Overhaul X Reader

szandra0502 kérésére

(Név) sietve ment végig a neonlámpák fényében fürdő folyosón. A kórházakat megszégyenítően steril környezet kongott az ürességtől, ami nem volt meglepő. A csapat nagy része valamiféle küldetésen volt.

A fiatal nő feljebb tolta orrán az üvegkeretes szemüveget. A fémen és a műanyagon jobban megtapadnak a kórokozók, a kontaktlencse pedig egyenesen emberiségellenes. Chisaki a száz százalékig üveget hagyta meg egyedüli választásnak. Arról szó sem lehetett, hogy (Név) szemüveg nélkül közlekedjen: A látása borzasztó volt. Hófehér haja rövidre vágva simult a tarkójára. Overhaul saját kezűleg vágta le, a csatlakozásának napján.

– Ha tökéletesnek születtél, akkor tegyünk róla, hogy tényleg az legyél – mondogatta.

(Név)-et kiskorában még a szülei is eltaszították maguktól, amiért nem volt képessége. Az albinizmusa, és az ezzel járó látáskárosulása csak a hab volt a tortán. Régóta az utcán élt, mikor Overhaul rátalált. Ő volt az első, aki azt mondta neki, hogy ér valamit.

(Név) tudta, hogy a yakuza másodlagos vezetője egyetlen feladatának a képességek eltörlését jelölte ki; ettől függetlenül menthetetlenül beleszeretett.

Időközben elérte célját, és az ajtó előtt megtorpanva bekopogott.

– Gyere! – kiáltott ki a szoba lakója, mire (Név) benyitott.

– Na mi van, pöttöm? – vigyorgott rá Rappa, mikor becsukta maga után az ajtót. – Még egy kihívás? Sosem adod fel, mi?

– Egy nap úgyis ki fogsz tőlem kapni – húzta ki magát (Név). – Képesség nélkül is fel tudom venni veled a versenyt.

– Szeretem, amikor viccelődsz, de azt el kell ismerni, van tehetséged. Ketrecharcos nem akarsz lenni, pöttöm? – vihogott a szörnyeteghez hasonló férfi.

– Az, hogy képes vagyok visszatámadni, még nem jelenti azt, hogy mindenkivel fel akarom venni a versenyt.

– Ja, csak a fél világgal. Ez onnantól van így, hogy a főnök hazahozott.

– Hasznossá kell válnom – mondta (Név), és levette a pulóverét. – Na de mi lesz, beijedtél?

Rappa szobáját azért tervezték hatalmasra, hogy diszkréten levezethesse benne a fölös energiáit. (Név)-el ezt most nagyban kihasználták. A padló remegett a talpuk alatt, ahogy Rappa az erejét használva támadott.

Nagyjából két hónapja edzettek együtt. (Név) folyamatosan fejlődött, Rappa pedig örült, hogy van egy tanítványa. Mindketten jól kijöttek a harcokból.

Körülbelül huszonöt perce ölték egymást, mikor valaki kopogás nélkül benyitott. Egyikük sem nézett oda, mivel (Név)-nek épp sikerült bevinnie egy sikeres csapást. Rappa viszont túljárt az eszén.

– Ennek az ócska trükknek bedőlni! – kacagott fel, és kirúgta (Név) kezéből a kést. Fülsértő reccsenés jelezte, hogy a nő karja is megjárta az emberfeletti erőt. (Név) a törött könyökéhez kapva hátraugrott.

– Ne hidd, hogy ezzel legyőztél! – kiáltott rá, ám a következő pillanatban Rappa felsőteste cafatjaira robbant.

(Név) döbbenten Chisaki felé kapta a fejét, aki a dühtől zihálva felé fordult. Lassan végignézett (Név)-en, a lány vérző orrától kék-zöld foltos lábaiig. A tekintete hosszabban időzött a törött karon. Odacsörtetett (Név)-hez, és teljes erőből pofon vágta. A nő megtántorodott, miközben érezte, hogy a sebei egytől-egyig begyógyulnak.

– Köszi, de minek kellett e... – kezdte, ám Chisaki elkapta a karját, és olyan erővel szorította meg, hogy azonnal elnémult. Overhaul magával rántva őt megindult az ajtó felé anélkül, hogy egy pillanatra is hátranézett volna.

Végig húzta-vonszolta (Név)-et több folyosón is, miközben a mögötte lévő folyamatosan kiabált.

– Hé, Overhaul, mi ütött beléd?! Engedj már el! Süket vagy?! Eressz el! – harsogta (Név). – Nem... hé, Chrono, szia, segíts már!

Viszont Chisaki leghűségesebb társa sem volt hajlandó a főnöke útjába állni. Némán félreállt Overhaul útjából.

– Így fogok neked legközelebb palacsintát sütni! – fenyegetőzött (Név). – Overhauuuuuuul, engedj el!

Szavai süket fülekre találtak, vergődhetett akárhogy, Chisaki nem eresztette.

Mikor elértek az Erivel közös szobájához, a férfi kinyitotta az ajtót, és betaszította (Név)-et a helyiségbe. Ő majdnem elesett a lendülettől, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Eri riadtan megnyikkant, és magához ölelte a párnáját.

– Mi van már?! – kiáltott rá (Név) Chisakira.

– Hogy merészelted... – suttogta a fekeze hajú.

– Mit?! Azt, hogy szeretnék hasznos tagja lenni a szervezetnek?!

– Te vagy a leghasznosabb tagja! – ordította magából kikelve Chisaki, mire (Név) döbbenten elhallgatott. – Az egyetlen emberi lény, aki nem szenved az egész világot elsöprő kórtól! Befogadlak, próbállak olyan tökéletesnek megtartani, amilyen vagy, erre te saját akaratodból köpsz bele a levesembe!

– Azt csinálok, amit akarok! – kiabálta (Név). – Nem ülhetek egész nap a föld alatt karba tett kézzel, hallgatva Eri sikolyait! Ha nem harcolhatok, akkor változtassatok a magaviseleteteken!

A második pofon még erősebben csattant az arcán. Overhaul lángoló tekintettel meredt (Név)-re, aki oldalt esett a hideg kőpadlón.

– Ezt nem fogom begyógyítani – morogta Chisaki. – Ha hajlandó leszel felfogni, milyen hibát vétettél, elgondolkodom majd a megbocsátáson.

Azzal sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót.

(Név) csendesen feküdt a kövön, majd lassú mozdulatokkal ülő helyzetbe tornázta magát. Remegő kézzel keresni kezdte a szemüvegét, amit az ütés lesodort a fejéről. Mikor megtalálta, rémülten konstatálta, hogy eltört. Megpróbálta az orrára tolni a repedt lencséket tartó keretet, ami két instabilan tartó darabra vált. A szemüveg leesett róla, utálatosan koppanva a padlón, és egy halk reccsenés jelezte, hogy végképp felmondta a szolgálatot.

(Név) lenyelte a szájában felgyűlt vért, és dühében sírni kezdett. Ő csak segíteni akart. Csak hasznos akart lenni annak a személynek, akit szeretett; erre ezt kapja jutalmul a több hétnyi fáradozásért. Reménykedett benne, hogy Overhaul legalább Rappát visszaállítja az eredeti állapotába. Ch... mit Overhaul. Chisaki.

(Név) megbántottan ült a szemüvege fölött, és megbántottan itatta az egereket. Eri némi tétovázás után odacsoszogott hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Legalább mi itt vagyunk egymásnak, nem igaz, hercegnő? – mosolygott rá (Név).

Nem látta rendesen a kislány arcát, de biztos volt benne, hogy Eri arca eltorzul a látványára. Érezte, hogy az arca jobb oldala lilulni kezd, az orrából vér folyt, az egyik foga teljesen kilazult. Eri bizonytalanul bólintott. (Név) kitárta a karját, mire rögtön az ölébe ült, és szorosan átkarolta.

– Bocsánat... ha kész lennének már a gyógyszerrel, nem lennél ilyen fontos neki... – motyogta a gyerek.

– Ne hibáztasd magad miatta. Chisaki az, aki ilyen elmebeteg. És tudod mit? Mi lenne, ha most visszavágnánk neki?

– N-Nem hinném, hogy jó ötlet lenne... – riadt meg Eri.

– Ohó, nem csak egy kis tréfa lenne, ami csak még nagyobb haragra gerjesztené – morogta (Név). – Eri, lépjünk meg innét. Ismerem a helyet, az emberek szokásait, ki tudnánk jutni... minden iratom friss, még korántsem jártak le, útlevelem is van. Neked hamisítunk egyet. Külföldre mehetünk, és soha többé nem kell látnunk ezt a koszfészket.

– Ez... ez nem koszos...

– Ugyan, tudod, hogy értem. Na, mit szólsz hozzá, hercegnő? – mosolygott rá (Név).

Egészen közelről látta, ahogy kislány elgondolkodik, majd rögtön letaglózódik.

– Ne félj – suttogta (Név), ahogy a homlokukat összeérintette. – Vigyázni fogok rád. Az az őrült soha többé nem fog a közeledbe menni.

Eri erre remegve bólintott, és reménykedve elmosolyodott.

– Pompás! – vigyorgott (Név), és nyelt egyet. – Ki fogunk szakadni ebből a szemétből, és rendes életünk lesz, ahol egyikünknek sem kell megfelelnie többé senkinek, okés?

(Név) jól tudta, hogy ezzel még nagyobb fájdalmat fog okozni magának, de épeszű emberként tisztában volt azzal, hogy a szerelméből semmi sem sülne ki. Bántalmazó kapcsolatra nem vágyott, a jelenlegi állás még annál is rosszabb volt.

Erinek is ez lenne a legjobb. Vörös szemükkel és fehér hajukkal még külsőre is hasonlítottak egymásra. (Név) tulajdon lányaként szerette a gyereket. Nem értette, hogy valaki hogy képes eldobni magától a saját gyermekét. Pedig mindkettejükkel ezt tették. Megfogadta, ha neki már semmi sem akar összejönni, akkor legalább Eri kapjon egy rendes életet.

Másnap éjszaka a kislányt a hátán vitte ki a yakuza épületéből. Ez volt a legkisebb teher azonban, amit aznap cipelnie kellett. Szinte érezte, ahogy húznia kellett, de nem engedett egy tapodtat sem visszafelé. Vonszolta-cibálta magával döbbent, sikító szívét, ami sírva rimánkodott, hogy forduljon vissza. Nem tette. Tudta, hogy azt még jobban megbánná.