnak másnapra szinte teljesen elment a hangja, minho pedig elvitte a balhét, tekintve, az ő ötlete volt az éjszakai fürdőzés, s habár komoly leszidást kaptak a menedzsertől és seungyoontól is, a fiatalabbat nem izgatta, az élete egyik legvarázslatosabb estéje volt.
minhot sokkal inkább, nagyon aggódott párja egészsége miatt, de miután a fiú gyorsan felépült, megnyugodhatott, bűntudata köddé vált és mindig boldogan emlékezett vissza arra az éjjelre.
kivéve akkor.
könnyes szemekkel tekert feljebb az üzenetek között, fulladozva a fájdalomban amit érzett.

ön : a parkban találkozunk

namtae : elmondtad már párszor.

ön : mínusz egy gombóc🤔

persze minho fenyegetéseit a fiatalabbal szemben ritkán tudta betartani, taehyun egy csókja, két kedves szava minden szemtelenségét elfelejtette vele és akár több gombócot is kaphatott csak azért, mert létezett.
ennyi ugyanis minhonak bőven elég volt.

  egy év három hónappal ezelőtt

"most komolyan ilyet lehet csinálni egyáltalán?
kegyetlen vagy, tudod?" biggyesztette le ajkait a szőke, idegesen toporogva a jeges édesség fajtái előtt. "csak kettőt nem is lehet választani"

"én egyet is tudok" vont vállat minho, belenyalva saját hűs gombócába, ami azonban olvadni kezdett, ahogyan ott álltak tanácstalanul.

pontosabban, ahogy nam taehyun ott állt tanácstalanul.
"blabla tudom, vaníliás.
unalmas vagy" gúnyolódott, azonban mikor felpillantott párjára, minho egy kis fagylaltot kent pisze orrára, majd ártatlan szemekkel nézett le a fiatalabbra, aki elfintorodva törölte le azt. "csokoládét és citromot kérek szépen.
a citromot alulra!"

"most komolyan, mit számít melyik van alul vagy felül?" kérdezte minho, mikor már a parkban sétáltak, élvezve, hogy az édesség lehűti a melegtől felhevült testüket.

"nem értheted" legyintett taehyun, s abban a pillanatban egy mellette nevetve elrohanó kisfiú kilökte kezéből a tölcsért, ami rögtön a földre zuhant, teljesen szétfolyva a forró aszfalton, igazán szomorú látványt nyújtva. "nem hiszem el" csuklott el a hangja.

"hé.. hé tae, veszünk újat, rendben?" simította meg a szőke állát minho és gyengéden elmosolyodva lökte meg, a fagyizó felé irányítva őt.

"tényleg?" csillantak fel taehyun szemei és előreszaladt, hogy minél hamarabb ismét a hűsítő édességet tarthassa a kezében.
minho figyelte, ahogyan gondtalanul szökken a pulthoz és sugárzó mosollyal rámutat a kiválasztott fajtákra, aztán hátrapillant, egyenesen rá. "meghívsz?"

"hát persze" sietett mellé a fiú és nevetve vette észre, hogy párja ezúttal vanília ízűt választott, szigorúan felülre.

"szóval" kezdte taehyun, nem foglalkozva minho nézésével. "a gyümölcsös mindig alulra kerül. ez szabály..
ne örülj ennyire a fejednek, még mindig nem értem, mi ízlik ennyire a vaníliásban"

"olyan az íze, mint neked"

"jézusom minho, fogd be" vörösödött el egészen a fiatalabb és lesütötte szemeit, miközben finoman megütötte a másik mellkasát.

"most mi van?" tettetett meglepettséget kuncogva minho.

"bárki meghallhatja"

"nem érdekel" komolyodott el hirtelen a tekintete, s odahajolva a szőkéhez puszilt a szája sarkába, leszedve az ottmaradt vaníliát, taehyun pedig elgyengülve viszonozta és mélyítette el az így kerekedett csókot, aztán az egésznek olyan gyorsan vége szakadt, amilyen gyorsan elkezdődött. "igazad van.
a vanília nem fogható az ajkaidhoz, csak egy gyenge utánzat"

minho nem szégyellte a könnyeit, elméje csak még több boldogságért könyörgött, s szinte irányította kezét, ami feljebb tekert az üzenetek közt.

namtae : rettegek minho

ön : mindjárt ott vagyok.

taehyun sokszor írt hasonlókat neki, azonban akkor azért, mert valóban nagyon félt az előtte álló találkozástól párja családjával és minden vágya az volt, hogy a fiú odaérjen hozzá és biztatja, bátorítsa.

   
egy év négy hónappal ezelőtt

"még visszafordulhatunk" nézett minho a mellette ülő fiúra, aki az ölében lévő kezeit piszkálta folyamatosan.

"nem" rázta meg a fejét határozottan taehyun és felhangosította a rádióból szóló polly-t, aztán lehunyt szemekkel nyugtatta meg magát, összekulcsolva ujjaikat, belefúrva magát a bőrülésbe. "minden rendben lesz"

"minden rendben lesz" mosolyodott el kedvesen minho és nagyujjával megsimogatta párja kézfejét.

a fiatalabb fiú kinézett az ablakon és figyelte, ahogyan a táj fokozatosan átváltozik, a fákból hatalmas felhőkarcolók lesznek és ahogyan a szmog szürke felhőként látszik a tetőablakon keresztül.
nyomasztónak érezte, feszülten mocorogni kezdett ültében, ami minho figyelmét sem kerülte el és hogy kicsit is megnyugtassa, belecsókolt és beleszuszogott a nyakába, ami azonban nem igazán segített a szőke fiún, reszketegen felsóhajtott, s nevetve meglökte szerelmét.
"az utat figyeld"

"csukott szemmel is el tudnék ide vezetni babe.
megjöttünk"

taehyun ijedten villantotta szemeit a társára és rögtön elsápadt. "most szálljak ki?"

"az jó lenne" vigyorodott el kicsit kinevetve őt minho.

"ne csináld.. félek" nyelt nagyot a fiatalabb és megvárta amíg a másik kinyitotta neki az ajtót, majd mélyen beleszívott a korea többi részéhez képest viszonylag tiszta levegőbe.
bátortalanul rápillantott minhora, aki megragadta a kezét és ujjaikat szorosan összekulcsolta.

"na gyerünk" kezdte el gyengéden húzni a nem éppen nagy, de nem is kicsi ház felé, azonban egy kiáltás miatt megtorpant.

"drága minho, végre otthon?" nevetett az idős néni, sugárzó mosollyal az arcán, s szemeiben talán könnyek csillogtak.

"kwon néni!" hajolt meg a fiú, azonban a néni magához húzta és amilyen szorosan tudta, megölelte. "gyertek be hozzám gyerekek! félek, ez az utolsó találkozásunk"

minho egy másodpercig sem hezitált, elindult a takaros kis ház felé.

"és ő ki?" mosolygott barátságosan ragyogó arccal taehyunra már a házban, mikor felpillantott összekulcsolt ujjaikról.

"ő itt taehyun" tolta maga elé a fiatalabbat minho. "a párom"

"nagyon örvendek kedves taehyun!
esetleg szereted a cicákat?"

"valójában igyekeznünk kén.." kezdte a másik fiú, de amint meglátta a hosszú hajú felcsillanó szemeit és érezte, hogy ujjai szorosabban fonódnak az övéire, elgyengült az akarata. "még vannak cicái kwon néni?"

"hát hogyne! apró, újszülöttek"

"jézusom" suttogta maga elé taehyun és megremegett a hangja.
az idősebb hitetlenkedve, de közben mosolyogva rázta meg a fejét és úgy érezte, a látogatás hosszabbra fog nyúlni, mint tervezte.
így is lett.
mindketten kezükbe foghattak egyet az apró, bújós állatokból, de mivel azok hatan voltak, jutottak kismacskák az ölükbe is, aminek ugyan minho nem örült, bármit megért látnia a színtiszta boldogságot szerelme arcán - egy kis szőrt biztosan.
csak később vette észre, tae azt a kisállatot szorongatja és cirógatja gyengéden, amelyiknek nincsenek fülei, ezt pedig ő maga furcsállta, így úgy döntött rákérdez.

"az a kismacska.." biccentett felé. "miért nincsenek fülei?"

"oh" kuncogott aprót kwon néni. "valójában mindannyiuknak így kéne kinézniük, ez a fajta sajátossága, de a többi a kanra hasonlít, így végül a teljesen fajtiszta kiscica lett a különc"

bő fél óra után egy tökéletes, mégis tökéletlen kiscicával távoztak az öreg hölgy házából, s elnevezték őt pollynak.
taehyun is nagyobb kedvvel mutatkozott be a szülőknek.

"a testeden ordítva.."

"örökre" kuncogott minho, miközben kezével agresszívan letörölte könnyeit.

megtört.
érezte, hogy vége van, legyűrte a fájdalom és taehyun hiánya, de nem küzdött ellene, rég elfogadta már, s azt is tudta; felesleges.
a fájdalma, a hiánya olyan volt, akár egy cölöp, néha elfedte a víz, néha teljesen kilátszott, de mindig ott volt.
és minho nem akart ez ellen tenni, szerette nam taehyunt.

"a testeden ordítva.."

van mikor az elme, a lélek annyi sérülést szenved, hogy a téboly határára kerül.
van, hogy a valóság számára nem más, mint puszta fájdalom, gyötrődés.
s hogy ez megszűnjön, az elme egyszerűen legyűri a valóságot és egy olyan törékeny fantáziavilágot hoz létre a lélekben, amiben halvány örömöt nyerhet.
a fiú pedig, ha nem szándékosan, de ezt tette.
a tablettái voltak a híd a valóság és az képzelet között és ő nem hezitált, a képzeletet választotta.
ölelő karjait választotta, sötét szemeit, ajkait és testét.
és taehyun nem akart ez ellen tenni, szerette song minhot.

"amíg el nem ájulunk, így csináljuk a történetet"