Villain Deku X Reader

U_N_K_N_O_W_666 kérésére

(Név) remegve ült a kihallgatószobában, vele szemben Tsukauchi jegyzetelt.

– Örülnék, ha végre mondanál valami használhatót is – nézett a lányra.

(Név) megrázta a fejét. A nyomozó dühösen lecsapta a tollat.

– Ugye felfogtad, hogy ezzel a nyomozást akadályozod?! – csattant fel.

Most egy bólintást kapott.

– Tudom, hogy azonnal tudni fogja, hogy hazudok-e. Épp ezért nem mondok semmit – suttogta (Név). – Az én titkaim, az enyémek is maradnak.

– Miért kezeled titokként azt, hogy hogyan néz ki pontosan az ország legnagyobb bűnözője?!

– Nem tartozik magára.

(Név) elfordította a fejét, és elképzelte, ahogy a karjait is összefonja maga előtt. Ezt persze nem tudta megtenni a csuklóját vágó bilincs miatt, de attól még gondolt rá. Ahogy Izukura.

Egy támadás során eleinte maga sem tudta miért, de megmentette a gonosztevő életét, aki az első számú hős, Bakugo Katsuki gyerekkori barátja volt. Nem szerette a halálokat, s mivel tudta, az új Hősgyilkos feje felett a halálbüntetés lebeg, időt nyert neki.

Midoriya még aznap meglátogatta őt a kollégiumban, s elárulta neki, hogy esélyt lát benne egy igaz hősre. A kapcsolatuk ezután titkos edzéseken, majd rejtett randikon fejlődött. (Név) elsajátította a Hősgyilkos titkos mozdulatait, extrém fogásait. Izuku nyolc évvel idősebb volt nála, ennek ellenére teljes mértékben megértették egymást.

Egészen addig, amíg le nem leplezték őket. (Név)-et letartóztatták, majd nem sokkal később bíróság elé kényszerítették, miután semmit nem volt hajlandó mondani a nyomozóknak. A tárgyalásán egy szót sem szólt, csak azért, hogy így is üzenjen Izukunak: Soha nem fogja elárulni.

– Másfél év a hűvösön talán meghozza az eszed – morgott Tsukauchi, miután a tizenhét éves lányt kivezették a tárgyalóteremből.

– Semmi sem fog megváltoztatni – mondta halálos nyugalommal (Név).

A férfi szeme összeszűkült a dühtől. Kegyetlen szembesülés volt számára, hogy (Név) nem hazudik. Egy ilyen értékes tanú, s soha nem fognak kihúzni belőle semmit!

Visszakézből pofon ütötte a lányt, mire az hátratántorodott egy kissé. A mögötte álló rendőrök egy szót sem szóltak.

– Beszélni fogsz, hidd el – sziszegte Tsukauchi. – Rajtad keresztül levadászhatjuk a Hősgyilkost! Azt hiszed, hogy ennyiben fogom hagyni a dolgot?!

(Név) rendíthetetlen tekintettel válaszolt:

– Pedig kénytelen lesz.

Tsukauchi már emelte a kezét, de egy másik megragadta a csuklójánál fogva.

– Az még oké, hogy olyan dolgokat kérdezel tőle, amikhez semmi közöd, de az, hogy hozzá mersz érni... az nekem kicsit több a soknál – mosolygott gyilkosan Izuku, ahogy hátrafeszítette a nyomozó kezét.

– Ez a Hősgy...! – a rendőr nem tudta végigmondani, mindkettőjük fejébe egy-egy dobócsillag állt.

Izuku (Név) mellé lépett, és egy fémdarabbal kicsatolta a bilincseit.

– Köszi, hogy eljöttél – mosolygott rá (Név), és megdörzsölte kisebesedett csuklóit.

– Érted bármit, miután ennyi mindent kiálltál értem – suttogta Izuku, és óvatos puszit nyomott a barátnője arcára, ahol az ütés érte.

Mikor Tsukauchi felé fordult a tekintetébe visszatért a mindent elsöprő őrület.

– Nos, nyomozó-kun... gondolom, nem kell külön tájékoztatót benyújtanom arról, hogy aki hozzáér ahhoz, ami az enyém... értelemszerűen halállal lakol. És akkor még kegyelmes voltam.

Unottan elhajolt a felé célzó pisztoly golyója elől, majd egy gyors mozdulattal a férfi fejébe is egy hegyes fémet hajított.

– Menjünk haza – karolta át (Név)-et, aki boldogan bújt hozzá rég nem látott szerelméhez.