- Hé, A osztály! - kiabált Kendo, mire azok egy emberként fordultak felétek.

- Nocsak, a B-sek! Rég láttuk egymást - mosolygott rájuk Midoriya. - Hogy sikerült az ideiglenes engedély vizs...

- Mindannyian letettük! - vihogott a képébe Monoma. - S csak nem azt hallottam, hogy ketten az A-ból megbuktak?! Az A-ból! Ez olyan furcsa! Hahahaha!

A füledet hegyezve figyelted a beszélgetőket.

- Ennek már megint mi baja? - sóhajtotta fáradtan Sero.

- Monoma, elég - intette le a fiút Kendo. - Igen, mindannyian letettük, igazándiból sokkal nehezebbre számítottunk. Persze kemény volt, de attól még...

- És van egy hibátlanunk! - üvöltötte közbe Monoma. - Nálatok mennyi lett a legjobb?

Nem várta meg, hogy Yaoyorozu megmondja, tovább vihogott:

- Nálunk (Név)-chan száz pontot ért el! Hibátlan! Tökéletes első! Ti el tudjátok mondani ezt magatokról, hah?

Ekkor kénytelen volt végleg abbahagyni, mert egy akkora pofont kevertél le neki, hogy a karmaid nyoma ott maradt az arcán.

- Kuss! - kiáltottál rá. - Ne az én eredményemmel dicsekedj másoknak!

Denki szemszöge:

Bakugo halkan felkuncogott. Denki szúrósan nézett rá, de mást nem tett. Ugyanis neki is nevethetnéke támadt a reakciódon. Viszont másfelől hihetetlen büszke volt rád, amiért megszerezted a száz pontot.

És ekkor majdnem felnevetett. Ő átment a vizsgán, míg Bakugo megbukott! Plusz pont az ő javára!

Büszkén feszítve vonult tovább az osztállyal az évnyitóra, észre sem véve, hogy a macskáékhoz hasonlító (szemszín) szemeiddel mindvégig felé pillantgattál.

Délután nagy vígan indult vissza Seroval és Kirishimával a kollégiumba. Már majdnem az épületnél voltak, amikor mintha téged látott volna meg eltűnni a B osztály létesítménye mögött.

- Sero, menjetek csak előre - szólt barátainak. - Nekem van egy kis elintézni valóm...

Kirishima csintalanul elmosolyodott.

- Szorítunk neked, haver.

- Honnan tudod...

- Rád van írva - nevetett fel a vörös hajú. - Sok sikert, te macskaszelídítő!

Denki velük nevetett, majd eliramodott a B-s kolesz felé.

Mikor beért az épület mögé, szinte rögtön megpillantott téged.

A téglafal mellett guggoltál, és egy szürke macska hátát cirógattad. (Hajszín) hajad, melynek még az árnyalata is tökéletesen passzolt a füleidéhez, kissé a szemedbe lógott.

Denki zajtalanul megközelített, s csak akkor szólalt meg, mikor már csak két lépésnyire volt tőled.

- (Név)...

A cica észrevette, és elszaladt, míg te felugrottál meglepetésedben és ijedtedben. Hátadat begörbítetted, a kezeden lévő karmaid reflexszerűen támadó állásba görbítetted, és olyan dühösen ráfújtál, mintha csak petárdát robbantott volna melletted. A hajad enyhén felborzolódott.

- Bocsi bocsi bocsi! - kiabálta riadtan, s rögtön az arca elé emelte a kezeit. - Nem gondoltam hogy ennyire meg fogsz ijedni!

Mikor látta, hogy kiegyenesedsz, és  lassan kifújod a levegőt, kicsit lejjebb eresztette a kezeit.

- Ja, csak te vagy az... - sóhajtottad enyhe mogorvasággal.

- Ennyire ne örülj nekem - élcelődött.

- Elriasztottad Pamacsot - néztél abba az irányba, amerre a cica szaladt.

- Ő...

- Aizawa macskája.

- Ja... nem értettem, hogy jutott be a suli területére, de így világos.

Ezután beállt közétek a kellemetlen csend. Denki egyik lábáról a másikra állva fürkészett téged. Nem tudta, mit tegyen. Pedig most milyen kiváló esély kínálta fel magát neki!

- Miért félsz ennyire mindentől?

Erre felé kaptad a tekinteted, ő pedig fejben pofán verte magát, amiért más nem jutott eszébe. Gratulálok, Kaminari Denki, most kezdhetsz magyarázkodni!

- Honnan tudod...? - kérdezted meghökkenve.

- Hát, öhm... látszik, na. Ahogy reagálsz a hirtelen fényre, hangra, vagy bizonyos alakokra. Főleg a nálad legalább háromszor nagyobb dolgoktól riadsz meg... Utánanéztem, és egy normális macska nem csinál ilyet, csak ha van valami, amitől fél.

- És szerinted én egy macska vagyok? - vontad fel a szemöldököd, és karba fontad a kezed.

- Nem így értem! Viselkedésben igenis hasonlítasz egy macskához, de én most arra célzok, hogy ezt a képességet befolyásolta valami olyan dolog, amire talán nem szívesen emlékszel.

Tátott szájjal meredtél rá.

- Ez volt az első értelmes mondat, amit a szádból hallottam.

Denki erre sértődötten felhúzta az orrát.

- Nekem legalább van humorérzékem! Nem úgy, mint neked, aki már attól meg akar ölni, hogy hozzáérek a füléhez.

- Jó okom van rá, hidd el! - vágtál vissza, kissé hisztérikus hangon.

Denki megdöbbenve nézett rád.

Nagyot sóhajtottál, és a kollégium falának dőltél.

- Hajj... jó, elmondom. Oké?

Ülő helyzetbe csúsztál, és megpaskoltad magad mellett a talajt, jelezve, hogy tegye már le a seggét. Mikor elhelyezkedett, rád nézett, és le sem bírta venni rólad a tekintetét. Érezte, hogy valami nagyon fontosat fog megtudni rólad. Nincs az a pénz, hogy kihagyja egyetlen szavadat is.

- Körülbelül nyolc éves voltam, mikor egyszer anyámmal elmentünk bevásárolni. Hazafele jövet ő cipelte a szatyrot, én pedig előre szaladtam, és nélküle akartam átmenni az utca sarkán lévő zebrán. Körülnéztem, nem láttam semmit, így leléptem az útra. Viszont a kanyart elfelejtettem megnézni. Csak jobbra és balra néztem, majd futottam is át. És nem láttam meg egy kanyarodó autót.

Denki elsápadt.

- És majdnem elütött? - rémüldözött.

- Elgázolt - motyogtad csendesen. - Kendon kívül senki sem tudja ezt.

- Szent ég! - kiáltott fel. - És... és...

- Az autó dudálni kezdett, de nem volt ideje megállni. Beestem a kocsi alá, és a bal karom szilánkosra tört. A bal fülem pedig leszakadt.

Lehajtottad a fejed, és rámutattál a helyre. Denki közel hajolt hozzád, és tényleg, ott volt a hosszú, halvány heg.

- Csak azért tudták megmenteni, mert szerencsémre pont arra járt egy orvos, és azonnali elsősegélyt tudott nyújtani. És ezért ijedek meg, amikor valaki hirtelen hozzám ér.

- És a hirtelen, nagy zajok a dudálásra emlékeztetnek - vonta le a következtetést Denki. - Meg az autó lámpái, és mivel sokkal nagyobb volt mint te... így már mindent értek - sóhajtotta.

- Tényleg nem a te hibád, hogy viccelődni próbáltál velem, és én túl reagáltam - sütötted le a szemeid. - Bocsánat.

- Nem - rázta meg gyorsan a fejét. - Nekem kellett volna tekintettel lennem rád. Fogalmam sem volt... én is bocsánatot kérek.

- Akkor szent a béke? - néztél fel rá reménykedve.

- Soha nem is haragudtam rád - mosolyodott el lágyan, majd a keze szinte ösztönösen megindult a füled felé. - Oh, bocsi... Erről gyorsan le kéne szoknom.

- Ha előre szólsz, nem baj - mondtad gyorsan, és látta rajtad, hogy enyhén elpirulsz. - Nem baj, ha te csinálod... csak szólj...

Denki úgy érezte, mintha a szíve a torkába ugrott volna.

- Akkor... akkor most szabad? - kérdezte feszülten várva a választ.

- Ha akarod... - vontad meg a vállad, de látszott rajtad, hogy igenis érdekel.

Ismét feléd nyújtotta a kezét, és végtelenül óvatosan hozzáért a füledhez. Eszméletlenül selymes volt, ahogy végigsimított rajta, majd ujjai a hajadon állapodtak meg. Megismételte a simítást. Majd még egyszer.

Nem jött pofon, nem jött ordítás, de még csak az iskolán sem kergetted végig. Helyette...

- Te most... te most dorombolsz? - kérdezte, mire megrezzentél.

- Nem! - kiáltottad gyorsan, próbálva visszatartani a hangot.

Denki nem bírta megállni, hangosan felnevetett.

- Ne félj, szerintem aranyos - mosolygott rád, mire a te arcodra is felkúszott egy bátortalan mosoly.

- Köszi...

A következő pillanatban a vállára hajtottad a fejed, és úgy élvezted tovább az érintését. Megdermedt egy pillanatra, majd még inkább elvigyorodott. Most bizonyára meghalt, és a mennyországba került.

- Akkor... akkor mi most járunk?

- Neked aztán van pofád, Kaminari Denki! - mordultál fel. - De... vigyél el egy randira, és meglátjuk.