TodoBaku - Halloween AU

5animefan kérésére

– Nem megyek veled sehova, hagyjál békén, tetves vérszívó!

Shoto levegő után kapva ébredt, és nyomban felült. Nagyot mordulva megdörzsölte a homlokát, és kikászálódott az ágyból. Vámpírként nem volt szüksége alvásra, de beépítette a napi rutinjába ezt a napközbeni pár órát.

Egyrészt megnyugtató volt és az idejét is elütötte az éj leszálltáig, másfelől szeretett álmodni. Ez az álom azonban túlságosan is megrázta ahhoz, hogy szívesen emlékezzen rá. Bakugo ismét az a sérült, elárvult farkaskölyök volt az álmában, akit tizenöt éve mentett meg a falkáját lemészároló orrvadászok elől.

Bakugo egész addig szemtelen és makacs volt vele szemben, amíg Shoto el nem magyarázta neki, miért nem mehet haza többet. Minden bizonnyal vidám gyerek lehetett, de a gyász és az új otthon mintha levágta volna a nyelvét. Ritkán beszélt, és akkor sem szívesen és szépen.

Shoto persze igyekezett kiugrasztani a komfortzónájából, de egyáltalán nem értett a gyerekekhez. Mára pedig esélye sem volt. Bakugo számára túl gyorsan felnőtt, és Shoto immár nem a gyámolításra szoruló gyermeket látta benne, hanem egy fiatal vérfarkast. Egy elegáns, megfontolt, erős, hideg szívű vérfarkast...

A vámpírok hercege összeszorította fogait. Kellemetlen érzés, mikor szerelmes vagy. Még kellemetlenebb, ha akit szeretsz, még rád nézni is csak mogorván tud.

Shoto a sötét brokátfüggönyökkel takart ablak mellett álló nagy órára nézett. Még két óra volt sötétedésig. Nagyot nyújtózkodott és magára vette éjszakai ruháit.

A kúria meglehetősen kihalt volt. Az éjszakai lények java a szobájába zárkózott, akik pedig elviselték a nappali fényt, még nem értek vissza a városból, vagy a kertben lebzseltek, élvezve az őszi szellőt. Alig pár lépésre volt a főteremtől, mikor a folyosóra Midoriya siklott be a folyosóra a plafonon keresztül.

– Szép estét, felség – ereszkedett a padlóig, hogy meghajolhasson Shoto előtt.

– Neked is – bólintott a szellemnek. – Nem tudod, merre van Bakugo?

– Szórakozás gyanánt Sero-kunt a pólyájánál fogva felkötözte egy faágra pár órával ezelőtt, a féli oldalon, a rózsakert mellett. Miután leszedettem vele, nem láttam.

Shoto a fejét csóválta.

– Köszönöm, megnézem, hátha még a közelben van.

– Kellemes vadászatot az éjjelre! – búcsúzott Midoriya. – Ha szüksége lenne rám, a konyhában leszek.

Midoriya és Bakugo pár hónap eltéréssel egyidősek voltak, így mióta Katsuki beköltözött, elválaszthatatlan játszótársakká, később pedig igaz barátokká váltak. Shotot irigység fogta el, valahányszor erre gondolt. Bakugo Midoriyát, és csakis Midoriyát engedte közel magához, mert megértették egymást, elvégre a kis szellem is árvaként került hozzájuk. A szülei lemondtak róla, ezért kénytelen volt kóbor lélekként új otthont találni. Shoto lakóhelyét először csak kísérteni merte, s sokáig nem mert megjelenni. Mikor végre elég bátorrá vált ahhoz, hogy felfedje magát, nem kellett csalódnia: Otthonra és barátokra lelt.

Shoto a rózsakert felé vette útját. Legnagyobb meglepetésére Katsukit a tetthelyen találta. A farkas egy lombsöprűvel igyekezett összetakarítani a lerázott leveleket és a megtépázott textildarabokat, amik Sero pólyájáról szakadtak le.

Ahogy meglátta a felé közeledő Shotot, eddig lecsapott fülei feszülten az ég felé ugrottak, s szinte látszott rajta, hogy próbálja visszafogni a morgást.

– Féltél, hogy rajtakaplak? – kérdezte Shoto. – Midoriya már mindent elmesélt.

– Hülye Deku... – morogta Katsuki.

– Tudod, hogy őszinte lehetsz velem.

Bakugo a szemét forgatta.

– Minek legyek őszinte, ha egyszer te nem leszel ettől az? –vágott vissza, mire Shoto felvonta a szemöldökét.

– Én mindig őszintén beszélek veled.

– Én meg megkérem Iida kezét. Egyéb ökörség, amit mondani akarsz?

Shoto dühösen ciccentett egyet.

– Persze, véletlenül se vegyél komolyan, hülye kölyök.

– HOGY MI VAN?! – ordított fel Katsuki, és lecsapta a lombsöprűt.

– Azt mondom – sziszegte Shoto, miközben tett egy lépést Bakugo felé –, hogy nehogy véletlen egyszer komolyan vegyél ebben a rohadt életben, ha már egyszer azt sem voltál hajlandó elhinni nekem elsőre, hogy oda lett az egész családod.

Katsuki elsápadt és a tekintetébe olyasmi költözött, amit Shoto tizenöt éve nem látott: Rémület. Sötét elégedettséggel töltötte el, hogy végre fogást talált a farkason, és nem habozott kihasználni. Az álma túlságosan felzaklatta ahhoz, hogy képes legyen megtartani nyugodt és fegyelmezett kisugárzását. Katsuki pont rosszkor húzta ki a gyufát.

– Mi az? – kérdezte, és még közelebb ment a riadtan hátrálni kezdő Bakugohoz. – Meglep, hogy nem csak te tudsz egy utolsó tahó lenni ebben a házban? Az én türelmem sem végtelen.

Katsuki háta a fának ütközött, Shoto pedig minden sajnálat nélkül magasodott fölé. Élvezettel töltötte el, és egyben meg is lepte, hogy ilyen egyszerűen fordult a kocka.

– Hagyjál békén... – suttogta Katsuki erőtlenül.

– Miért is? – Shoto Katsuki álla alá nyúlt, és kényszerítette a fiút, hogy a szemébe nézve válaszoljon. – Nekem köszönheted az életedet, és mégis úgy bánsz velem, mint a szeméttel. Az egyetlen, akinek itt bármi joga van parancsokat osztogatni, az én vagyok.

Katsuki ajkait vékony, nyüszítő hang hagyta el, és Shoto legnagyobb döbbenetére a fiatal vérfarkas elpirult.

– Kérdeztem valamit. Miért hagyjalak békén?

– Hogy ne tudd meg, hogy szeretlek – Bakugo ezt meglepően vékony hangon, és meglepően gyorsan hadarta el. Shotonak szüksége volt pár másodpercre, hogy kibogozza a mondat értelmét, és felfogja, hogy Katsuki végre őszintén beszélt.

Amint megértette, mit is mondott épp Katsuki, nem tétovázott, két keze közé fogta szerelme arcát és minden további nélkül megcsókolta. Katsuki először mozdulni sem mert a döbbenettől, majd Shoto érezte, hogy belemosolyog a csókba és viszonozza azt.

Mikor elváltak egymástól, Katsuki szólalt meg először:

– Mostantól nekem is van jogom parancsokat osztogatni?

– Ha hozzám jössz, persze. Addig hivatalosan továbbra is én vagyok a ház egyedüli ura.

– Rendben, mikor esküdjünk? Holnap telihold, de utána ráérek.