Lucy nem tudta eldönteni, vajon az eső kitartó kopogására ébredt-e az ablaküvegen, vagy arra, hogy a zsebéből kiszabadult Phineas Nigellus fojtott hangon szidja az ablak előtti bokor bogyóiból lakmározó feketerigót. Lassan felült, a gyomrában támadt émelygéssel küzdve, és körülnézett.

A rezervátum központi épületének egyik helyiségében feküdt, valamelyik kollégája gombócba gyűrt tűzálló köpenyével a feje alatt (ami úgy sajgott, mintha kettéhasították volna egy baltával). Gondolatai összefüggéstelenül kavarogtak, koncentrációs képessége visszanyerését pedig tovább nehezítették a szomszéd helyiségben folyó parázs vita hangjai.

– Ehhez nincs joga! – kiabálta Charlie Weasley. – Egyáltalán, hogy képzelte, hogy csak úgy elkábítja őt?! Egy ilyen erős átoktól ispotályba is kerülhetett volna!

– Miss Purkiss felelőtlenül cselekedett – felelte gépiesen Barty Kupor. – Minisztériumi főosztályvezetőként kötelességemnek éreztem közbelépni.

„Mrs.," gondolta Lucy, „Mrs. Purkiss, te paraszt! Legalább háromszor elmondtam neked!"

Charlie-nak azonban más jellegű problémái voltak Kupor kijelentésével.

– Ez itt nem a minisztérium – nem átkozhat csak úgy meg bárkit, amikor kedve tartja! Megtörténhetett volna, hogy a sárkány lenyeli az ájult Dorist, vagy zsákmányként magával viszi...

– ...de nem történt meg – torkollta le Kupor ugyanazon a rideg, érzelemmentes hangon, amin az előbb is megszólalt. – Bolondul vakmerő módon bár, de Miss Purkiss megfékezte a sárkányt; és ezzel mind Mr. Bumfoltot, mind engem meggyőzött arról, hogy a maguk rezervátuma érdemes a támogatásra. Nem tudom, hogyan tehetnék még a kedvükre.

– Úgy, hogy itt hagyja a sárkányt! – vágta rá szenvedélyesen Charlie. – Túl sokat kér tőlünk!

– Már megmondtam, hogy a körülmények váratlan változása miatt szükségünk lesz még egy példányra – darálta Kupor. – Mr. Worple személyesen adott rá engedélyt...

– Eldrednek fogalma sincs, mi megy itt, mert mindig a vámpírjaival van elfoglalva!

– Hivatalosan azonban ő a rezervátum feje – kontrázott Kupor, – így utasítást adhat, hogy teljesítsék a kérésemet. Nem látom be, miért okoz ekkora problémát egy negyedik példány kiadása.

– Nem a sárkányok számával van a baj, Mr. Kupor, értse már meg! – csattant fel Charlie. – Hanem azzal, hogy mindenáron a mennydörgőt akarja, ami köztudottan idomíthatatlan. Semmi garancia nincs rá, hogy sikerül megfékeznünk, ha valamelyik versenyző felbőszíti!

– Csak bízza Miss Purkissre – felelte konokul Kupor. – Majd ő elbír vele, maguk pedig szükség esetén a segítségére sietnek. Mivel Mr. Worple már hivatalosan is engedélyezte az akciót, úgy vélem, nincs értelme tovább vitatkoznunk... mellesleg, a brit minisztérium kezeskedik a Trimágus Tusa nézőinek és résztvevőinek biztonságáért. Ha netalántán történne valami, a felelősség akkor sem magukat fogja terhelni.

– Ettől még ugyanúgy bekövetkezhet a tragédia! – vágott vissza Charlie.

Lucy mélységesen egyetértett vele, és legszívesebben megetette volna Kuport a mennydörgővel – ugyanakkor tudta, hogy nem foghatja nyíltan kollégája pártját. Úgy vélte, eleget hallott; fájdalmas sóhajjal feltápászkodott a kanapéról, és belökte a szomszédos helyiségbe vezető ajtót.

– Hagyd, Charlie! – mondta. – Eldreddel úgysem tudsz vitatkozni... de ha még sokáig feltartod Mr. Kuport, elmegy a zsupszkulcsa, és estig itt ragad a nyakunkon.

– Doris! – kiáltott fel a férfi. – Jól vagy?

– Csodásan – felelte Lucy, és egyenesen Kupor szemébe nézett. – Remélem, tudja, mit csinál – folytatta hidegen. – Ha mégsem, segítek: épp arra készül, hogy emberéleteket tegyen kockára a reklám kedvéért. – Kissé oldalra döntötte a fejét. – Most pedig arra gondol, hogy nekem aztán fogalmam sem lehet a maga nemes hivatali céljairól... és nem is tudja, mekkorát téved! Sebaj – azt azért ne feledje, hogy a mennydörgő nem vásári látványosság, hanem egy vérszomjas bestia, amit Göthe Salmandernek sem sikerült kezessé tennie. Amit az előbb látott, a puszta szerencse műve volt; biztos lehet benne, hogy legközelebb nem adja ilyen könnyen magát. De nem is baj, egye csak meg, amit főzött... mert hogy én nem fogok részt venni ebben a felelőtlen baromságban, az biztos!

Kupor – elképesztő módon – még mindig nem jött ki a sodrából.

– Amíg a Trimágus Tusa keretében együttműködöm a rezervátummal, azt fogja tenni, amit mondok, Purkiss – felelte mereven. – Külön kértem magát a munkaadójától.

– Igazán? Azt nagyon rosszul tette. Tudja, Mr. Kupor, én mindig azt csinálok, amit csak akarok, és minden slamasztikából kimászom valahogy. Ebben hasonlítunk, nem igaz...?

Kupor arcának sztoikus nyugalma erre megbomlott egy pillanatra, s mintha riadtság cikázott volna át rajta; ám a hirtelen jött zavar hullámai szinte azonnal elültek, csak a varázsló keze babrált tovább idegesen a nadrágzsebe bélésével.

Aztán a tekintete hirtelen elködösült.

– Találkozunk az első próbán – motyogta, teljesen más hanghordozással, mint az imént. – Köszönöm a teát, Weatherby, de most már igazán mennem kell. Tudja, a jelentés...

Azzal kifordult a szobából, ügyet sem vetve a két sárkánykutatóra, akik tátott szájjal bámultak utána.

– Ennek teljesen elmentek otthonról – vonta le a nyilvánvaló következtetést Lucy. – És mégis ki a Merlin segge az a Weatherby?

– Azt hiszem, az öcsém, Percy – felelte vonakodva Charlie. – Titkárként dolgozik a minisztériumban, és Kupor mindig elvéti a nevét. – Elfintorodott. – Szép, hogy pont Percy-vel kever össze...

– Nem kevert össze senkivel... egyszerűen nem volt magánál! – Lucy feldúltan járkálni kezdett a szobában. – Látod, Charlie?! Ezért utálom annyira a brit minisztériumot: mintha külön bizottságuk lenne arra, hogy a lehető legalkalmatlanabb személyeknek osztogassák ki az egyes pozíciókat! Mogorva, kissé nőgyűlölő ex-auror mocsári trollokat megszégyenítő csőlátással és akut skizofréniával? Remek, bízzuk csak rá az év legfontosabb nemzetközi rendezvényének megszervezését! Bónuszként adjunk mellé egy kártyafüggő ex-kviddicsjátékost is, aki oldalra fektetve magasabb, mint állva!

Charlie felkuncogott. – Azért Mr. Bumfolt nem olyan vészes... apropó, honnan veszed, hogy kártyafüggő?

Lucy jótékonyan eleresztette a füle mellett a kérdést. – Eldred tényleg belement ebbe a hülyeségbe?

Charlie elkomorodva bólintott. – Megpróbáltam lebeszélni róla, de ismered: egy zsák pénzt mindig többre tart egy jól irányzott szakvéleménynél.

– Ha nem ilyen lenne, ez a hely már rég nem létezne – sóhajtott Lucy. – Normális körülmények között azt mondanám, ez így rendben is van, de Kupor magánakciója nagyon nem tetszett nekem! Állítólag mániákusan szabálytisztelő és pontról pontra betart minden egyes törvényt, ez mégsem tartotta vissza attól, hogy belekényszerítsen minket egy cseppet sem szabályos helyzetbe. Amit pedig az előbb produkált... ez az összefüggéstelen beszéd...

– Mire gyanakszol? Konfúziós bűbáj?

– Nem, az nem ilyen. – Lucy tűnődve rázta meg a fejét. – Ez valami erősebb. Persze az is lehet, hogy Kupor simán a végkimerülés határán van; úgy látom, minden egyes, a Tusával kapcsolatos ügyben egymaga rohangál ide-oda. Bumfolt a legjobb esetben is csak díszletnek jó. – A boszorkány összefonta a karját. – Mindegy is. Nem a mi dolgunk kideríteni, hogy mi van Kuporral. Lényegesebb kérdés, hogy hogyan fékezzétek meg a mennydörgőt, ha szükség lesz rá!

– Hogyan fékezzük meg – javította ki Charlie. – Ne is reméld, hogy kibújhatsz alóla! Te vagy a főattrakció.

– Nincs az a pénz, hogy én még egyszer betegyem a lábam Angliába – szögezte le Lucy. – Míg ti a Tusán szépelegtek, megkeresem, hogyan jutott be ide a mennydörgő, és megnézem magamnak a frissen kikelt walesi zöld fiókákat. Most, hogy több havi munkám kárba veszett, ideje keresnem magamnak egy új őrsárkányt...

Akaratlanul is elcsuklott a hangja, Charlie pedig gyengéden átkarolta a vállát.

– Nagyon sajnálom az opálszeműt! Jó csapat voltatok.

– Láttad, hogy elkapta? – suttogta Lucy. – Csak úgy – huss! Egyik pillanatról a másikra. Onnantól kezdve, hogy oldalba döfte a farkával, már csak pergett a homokóra...

– Lenyűgöző volt – mondta lassan Charlie. – Szörnyű – de lenyűgöző.

– Igen, szerintem is. – Lucy kissé megborzongott. – Csak azt nem értem, vajon engem miért nem bántott a mennydörgő.

– Talán a fiókájának nézett a ruháid miatt – vélte Charlie. – Vagy ha nem is dőlt be ennek a trükknek, legalább elég kíváncsivá tetted ahhoz, hogy ne akarjon egészben lenyelni.

A boszorkány pislogott egyet.

– Igen... lehet. – Váratlanul elkomorodott. – Ha már itt tartunk, mi a Merlin búbánatos gatyaszáráért kell Kupornak még egy sárkány?!

*

Éjfél is elmúlt, mire Lucy végre átlépte a Vérbükk köz 2. küszöbét. Nesztelenül lehúzta a bakancsát, és beosont a konyhába. A tűzhelyen még ott gőzölgött fél kannányi tea; Lucy kinyújtotta utána a kezét, végül azonban mégis inkább a laposüveghez nyúlt a pult végén.

A feje már nem hasogatott úgy, mint délelőtt, de a hangulatán ez sem javított. Eldred Worple fél órányi csapkodás, fenyegetőzés és kiabálás dacára is ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a Trimágus Tusára utazó sárkányőröket; és a kilátásba helyezett halom arany Lucy kollégáinak nagy részét is meggyőzte főnökük igazáról. Úgy tűnt, semmiképp nem bújhat ki az utazás alól, a gyomrát szorító aggodalom pedig egyre kínzóbb lett. Roxfortban számtalan olyan emberrel találkozhat, aki ismeri őt – a lehetséges katasztrófák száma végtelen...

Azaz, helyesbített magában a boszorkány, rengeteg olyan emberrel találkozhatott, aki valaha ismerte Lucy Dawlish-t, Pyrites varázslatának köszönhetően azonban mára fogalma sem volt, hogy az említett személy valaha is létezett. Lucy a sárkányrezervátumban már tapasztalhatta, mire képes a titokzatos Sorsfonó mágiája: egykori kollégái kedélyesen, idegenként köszöntötték, még Charlie sem gyanakodott semmire, holott gyerekkoruktól kezdve ismerték egymást. Az élmény egyszerre töltötte el ámulattal, kaján örömmel, és valami mélységes-mély, keserű magánnyal. Az utóbbi időben gyakran eszébe jutott, hogy ha el is mondaná valakinek, mi történt vele, vajmi kevés rá az esély, hogy az illető egyáltalán elhinné.

– Tudod, Fifi, nem így képzeltem el ezt az egészet – dünnyögte Lucy a legyek után kapkodó jarvey-t nézve. – Hanem... nem is tudom, regénybe illőbb módon.

– Mert egy hülye kis csitri vagy! – felelte vidáman Phineas Nigellus. A fogai közt rekedt nagy éjjeli lepke szárnyai még verdestek egy ideig; aztán a jarvey roppantott egyet a potrohán, és egy utolsó rándulással elernyedtek. Lucynak eszébe az opálszemű, és gyorsan elfordította a fejét.

– Merula is mindig ezt mondta – sóhajtott. – Meg azt, hogy túl romantikus vagyok... és talán nem is tévedett. Ő mindig sokkal életrevalóbb volt nálam. A céljai és a vágyai nem elérhetetlen hülyeségek voltak, hanem normális dolgok, mégsem jutott soha közelebb hozzájuk. Helyette huszonhárom évesen elpatkolt, én meg itt maradtam – de minek? Hogy sárkányokat szelídítsek?! Itt az élő példa, hogy arra sem vagyok jó!

Lucy szavainak nyomatékosításaképp nagyot húzott a laposüvegből, és teljes erőből levágta az asztalra (megfeledkezve róla, hogy eredetileg csendben, titokban akarta megdézsmálni).

– ...és még részeges is vagy! – csámcsogta Phineas. – És úgy néz ki a hajad, mint egy tollseprű!

– Pontosan – sziszegte a dühtől könnyes szemmel Lucy. – Te pedig meg ne szólalj! – csattant fel az ajtón bekukucskáló Remus láttán.

A varázsló rámosolygott.

– Annyiszor leszidtál már az önutálatom nyílt kifejezése miatt – egyszer igazán megérdemled, hogy valaki a saját fegyvereiddel szegüljön ellened!

– Az én önutálatommal úgysem versenyezhetsz.

– Ha nem bánod, azért megpróbálom. – Remus elvette tőle a laposüveget, és beleszagolt. – Ez meg mi a fene?

– A muglik Tátrateának hívják... a főnökkel cseréltem egy fiatal dugbogért. Rendesen elszaporodtak lent a tónál, nem is árt, ha elkapunk egy párat.

– A szaga alapján fertőtlenítő is lehetne – fintorgott Remus. – Muszáj neked mindig mindent tisztán innod?

– Nem vagyok olyan puhány, mint egyesek – felelte vigyorogva Lucy. – Egyébként nincs is rossz szaga, csak a Hold miatt érzed úgy.

– Holnap újhold – dünnyögte Remus. – Tökéletes formában vagyok.

Lucy végignézett rajta: karikás szemein, sápadt arcán, ezerfelé álló tördezett haján.

– Ha te mondod...

– Ne aggódj miattam, jól vagyok! – Remus gyengéden megérintette a boszorkány arcát, de nem nézett a szemébe. – Bánod, hogy megszöktél velem, igaz?

– Nem! – Lucy hevesen megrázta a fejét. – Egy pillanatig sem bánom, de ez így nem mehet tovább. Meg kell találnunk a módját, hogy ne szenvedj ennyire a teliholdtól; és Barty Kuport is igazán leállíthatná már valaki. El sem tudom mondani, mennyire viszolygok attól az embertől, Remus! A gátlástalan megalomániájától... a túlzott, rideg magabiztosságától... attól, ahogy végigtapos mindenkin...

– Mi történt?

Lucy egy pillanatig viaskodott magával, aztán felsóhajtott.

– Titkolni akartam előled, de úgyis megtudnád...

Röviden összefoglalta a nap történéseit, ügyelve rá, hogy tárgyilagosan csengjen a hangja (az opálszemű halálának elmesélésekor csúfos kudarcot vallott). Remus figyelmesen hallgatta őt; időnként idegesen felszisszent, máskor csak a fejét rázta.

– Szóval, foglaljuk össze! – mondta végül. – Munka közben megtámadott egy mennydörgő, és megölte a sárkányodat; most pedig a főnököd parancsára vissza kell térned Angliába egy csapat iskolás diák közé ugyanezzel a mennydörgővel, ami bármelyik pillanatban felfalhat.

– Valahogy így – bólintott Lucy.

– Tehát – mondta szelíden Remus –, tulajdonképpen arról van szó, hogy szegény Doris Purkisst arra kárhoztatta a sors, hogy végigélje Lucy Dawlish egy tökéletesen átlagos napját – és ő rögtön az alkoholba menekült a sokktól!

Lucy elnevette magát.

– Buta vagyok, igaz? Pyrites érti a dolgát. Senki sem fog felismerni.

– Senki – bólintott Remus. – Ha a sárkányőrök között maradsz, és teszed a dolgod, nem lehet baj. Te csak törődj azzal, hogy a mennydörgő ne kezdjen mészárlásba.

– Nem mintha bárhogy is meg tudnám akadályozni, ha éppen ahhoz van kedve – jegyezte meg sötéten Lucy. – Olyan vagy, mint Kupor: elvakít a tudat, hogy egyszer szerencsém volt.

– Nem hiszem, hogy Barty Kupornak különösebb szerepe lett volna ebben az egészben – felelte fojtott hangon Remus.

– Szóval szerinted is megátkozták?

– Szinte biztos vagyok benne! – Remus beletúrt a hajába. – Hát nem említette, hogy ki lett a Trimágus Tusa negyedik bajnoka?

– Bumfolt mondta el – felelte meglepetten Lucy –, de te honnan tudsz erről?

– Benne volt a Reggeli Prófétában – feszengett Remus –, jó pár, nyíltan hamisnak tűnő részlettel együtt. Kétlem, hogy szegény Harry-t bárki is felkészítette volna rá, hogyan kell viselkednie egy Rita Vitrol-féle firkásszal.

Lucy az arcizmaival viaskodva bólintott. Eddig csupán levélben, egy sürgős seprűmegrendelés ügyében nyílt alkalma érintkezni Harry Potterrel, de ez alapján nem érezte úgy, hogy a fiút bárkitől is félteni kellene.

– Szóval Potter a korhatárt kijátszva bedobta a nevét a Tűz Serlegébe, és az kijelölte őt negyediknek...

– Ne higgy Vitrolnak! – csattant fel Remus. – Ha Harry azt állítja, hogy nem ő tette, akkor úgy is van. A diákom volt, ismerem őt; a legutolsó dolog, amire vágyik, az az, hogy még több hírverést kapjon, és még több halálos veszély érje – eddig minden tanévben történt vele valami szörnyűség!

– Jól van, jól van! – mentegetőzött Lucy. – Akkor nem ő volt; de hogy jön ez Mr. Kupor bekattanásához?

– Az alapján, hogy a minisztérium által választott negyedik sárkány sokkal vadabb és veszélyesebb, mint a többi három, arra gyanakszom, hogy valaki szabotálni próbálja a versenyt, sőt, Harry életére tör...

Lucy fejében hirtelen felderengett valami.

– ...vagy gyorsan és fájdalommentesen ki akarja zárni a srácot egy olyan versenyből, ahol semmi keresnivalója – mondta lassan. – A próbák állítólag egyre nehezednek, és ezeken a tusákon korábban gyerekek haltak meg. Potter túl értékes sakkfigura ahhoz, hogy ilyen kockázatnak tegyék ki.

– Sakkfigura? – kérdezte csodálkozva Remus.

Lucy fanyarul elmosolyodott. – Használd a fejed! Ki volt az, aki tavaly dementorokat telepített az iskola köré, csak hogy Potter biztonságát garantálja?

– Csak nem azt akarod mondani, hogy Dumbledore...

– Ki más? – Lucy széttárta a karját. – Dumbledore bármit megtehet, sosem vennék elő érte. Még csak nem is gyanúsítanák. Arra pedig hiába vár, hogy a minisztérium a józan ész kedvéért lazítson a drágalátos szabályain: ezért megátkozza Kuport... figyeld meg, hogy a tusán Potter kapja majd a mennydörgőt! Így az első körben kizárhatják a versenyből, és az öregnek nem kell tovább rágnia a körmét.

– De te nem hagyod, hogy baja essen, ugye? – kérdezte halkan Remus.

– Lucy felsóhajtott. – Megteszek minden tőlem telhetőt, de semmit sem ígérhetek. Tudom, hogy kívülről szerénykedésnek meg blablának tűnik, de mennydörgőket tényleg nem szokás szelídíteni. Nem tudom, ez a példány miért nem támadt rám.

– Nekem van egy elképzelésem – felelte Remus. – Egyszer... mikor még a Gringottsban dolgoztál... elmesélted, hogyan rúgtak ki az akadémiáról Québecben.

– Az csak egy tojás volt! – csattant fel Lucy. – Elloptam, mert egy naiv hülyegyerek voltam, aki a fejébe vette, hogy megváltja a világot. A kikelő mennydörgőn akartam bebizonyítani egy köztudottan használhatatlan módszer hasznosságát – és nem csak, hogy a diplomámba került a dolog, de a sárkányfióka egyszer majdnem ki is nyírt, míg aludtam.

– És utána? – kérdezte élesen Remus.

– Idáig szaladtam vele. Akkorra beláttam, hogy hülyeséget csináltam, de az Akadémián nem kértek többé belőlem. Eldred először le akarta öletni a fiókát, de aztán megengedte, hogy szabadon eresszük a rezervátum egyik lezárt részén, ahol megfelelő óvintézkedések mellett megfigyelhető. – Lucy vállat vont. – Mára már biztosan kesztyű vagy bakancs lett belőle – egy kifejlett mennydörgőt megláncolva sem szabad az emberi civilizáció közelébe engedni. Egyes kutatások szerint legalább olyan okosak, mint egy főnix vagy egy kelpi. Borzasztó veszélyesek lehetnek.

– Na és mi van, ha ez a sárkány mégis életben maradt, és most visszatalált hozzád? Logikus lenne, nem? Azt legalábbis megmagyarázná, miért nem támadt azonnal neked.

Egy percig némán bámultak egymásra, aztán Remus kinyúlt, és megfogta Lucy kezét.

– Ne kételkedj magadban – mondta gyengéden. – Te mindent megszelídítesz: jarvey-kat, sárkányokat, knarlokat, engem...

– Nincs is szörnyűbb, mint a fenevad, aki pillecukorral issza a kakaót – felelte szemforgatva Lucy.

Remus elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt. – Még mindig nem tudom elképzelni – vallotta be –, hogy Dumbledore...

– Ő nem az az ember, akinek hiszed – bökte ki Lucy.

– Ezt hogy érted?

A boszorkány elfordult, és zajos pakolásba kezdett a tűzhely körül, megfeledkezve róla, hogy a pálcájával is megtehetné ugyanezt.

– Amikor ötödév végén kimaradtam az iskolából – mondta végül –, Dumbledore összeszedett, és átrugdosott az RBF vizsgáimon. Akkoriban sok időt töltöttünk együtt, kiismertem őt... már amennyire ki lehet. Sok mindenben hasonlítunk: ő sem bízik az emberekben, ő is utál saját magáról beszélni, ő is majdnem a Mardekárba került...

– Tényleg? – csodálkozott Remus.

– Igen, tényleg. Dumbledore a legügyesebb sakkjátékos, akit ismerek. Maga sem tudja, mennyire az, mert néha akaratlanul is mindenkit manipulál maga körül. Ösztönösen eléri, hogy az emberek azt tegyék, amit mond, és még hálásak is legyenek neki, amiért meghagyja a szabadságukat. – Lucy kissé megborzongott. – Ha nem lenne alapvetően jólelkű, ma talán tőle is épp annyira rettegnénk, mint annak idején Tudodkitől.

– Azért nem összehasonlítható a kettő! – kardoskodott Remus. – Dumbledore munkát adott nekem... egy vérfarkasnak... mégpedig szívjóságból, nem azért, mert érdeke fűződött hozzá!

– Dumbledore azért adott neked munkát, hogy a Roxfortba csalja Sirius Blacket – felelte mereven Lucy. – Engem pedig arra akarta felhasználni, hogy kiderítse, volt-e közöd Potter szüleinek halálához... de nem voltam hajlandó kémkedni neki. Örültem, hogy végre megbízol bennem; nem voltam hajlandó kockáztatni.

– Én... szóval, hálás vagyok érte – mondta halkan, megrendülten Remus.

Pár másodpercig mindketten csak álltak mozdulatlanul, és Lucy tudta, hogy el kellene fordulnia a tűzhelytől, de valamiért képtelen volt rá. Ez is egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor az lett volna a logikus, hogy valami más, valami több történjen kettejük között, mint egy ölelés, egy kézfogás vagy egy bátorító mosoly; Remus azonban, ahogy mindig, most is kihátrált a helyzetből, és az asztal körül kezdett tenni-venni.

Amennyire nyíltan és őszintén tudtak beszélgetni bármi másról, kettejük kapcsolatának természete akkora rejtélyként, akkora feloldhatatlan paradoxonként állt közéjük. Talán megfelelő szó sem létezett rá: önzőbb volt a barátságnál, plátóibb a szerelemnél, megfoghatatlanabb a vonzalomnál, szenvedélyesebb az érdeknél és féltékenyebb a testvériségnél; egyszóval bármit is éreztek egymás iránt, az csak arra volt jó, hogy összezavarja őket. Lucy a maga részéről csak annyiban volt biztos, hogy kettejük köteléke kizárólagos: hogy egy szép napon, amikor megjelenik benne egy harmadik fél, az egész romba dől majd.

– Szóval – mondta váratlanul a varázsló –, november huszonegyedikén utaztatjátok a sárkányokat.

Lucy mereven bólintott. – Telihold után három nappal – dünnyögte. – Sajnálom, hogy el kell mennem! Tudom, hogy még nagyon szarul leszel...

– Muszáj lesz talpra állnom – felelte halkan, elszántan Remus. – Ugyanis elkísérlek.

Lucy erre végre elfordult a tűzhelytől.

– Micsoda?

– Azt mondtam, elkísérlek! – ismételte Remus. – Van egy kis dolgom arrafelé.

– Mégis miféle dolgod? – pörölt Lucy. – Pyrites a te létezésedet nem törölte ki az emberek fejéből – többen is felismerhetnek!

– Meghúzom magam – ígérte a varázsló. – Értsd meg, muszáj ott lennem! Egyrészt szívesen megnézném Harryt a próbán, másrészt... másrészt biztos vagyok benne, hogy a közelében megtalálom Siriust.

Lucy felvonta a szemöldökét. – A legendás tömeggyilkosunk annyira idióta lenne, hogy megpróbál behatolni egy szigorúan őrzött minisztériumi eseményre?

– Meg se kottyan neki – legyintett Remus. – A börtönévei előtt auror volt, jobban ismeri a módszereiket, mint ők maguk. Kiválóan ért a rejtőzködéshez.

– És akkor te hogy fogod megtalálni? – tudakolta Lucy.

– Nem tudom, de meg kell próbálnom! – Remus felsóhajtott. – Még mindig nem válaszolt a leveleimre... és tavaly bevallotta Harrynek, hogy minden kviddicsmeccsen ott volt, amit a szabadulása óta játszottak. Valahogy mindig megtalálta a módját, hogy besurranjon. Lehetetlenség, hogy pont a Trimágus Tusát hagyná ki!

Lucynak a legkevésbé sem tetszett az ötlet, hogy barátja nekiálljon keresni Sirius Blacket, és ez az arcára is kiülhetett, mert Remus hozzátette:

– Óvatos leszek... de nem hiszem, hogy Perselus Pitonon kívül bárkinek is eszébe jutna keresztbe tenni nekem.

Lucy rámeredt.

– Ez az... – kezdte lassan, aztán diadalittasan elvigyorodott, és összecsapta a kezét. – Ez az, Remus! Piton!

– Mi van vele?

– Ő tudja, hogyan kell elkészíteni a farkasölőfű-főzetet. A nyakamat rá, hogy ki is javította pár helyen a receptet! A raktárában pedig ott lapul az összes hozzávaló. Gondolj bele: néhány ügyes kis trükk, és soha többé nem szenvedsz majd a teliholdtól...

– Ez lopás lenne – felelte halkan, vonakodva Remus.

– Ha nem köpött volna be, még mindig a Roxfortban taníthatnál – emlékeztette Lucy. – Úgysem kell már neki az a recept!

– De mi lesz, ha valaki rajtakap minket?

– Senki sem fog rajtakapni – vágta rá Lucy. – Az első próba alatt mindenki a bajnokokkal meg a sárkányaikkal lesz elfoglalva, a kastélyban egy lélek sem jár majd. Te csak keresd meg Blacket, ha ennyire nem tudsz nélküle élni... a többit bízd rám! Pyrites mágiája megvéd.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)