- Hát ez vérlázító.

- Most meg mi bajod? Szerintem menő - jegyezte meg Eijiro.

- Egy komplett város... hogy nem vettem ezt eddig észre?!

- Mert nem jársz nyitott szemmel - válaszolt (Név), aki a falu határához sétált köszönteni őket. - És ez korántsem város, Bakugo.

- (Név)-chan! - örült meg neki Deku.

- Üdv itthon, Izuku - mosolygott rá a (H/sz) hajú. - Inko alig várja, hogy lásson.

Katsuki mogorván követte Kirishimát és (Név)-et a házak közé.

A kinti világtól eltérően a druidák rengeteg mindent nélkülöztek. A házak körül kis kertek terültek el, kútnak, állatoknak viszont nyoma sem volt.

(Név) lelkesen mutogatta körbe a falut, és mindenről tudott mesélni valamit. Az idegenvezetés végére Katsuki feje forgott a sok információtól.

- Ééés nagyjából ennyi volna - tárta szét a karját (Név), mikor befejezte a monológot.

- Én elmegyek a málnabokrokhoz - mondta Kirishima. - Szabad enni, ugye?

- Persze, de ne Shinso kertjéből vegyél, hanem a fák mellett növőkről - bólintott (Név).

Mikor Eijiro nagy vígan elszaladt a tisztás széle felé, Bakugo (Név) felé fordult:

- Te tündér vagy?

- Azt hittem, ez egyértelmű.

- Baszd meg, eddig azt hittem, csak a mesékben léteztek!

- Szerintem én igazi vagyok - nézett végig magán (Név).

- Honnan szereztek vizet? És nem tartotok állatokat sem. Még csak fáklyákat se láttam.

- A természet megadja, amire szükségünk van. Ha víz kell, ott vannak a források, ezen kívül vadászni is tudunk. Amikor a nap kel, akkor kelünk mi is, amikor lenyugszik, mi is aludni megyünk. Amikor télen koraiak az esték, a hold fényét használjuk.

Bakugo döbbenten meredt a lányra.

- Olyanok vagytok, mint a vademberek - jelentette ki gúnyosan, mire (Név) szemében harag villant.

- Mégis kultúráltabbak vagyunk, mint a városi emberek. Tiszteljük és becsüljük az otthonunkat, örülünk az életünknek.

- De...

- Nem tartod nyitva a szemed - mondta (Név), és intett neki. - Gyere.

Mélyen az erdőbe vezette, és vagy egy órán keresztül gyalogoltak. Úgy tűnt, a lány tudja, hova tartanak.

Mikor kiértek a sűrűből, Bakugo elképedve nézett le a szirtről, ahova jutottak. A ragyogó kék eget hegycsúcsok böködték, köztük mély völgyek húzódtak sötétzöld mezőkkel. Tőlük pár száz méterre egy vízesés zúdult alá egy kristálytiszta tóba.

- Minek jöttünk ide?

- Ülj le és ne mondj semmit - utasította (Név), és elhelyezkedett egy sziklán. - Próbáld meg befogadni azt, ami körülvesz téged.

Katsuki kelletlenül, de engedelmeskedett. Mogorván leült a fűbe, és unottan bámulni kezde az egyik hegyet.

Jó ideig így maradtak. Mikor Katsuki a mellette lévőre pillantott, elcsodálkozott azon, hogy (Név) lehunyt szemmel, mosolyogva ül. Gyönyörű volt. Mélyeket lélegzett, amit Katsuki igyekezett utánozni.

A friss levegő először késként hasította végig a tüdejét, egy idő után viszont kellemessé vált.

Egyszerre kezdte hallani az állatok és növények neszezését, a víz zúgását, és a sziklák közt szaladó szél hangját.

Látta az égen szálló madarakat, a zöld fűtenger hullámzását. Békés volt, és végtelenül megnyugtató. Ő is lehunyta a szemét, és halványan elmosolyodott.

Órák teltek el, mire (Név) ismét megszólalt:

- Látom, sikerült - vigyorgott rá, és felpattant. - Menjünk vissza, mert te nem ismered annyira az erdőt, hogy sötétben is visszatalálj.

Mire visszaértek, tényleg besötétedett.

- Bakugo, maradjunk éjszakára! - kérte Kirishima, amibe ő rögtön beleegyezett.

A hold és a szentjános bogarak fénye tényleg elég volt ahhoz, hogy lássanak. Katsuki mélázva nézte az eget. (Név) halkan mellé lépett.

- Ez csodálatos. Hogyhogy nem vettem ezt eddig észre?

- Mondtam én, hogy csukva volt a szemed - kuncogott (Név).

- De te felnyitottad.

- Csak segítettem. Megtenni nem tudok helyetted semmit, csak meg tudom mutatni, hogyan csináld.

- Nekem bőven elég az is, hogy utat mutatsz - mondta Katsuki halkan, és óvatosan megfogta (Név) kezét.

A lány elpirult, és viszonozta a gesztust.

- Akkor majd legközelebb is segítek...