– Perselus azt mondta, a cukortól elveszti a hatását... – Remus fanyarul elmosolyodott. – Gondolhattam volna, hogy csak meg akar kínozni egy kicsit.

Lucy szétlegyezte a kezében tartott kupából felszálló gőzt; amikor az ismét egyenes oszlopba rendeződött, elégedetten bólintott, és átadta barátjának a főzetet.

– A te hibád – felelte somolyogva. – Nem várhatod el egy seggfejtől, hogy hirtelen normálisan viselkedjen.

– Hatodéves korunkban majdnem megöltem – emlékeztette Remus. – Nem csodálom, hogy veszélyes szörnyetegnek gondol.

– Dehogy gondol! – legyintett a boszorkány. – Roxfortos korotokban úgy döntött, hogy nem kedvel, és azóta is szorgalmasan táplálja az irántad érzett gyűlöletét. Piton egyszerűen ilyen, és kész: még végzős koromban is azzal az egy nyomorult üsttel piszkált, amit másodévesen robbantottam fel. Szerintem táblázatban gyűjti az okokat, hogy kire miért kellene haragudnia... hé, nem volt még egy fiola főnixkönny a szekrényben?

– Már mindet felhasználtad – felelte Remus, és belekortyolt a kupája tartalmába. – Az egész kondér kiürült, pedig holnap is be kellene vennem egy adaggal.

– Nyugi, találkozom az emberünkkel – vont vállat Lucy. – Előfőztem egy másikat, csak az utolsó simításokra vár.

– Kitől szerzed a főnixkönnyet? – sandított rá a varázsló, de ahogy az elmúlt három és fél hónap alatt minden hasonló alkalommal, ezúttal sem kapott választ.

A Sanguini kastélyában töltött este óta kitavaszodott, aztán a tavasz nyárba fordult. Közeledett Szent Iván éjszakája, a Hargitafürdő melletti tóban lassan fürödni lehetett, a faház kertjében pedig éjszakánként őzek kergetőztek.

Mióta Lucy rendszeresen farkasölőfű-főzetet itatott vele, Remus állapota gyors javulásnak indult. Először az étvágya tért vissza, aztán az ereje, végül pedig a jókedve. Kezdetben arra is alig lehetett rávenni, hogy elkísérje Lucyt a közeli Csíkszeredába bevásárolni, később azonban egész délutánokra a városban ragadtak, teázók és antikváriumok után kutatva. Ahogy hosszabbodtak a nappalok, a két jóbarát a Hargitának is egyre gyakrabban nekivágott; június elején pedig Lucy tanítgatni kezdte Remust a sárkányokkal való bánásmódra. A boszorkány úgy érezte magát, mintha visszament volna az időben – a kialakult idill az ismeretségük első heteire emlékeztette, amikor jóformán minden szabad percüket együtt töltötték Londonban. Megszűntek a folyamatos viták és a néma, bezárkózós esték; minden nap valami újat, ugyanakkor kényelmet és biztonságot hozott.

Ha a rémálmok nincsenek, Lucy meggyőződéssel állíthatta volna, hogy életének legszebb korszakát éli.

Néhány hétig úgy tűnt, az egész a véletlen műve. Korábban is előfordult már, hogy álmában újraélt bizonyos múltbéli eseményeket, vagy hogy a valóságban átélt helyzetek az álmaiban szürreális fordulatot vettek. Ezek az álmok nem voltak ismeretlenek a számára: Dumbledore tizenhat éves korában megtanította, hogyan csitítsa el őket, és elfogadtatta vele, hogy a legillimencia képességének ezen természetes velejárói egész életében kísérteni fogják. Azokat az álmokat azonban, amelyekkel mostanában küzdött, a legerősebb altatófőzet sem riasztotta el. Lucy időről időre a faluszéli temetőben találta magát bennük; ugyanazokat a pislákoló lidércfényeket követte, amiket a valóságban Mundungusszal, és ugyanúgy a Sanguini kastélyába nyíló kriptához vezetett az útja. Nem volt nála pálca, így csak a sírkövek között pislákoló lángtalan lámpásokra, és a fenyőágak között beszűrődő holdfényre bízhatta magát. Gyakran megbotlott, és hiába gyalogolt fáradhatatlanul, sosem érte el úticélját, pedig az mindvégig látótávolságon belül volt. A sötét erdőben fel-feltámadt a szél, és valahányszor elült, Lucy suttogást hallott a sírok közül, mely mintha egy vastag függöny túloldaláról szólt volna.

Egy másik alkalommal Merula sürgető hangját kergette ugyanebben az erdőben – csupán a kriptához érve tudatosult benne, hogy évfolyamtársa már régen meghalt, és hogy a márványépület túloldalán Patricia Rakepick várja. A rákövetkező éjszakán Sanguini szélsebes suhanását követte; a vámpír megállás nélkül azt ismételgette, hogy csupán akkor mentheti meg Remust, ha elkapja őt, de Lucy sosem juthatott a közelébe. A legutóbbi álma pedig minden létező határon túlment: ezúttal Bellatrix Lestrange magabiztos, masírozó lépteit követte vakon, fegyvertelenül, és a kripta túloldalán az édesanyja megkínzott, megcsonkított holtteste várta...

Hideg verejtékben úszva riadt fel; egy ideig csak zihált, felváltva küzdve a könnyeivel és a rátörő dührohammal, aztán félig öntudatlanul kibotorkált a konyhába, és rámarkolt a laposüvegére. A hajnal – cseppet sem meglepő módon – a vécécsésze fölött térdelve érte; Phineas Nigellus addigra annyira elfáradt, hogy összegömbölyödött a padlón, és csupán álmában motyogva eresztett meg egy-egy sértő megjegyzést, a frissen, kipihenten ébredt Remus pedig szemlátomást túlságosan aggódott ahhoz, hogy a túlzott tátratea-fogyasztás veszélyeiről tartson neki előadást.

Lucy sokáig igyekezett úgy tenni, mintha a rémálmai nem váltak volna rendszeressé, néhány hét alatt azonban szerepet cserélt barátjával: most ő volt sápadt és karikás szemű, ő zárkózott be, és ő érezte úgy, hogy senki sem segíthet rajta.

– ...figyelsz te rám egyáltalán?

Lucy riadtan kapta fel a fejét. Remus a konyhaasztalnál ült, ugyanolyan pózban, mint minden este, és őt figyelte vállmagasságig leeresztett újságja fölött.

– Bocs, elkalandoztam. Mit is mondtál éppen?

– Gyengül a fordítóbűbáj – ismételte türelmesen Remus, meglengetve a székely varázslóközösség körében népszerű Óperenciás című lapot. – Itt az alkalom, hogy megmutassam, hogy működik.

– Feladtad a magyartanulást? – vigyorgott Lucy.

– Én megpróbáltam! De amikor Markus ötödször ismételte el, mit kell mondani, ha valaki tüsszent, megállapítottam, hogy eleget szenvedtem már életemben.

– Hát akkor taníts, mester! – A boszorkány pillantása megakadt a címoldalon. – Hé, az meg mi?

– Még mindig áll a bál Bulgáriában. Korrupciós ügy – a tiltakozók behatoltak az ottani minisztériumba.

– Aha... – dünnyögte Lucy, egy pillanatra sem fordítva el a tekintetét a fekete-fehér, mozgó címlapképen látott toronyról, melynek keskeny ablakai lángot okádtak a köré nyomtatott éjszakába.

Zongorné szavai vészjósló, alattomos suttogásként törték át emlék és valóság gátját a képzeletében, mintha az öregasszony is ott lenne velük a zsúfolt konyhában, megismételve jóslatát.

Változás közeleg. Az élet kereke megtörik: a régi elpusztul, hogy helyet adjon az újnak. A változás tüze megtisztít.

Félelmetes lesz... és csodálatos.

*

– Szóval – mondta rá cseppet sem jellemző óvatossággal Mundungus Fletcher –, idő előtt elfogyott a cucc, de Cod varázsütésre előkerült.

Lucy felhagyott a kiömlött koktéloktól ragadós asztallap bámulásával, és leereszkedő pillantást vetett rá. – Azt hiszed, nyolc centi töménnyel megvásárolhatod a bizalmamat?

– Hát... na és tizenkettővel?

A boszorkány elvigyorodott.

– ...szóval, gyanús ez az időzítés, na.

– Tény, hogy fura. – Lucy megtámasztotta a tenyerét az állával. – Ráadásul a szokásos elixíren kívül ebben a hónapban valami másik lötty is kellett neki. Félig óangol a recept, és olyan rohadt bonyolult, hogy alig bírtam összekotyvasztani. Például egy éjszakán át... na jó, inkább ne is beszéljünk róla.

– Seggfej – mondta együttérzően a varázsló. – Tudja, hogy szükséged van rá, ezér' nekiáll pattogni.

– Pontosan – sziszegte Lucy. – És nem várom meg, míg leparancsolja rólam a bugyit!

– Ajaj – nyögte Mundungus. – Ismerem ezt az arckifejezést. Eldöntötted, hogy elbánsz a randa gonosz főnixkönny-dílerrel, mi?

– Ugyan már! – felelte tettetett könnyedséggel Lucy. – Csak megmutatom, ki a főnök. Ezért várunk most Jetmirre: ő hozza a cuccot, amivel megmutatom.

Mundungus nyelt egyet. – Ez jól hangzik, meg minden, de... tuti, hogy te vagy a főnök?

Lucy felnevetett. – Ne viccelj már! Összesen tíz percet beszélgettünk, és a fickó ez alatt vagy háromszor összeszarta magát.

– Nem úgy volt, hogy van valami haverja? Akinek főzöd az elixírt?

– Megígérte, hogy egyedül lesz, amikor találkozom vele – vont vállat Lucy.

– És te ezt el is hiszed?

– Dehogy! Ezért jössz velem.

– Kizárt! – vágta rá ijedten a varázsló, Lucy pedig – aki számított erre a reakcióra – közömbösen vállat vont.

– Hát jó, akkor kénytelen leszek Jetmirnek adni a súlyos aranyaimat. Ő egyébként sem olyan puhapöcs, mint te.

– Na jó, mennyit perkálsz?

– Hagyjuk! Elszállt a pillanat.

– Ne legyél má' ilyen! – csattant fel Mundungus. – Annyi baromsággal kő' most foglalkoznom – van az a kobold, akinek tartozom, meg Sanguini is nyaggat a zenészeivel.

– A zenészeivel? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Úgy érted, a kísértet-bandával?

– Nem! – Mundungus körbepillantott a szokásosnál jóval kihaltabb kocsmában, és suttogva folytatta: – A vérszívó csekkoltatja az összes emberi vendégét, márpedig mostanában van neki bőven. Cod például egy csomószor ott volt, meg az az őrült ex-auror a varázsszemével.

– Rémszem Mordon? – csodálkozott Lucy. – Biztos? Rita Vitrol legutóbb arról írt, hogy a Roxfortban tanít.

– Franc se tuggya', mit keresett itt, de nekem elhiheted, hogy találkoztam vele – vont vállat Mundungus. – El is kobzott tőlem pár holmit.

– Csak te lehetsz olyan hülye, hogy megpróbálod rásózni az üstjeidet egy csapat vámpírra! – forgatta a szemét Lucy.

– Coddal próbálkoztam... ha már így benne van a bájital-bizniszben, lehetne egy kis üzleti érzéke. – A varázsló elvigyorodott. – Tényleg, neked nem kell üst? Baráti áron!

– Inkább egy földbe ásott lyuk! – felelte méltóságteljesen Lucy. – Na de mi van Sanguini zenészeivel?

– Hát már éppen mondtam vóna – dörmögte bosszúsan Mundungus. – Naszóval, annak a Jerry nevű vérszívónak támadt egy olyan ötlete, hogy ha Sanguini varázslóknak akar partit rendezni, akkó' varázslóknak is kell szórakoztatniuk őket, na érted. Szóval meghívták azokat a brit kisfiúkat... azt a Walpurgist...

Lucy gyomra kellemetlenül összerándult. – A Walpurgis Lányait?

– Ja, valami olyasmi. Beszéltem a kandallón keresztül az egyikkel, valami Miránnak hívják.

– Myron – szűrte a fogai között Lucy.

– ...minden áron ide akar gyünni a pereputtyával együtt, a vérszívók meg összevesztek, hogy felszolgálják-e őket vacsorára, vagy ne. Sanguini eléggé pipa lett, biztos leesett neki, hogy nem nagyon segít az ember-varázslény kapcsolatokon, ha kinyírják azt a Muránt...

– Myron!

– Jóvanna! Lényeg, hogy hoznak magukkal valami bukott rocksztárt előzenekarnak, és Májrán rám parancsolt, hogy legyek a menedzsere. Mi a ménkű az a menedzser?

– A zenészeket árulja úgy, ahogy te a lopott üstöket – felelte sötéten Lucy. – Ne aggódj, menni fog.

Mundungus a rémület és az undor sajátos keverékével az arcán bámult rá.

– ...nem úgy értem, te marha! A dalait kell eladnod. Mindenkit meg kell róla győznöd, hogy ő az új Mick Jagger.

– Ki az a Mick Jagger?

Lucy felvonta a szemöldökét. – Tudod mit? Lehet, hogy még sincs benned menedzser-potenciál.

Mielőtt Mundungus tiltakozhatott volna, Jetmir bukkant elő a szomszéd helyiségből.

– Heló – köszönt Lucy. – Nálad van a cucc?

A varázsló türelmetlenül biccentett. – Gyerünk hátra, mielőtt valaki odahív a kártyaasztalhoz – morogta, és már ott sem volt.

Lucy határozott léptekkel eredt a nyomába; a szeme sarkából még elkapta Mundungus kelletlen mozdulatát, ahogy feláll az asztaltól. Eddig minden úgy történt, ahogy eltervezte: a varázsló nem bízott Sanguiniben, a Cod Vierme-ügy pedig felcsigázta az érdeklődését.

Jetmir a kocsma raktárába vezette őket, ahol Lucy még sosem járt. A pókhálós, ablaktalan helyiségben teli kartonok és repedt műanyagszékek hevertek művészi összevisszaságban, a fényt pedig – bizarr módon – egy mugli neonlámpa szolgáltatta. Az albán varázsló lehuppant egy üres raklapra, és maga elé tette a szerszámos ládára emlékeztető dobozt, amit addig a hóna alatt cipelt.

– Úgy tíz percünk van, mielőtt a csapos kiteszi a szűrünket – mondta. – Odakint inkább nem mutogatnám őket... apropó Doris, bármelyiket is választod, rejtsd el, de nagyon gyorsan. A muglik csak külön engedéllyel használhatják őket.

– Erre van a konfúziós bűbáj – felelte vigyorogva Lucy. – Na mutasd, mit guberáltál nekem!

A ládából változatos fa- és fémtárgyak gyűjteménye került elő; némelyikhez foghatót a boszorkány csak képen látott, pár másikról pedig el sem tudta képzelni, hogyan működik. Mundungus kezdeti érdektelensége lassan bosszúságba, majd gyanakvásba fordult; a láda már majdnem kiürült, de még mindig nem került elő belőle, amit Lucy igazán keresett.

– ...de ha nagyon nagy a gáz, akkor itt van ez is – mondta Jetmir. Ezúttal egy olyan tárgyat halászott elő a ládából, amit Lucy nem csak hogy felismert, de mindig is ki akart próbálni. – Az oroszok imádják, de elég durva cucc.

– Mi a franc ez?! – csattant fel Mundungus. – A muglik ezzel verik egymást agyon?

– Nem egészen – felelte Lucy. Elégedett vigyorral az arcán kapta ki a rejtélyes tárgyat Jetmir kezéből (és igyekezett úgy tenni, mintha nem esne nehezére megtartani). – Először céloznak, valahogy így, persze olyankor meg van töltve... na mindegy, szóval megnyomják ezt az izét – a boszorkány ujja alatt valami engedelmesen kattant egyet –, és aztán – drrrrrr...

– Mi?

– Fasírtot csinálnak belőled! – vágta rá kórusban Lucy és Jetmir.

– Ezzel? – gyanakodott Mundungus, és belebámult a Kalasnyikov csövébe.

– Ha több mugli filmet néznél – mondta Lucy –, akkor tudnád, hogy nem erre a cuccra van szükségem. Elég hülyén nézne ki, ha megpróbálnám zsebrevágni.

Mundungusnak végre felderengett az igazság.

– Állj – mondta elsápadva. – Te ki akarod nyírni Codot?! Nem – nem logikus, hiszen szükséged van rá... csak rá akarsz ijeszteni, mi?

– Nem vagyok nagy párbajhős – felelte kitérően Lucy –, de ezeket a mugli fegyvereket valamennyire tudom használni. A legtöbb magunkfajtának fogalma sincs, mire képesek, és amikor először látja a hatásukat, halálra rémül. Nem fogom bántani a csávót, csak azt akarom, hogy fejezze be a zsarolást. Elegem van belőle, hogy mindenki hülyének néz.

– Akkor talán ez kéne neked – mondta Jetmir. – Nemrég szereztem egy barátomtól. Gyorsan meg akart szabadulni tőle...

Lucy izgatottan vette át a felkínált tárgyat, ami tagadhatatlanul közelebb járt az eredeti elképzeléseihez. Egy végre egy kézifegyver volt; hosszabb, mint egy revolver, szélesebb, mint a rozoga Walther, amin valaha lőni tanult, a markolata kényelmes, a felülete pedig sima és ragyogó, mintha csak új lenne.

– Miféle barátaid vannak neked? – kérdezte gyanakodva. – Ez egy Magnum, Jet! Ráadásul... – Intett egyet a pálcájával. – Ráadásul lefegyverzésgátló bűbáj van rajta! Tudod te, kik hordanak elvarázsolt Magnumokat?

– A csempészek? – tárta szét a karját Jetmir.

– A MACUSA emberei, te idióta!

Mindkét férfi úgy bámult rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna.

– Biztos vagy benne? – kérdezte lassan Jetmir.

Lucy vállat vont. – A saját bőrömön tanultam meg... de az már régen volt. – Kedvtelve végigfuttatta az ujját a pisztoly markolatán. – Nyomkövető bűbáj viszont nincs rajta. Arra pont jó lesz, hogy Cod betojjon tőle.

*

Lucy aznap este a Magnumért kifizetett kétszáz galleon közel másfélszeresét nyerte vissza a kártyaasztalnál, így szinte a föld felett lebegett, ahogy átszelte a sötét utcát a kocsmával szemközti árok szélén parkoló autója felé tartva. Kissé meglepődve látta, hogy Mundungus a Chevrolet orrának dőlve várja; a varázsló, aki nem sokkal azelőtt egyetlen knút nélkül állt fel az asztaltól, egy önelégült banyához vágva a nagy blind zsetont, most a süvegét forgatta az ujjai között, amivel egy képtelen pillanatig Cornelius Caramelre emlékeztette Lucyt.

– Amerikai kocsi – mondta kissé szúrósan. – Nem tudok beülni tőled...

Mundungus egy pillanatra ráemelte táskás szemeit, aztán újra lesütötte őket.

– Beszélnünk kő' – dünnyögte. – A holnapról.

– Úgy volt, hogy nem akarsz velem jönni.

– Még meggondóhatom magam! Az van, hogy kéne a nyereményed.

– Szóval kétszáznyolcvan galleont kéne fizetnem azért, hogy elkocsikázz velem a találkozóhelyre, kussban ülj a helyeden tíz percig, majd visszakocsikázz?

– Nem csak azér' – motyogta Mundungus. – Pont ezt akartam mondani.

Lucy felsóhajtott. – Tudom, tudom. Veszélyes lesz, eljön a haverja is, meg minden ilyesmi. Ne aggódj, ingyen is tudok vigyázni magamra.

– Nem azt akartam – felelte a varázsló. – Csak gondó'tam, szólok, hogy a koboldok a nyakadon vannak.

Lucy csak egy pillanatra dőlt be a trükknek, ám így is elkésett. Az érzékei megsúgták neki a Mundungus fejében ólálkodó hátsó szándékot, de mire megértette, mire megy ki a játék, már elakadt a lélegzete, és a pálcáját is előhúzta.

– Aha! – Mundungus összecsapta a kezét. – Tudtam! A ménkűbe is, tudtam!

– Te aljas sze...

– A Gringotts! – vágott a szavába a varázsló. Reszkető mutatóujját Lucyra szegezte, mintha az is pálca, de legalábbis egy késpenge lenne. – Tudtam, hogy közöd van hozzá!

– Merlin ragyás seggére, ne üvölts! – sziszegte Lucy. – Ha bárki meghall minket, esküszöm, beverem a képed!

Mundungus a csodálat és a gyanakvás furcsa keverékével az arcán bámult rá. – Te voltál a rabló! Téged keresnek, és itt vagy az orruk előtt, mégsem vesznek észre. Hogy csináltad?! Nem szórhattál felejtésátkot egy egész országra, hacsak...

Lucy érezte, ahogy a varázsló agyában feldereng az igazság, és dühösen megrázta magát. Olyan közel volt már a cél – nem vallhatott kudarcot éppen most!

– És mégis, mit gondoltál, mi fog történni, ha megosztod velem az ostoba elméletedet? – fakadt ki. – Könnyek közt megbánom minden bűnömet? Vagy megpróbálom megvásárolni a hallgatásodat? Akkor sem tudsz titkot tartani, ha az életed múlik rajta!

Mundungus azonban, érthetetlen módon, a legkevésbé sem ijedt meg tőle; továbbra is úgy bámult, hogy majd' kiestek a szemei.

– Pyrites segített neked? – kérdezte sápadtan. – A fura feketemágiájával? Ezér' mentél ki mindenki fejéből? Válaszolj!

Lucy bosszúsan bólintott. Hogy lehet az, hogy pálcát szegez valakire egy sötét, kihalt utcán, és az illető még így sem veszi őt komolyan?!

– Te meg vagy húzatva! – jajdult fel Mundungus. – Fogalmad sincs, mekkora szarban vagy!

– Mégis honnan ismered... bár tudod mit? Nem is érdekel! Lényeg a lényeg: megegyeztünk, kifizettem egy valag pénzt, Pyrites pedig megtette, amire kértem. Semmit sem tudsz ránk bizonyítani!

– Figyelj má' ide! – csattant fel Mundungus. – A fickó átvágott. Teljesen be fogsz golyózni!

– Ezt... ezt meg hogy érted?

– Nem csak mások felejtenek el, te agytröszt – hadarta Mundungus –, hanem te is saját magadat. Ebből él az a rohadék. Megváltoztatja az embereket. Senkinek se lehet egyszerre két élete, ugyebár...

Lucy érezte, hogy feldübörög a szíve. Egyszerre minden értelmet nyert: az utóbbi hónapok emlékezetkiesései, a furcsa álmok, a rá-rátörő végtelen magányosság.

El fogom veszíteni azt, aki vagyok.

Egyszer talán erre vágyott: hogy valaki más legyen, új eredettel, új célokkal, új arccal, új névvel; de most, hogy Lucy Dawlish személyisége és valója lazulni kezdett rajta, mint a vedléshez készülődő kígyó bőre, valahogy zsigerileg ragaszkodni kezdett hozzá.

– Oké – mondta halkan. – Kösz. Majd elintézem.

Mundungus még mindig megbabonázva bámulta őt. – Egyáltalán – dörmögte –, hogy kerülté' te össze Remus Lupinnal?

Lucy lehunyta a szemét. Remus. Ő most fontosabb volt, mint a saját félelmei. Nem tehetett kockára mindent csak azért, mert Dung megpróbált ráijeszteni: az sem biztos, hogy egyáltalán igazat mond.

– Holnap délben, a tónál – mondta nyugodt, tárgyilagos hangon. – Velem jössz a találkozóra. Ha túlélem, és csukva marad a szád, kapsz kétszáz galleont, de egy knúttal se többet.

Mundungus bólintott.

– Kösz – mondta megint Lucy. Szelíden, de határozottan félretolta a férfit, lehuppant a vezetőülésre, és egy pillanatra kihajolt az ablakon. – És Dung...

– Hm?

– Exmemoriam!

Volt egy pillanat, mielőtt a bűbáj célba ért volna, amikor a boszorkány tekintete találkozott a varázslóéval, és szinte beleszédült az elméjén átörvénylő riadt-haragvó megbántottságba; és ebben a rövid, időbe fagyott pillanatban majdnem meg is bánta, amit tett. Ám nem volt ideje ilyesmire – még számos dolga volt aznap este, Mundungus pedig egyébként is kezdett túl sokat tudni róla.

Talán még jót is tett vele.

*

Pyrites becsapta őt!

A gondolat egy ideig tétlenül lebegett a tudata szélén, mintegy arra várva, hogy foglalkozzon vele. Nem akart hinni benne, gondolkodni rajta, sem emlékezni rá; az igazság azonban, ha már egyszer kiderült, futótűzként terjedt az agyában. Tudta, hogy alvás helyett reggelig ezen fog rágódni.

Pedig nem számít, győzködte magát Lucy, miközben padlógázzal áthajtott a sárkányrezervátumba vezető sorompón, ami helyett a muglik általában egy pöcegödröt láttak. Ha tudtam volna, hogy ez az ára, akkor is így döntök. Nem volt más megoldás, a koboldok sosem hagytak volna békén!

A védőbűbájok súlyosan vibráltak körülötte, de végül engedtek; először a fekete Chevrolet orra suhant át a mágikus védőburok túloldalára, aztán az egész autó a rezervátum füvére gurult, mintha víztükör alól bukkanna elő.

Sosem szerettem magam, szögezte le Lucy. Mindig másmilyen akartam lenni, mint amilyen vagyok, hála apának. Nincs túl sok dolog a régi életemben, ami hiányozhatna – miért ilyen sokkoló, hogy le kell mondanom róla?

A válasz olyan egyértelmű volt, hogy maga is azonnal rájött: nem volt választása. Pyrites sosem magyarázta el neki, mivel jár a kérése, és ezzel megtagadta a lehetőséget, hogy rendelkezzen a saját sorsa fölött.

Pontosan úgy, mint Bogrod.

Doris Purkiss sokkal hasznosabb, mint Lucy Dawlish valaha is volt, győzködte magát a boszorkány. Ráadásul ő is én vagyok. Olyan, mint én. Úgy beszél... úgy cselekszik...

– De hát ez egy paradoxon! – mondta ki hirtelen.

Doris Purkiss vagyok... és Doris Purkiss személyiségének egyik legfontosabb részlete, hogy ő valójában nem Doris Purkiss. Mi lesz vele, ha elfelejti, kicsoda valójában? Magában motyogó őrült lesz belőle?

Teljesen be fogsz golyózni, figyelmeztette Mundungus hangjának emléke.

Lucy az ésszerű sebesség háromszorosával hajtott végig az erdei ösvényeken, nem törődve vele, hogy a lejátszóból üvöltő punkzene hány éhes sárkányt vonz oda. Neki csak egyre volt szüksége.

Vajon Pyrites tudta, hogy a sorsa átírásával egy paradoxont hoz létre? Biztosan... és azt is tudnia kellett, hogy a paradoxonok természetellenesek. Meg kell szűnniük, fel kell oldódniuk.

Egy dolog volt eldönteni, hogy hátat fordít a múltjának, és egy egészen másik önként megválni az emlékeitől, az élményeitől, önmagától. Minél tovább gondolkozott rajta, annál egyértelműbbnek tűnt, hogy képtelen lesz megtenni.

Vissza kell szereznie az irányítást. Meg kell törnie az átkot. Újra el kell költöznie, menekülni, tiszta lapot nyitni. Remus a világ végére is vele tart majd!

De mindez most nem számít. Most az a legfontosabb feladata, hogy véget vessen Cod Vierme zsarolásának, és megitasson Remusszal még egy adag bájitalt, mielőtt átváltozna. Az emlékeinek elvesztése lassú, gyötrelmes folyamat – sok apró öröm és fájdalom a múltjából már biztosan semmivé lett, de nem fog egyetlen éjszaka alatt mindent elveszíteni, ami még megmaradt neki.

– Csak nyugi – mormolta Lucy. – Az is lehet, hogy Dung hazudott. Vagy összejátszik a koboldokkal.

Honnan a fenéből ismeri Pyrites-t? És miért tűnt olyan őszintének az aggodalma?

A lejátszóban rekedt kazetta kattant egyet, és elnémult – önszántából talán még sosem csinált ilyet, és Lucy összerezzent, ahogy az erdő csendjének burka összezáródott körülötte. Leállította a motort, és fél lábbal kilépett a tisztás puha füvére, amelyre korábban kihajtott. Egy ideig feszülten fülelt, de a közelben egy fűszál sem rezdült, egy kósza kis állat sem surrant el a bokrok alatt, egy sárkány sem rikoltott bele az éjszakába.

– Hol a francban vagytok? – morogta Lucy. Az erős fény- és hanghatásnak, amit az autója keltett, mérföldekről oda kellett volna vonzania a szelídebb fajokat, sőt, egy-két norvég tarajost is. Mostanra a fél környéknek lángörvényben kellene úsznia, megteremtve a tökéletes ürügyet, hogy elvegye, amiért jött. Ehelyett teljes a némaság és a csend, mintha valami hatalmas vihar közeledne...

Vagy egy hatalmas ragadozó.

A boszorkány érzékei egy hajszállal azelőtt fújtak riadót, hogy a tisztást körülölelő dombok fekete tömege megmoccant volna; de már késő volt. A mennydörgő lustán kinyújtózott, aztán felemelte a fejét – sárga szeme vakítóan villant az autóreflektorok fényében –, és ásított egyet, égett hús-szagú szélrohamot támasztva a tisztáson.

Lucy lassú, óvatos mozdulattal húzta elő a pálcáját a zsebéből. A sárkány szeme kissé unottan követte a mozdulatot; nem tűnt úgy, mintha támadni akarna, de Lucy-t meglehetősen nyugtalanította, hogy sehol sem látja a leghalálosabb fegyverét: a tüskés farkát.

Nem engedtem meg, hogy idegyere!

A közlés nem koherens gondolat volt, inkább képek és benyomások zavaros egyvelege, mely a veszélyérzeten kívül egyetlen világos parancsot közvetített a legillimencia megfoghatatlan kötelékén keresztül: menj!

A mennydörgő felhúzta az ínyét, és mély, hátborzongató morgással reagált gondozója dörgedelmeire. Orrlyukaiból füst tört elő, és Lucy azt hitte, tüzet fog okádni – ekkor azonban olyasvalamit tett, amit még soha, egyetlen sárkánya sem.

Válaszolt – méghozzá tudatosan.

Elsőként az autója felülnézeti képe szivárgott át kettejük mentális kapcsolatán; az erdőt átszelő Chevrolet pontosan olyan ragyogó (és harsogó) célpont volt, amilyennek Lucy szánta. A képek ezután elmosódtak, és árnyalatok, szagok, hőmérsékletek és zajok kavalkádjává színesedtek. Az üzenetük egyszerű volt: Tűz. Vér. Halál.

Lucy egy tizedmásodpercig önmagát látta az opálszemű hátán, ahogy a sárkány kidugja a nyelvét, és megízleli a levegőt.

Tűz. Vér. Halál.

– Te... te meg akartál menteni?

A sárga szempár összeszűkült. A hatalmas fej előrelendült, az orr egyetlen döfése alvázig süllyesztette a Chevroletet a sárba.

Meg akartál menteni!

A képek összekeveredtek. Lucy egy futó pillanatig egyszerre tört ki a tojásból, és nézte az előtörő fiókát, egyszerre hajtogatta ki a szárnyak még nedves bőrredőit és érezte az izmok feszülését, egyszerre fújt tüzet és tért ki a lángcsóva elől.

Remusnak igaza volt. Tényleg te vagy az!

A bizonyosság sziklaszilárd volt, akárcsak a tény, hogy nem menekülhet tovább, nem hagyhatja el újra ezt a csupa-tüske-csupa-fog gyilkológépet, aki megmagyarázhatatlan módon a saját anyjának gondolja őt.

– Jól van – mormolta Lucy, ahogy felderengett előtte a megoldás néhány, mindeddig felderítetlen útja. – Akkor lássuk a B-tervet.

A sárkány nem érthette, mi az a B-terv, de a boszorkány érzelmeinek gyors változása szemlátomást nyugtalanította. Lucy gyorsan lezárta az elméjét, és minden gondolatot száműzött benne a terve következő állomásán kívül.

Tűz.

Cod Vierme bizonyára nagyon okosnak képzeli magát a több száz éves, olvashatatlan nyelvezetű bájitalreceptjével, ami az utolsó órákban sárkánytűz fölött pároltatja azt a gyanús löttyöt.

Cod Vierme már bizonyára több verzióban elképzelte, ahogy ő, Lucy kezét tördelve beállít a találkozó színhelyére, és a bocsánatáért könyörög, amiért kifogott rajta a főzet.

Cod Vierme óriásit téved!

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)