A lángok mindent beborítottak. Az egész utca egy égő, kék fényű pokolnak tetszett.

A házak ablakai tűzijáték módjára robbantak szét, néha egy-egy nagyobb durranás hallatszott. Hisztérikus sírás, rémült sikolyok...

(Név) a törött ablak külső párkányán ücsörgött, és halvány szomorúsággal figyelte az alatta elterülő utcát és a menekülő embereket.

A hátát kék lángok nyaldosták, a pólója hátsó része leégett róla. De a tűz nem bántotta.

Miután megállapította, hogy az ugráshoz túl magasan van, visszafordult a kis lakásba, ami forró katlanná változott. Ki kellett jutnia. Ha Shigaraki is itt van, nem sokáig fog egy helyben állni az épület.

A lépcsőházban a tűz szinte utat nyitott neki. A szakadó gerendák és olvadó műanyag sercegésén kívül semmit sem hallott. Akik itt éltek, mind benn égtek vagy elmenekültek.

Amikor kilépett a volt otthonából, mindenhol kék tűz vette körbe. Csupán a melegét érezte, a lángok nem bántották.

Az utca végéről sziréna hallatszott, a füsttől a házak teteje sem látszott. (Név) a tűz szíve felé indult.

A hő egyre nagyobb lett, a lángoktól már látni is alig lehetett.

Alig három perc után egy ember alakját vette ki a kék fényben. Mintha ő irányította volna a lángokat.

Minden lépést egy hatalmas útnak érzett, ahogy közeledett felé. Hamarosan megpillantotta a ruhái formáját, a haja színét, majd magát az arcát...

- Baj, hogy késtem? - suttogta.

- Dehogy... te próbálkoztál, csak nem volt meg hozzá az erőd - mosolygott rá Dabi. - Szerinted miért jöttem vissza? Most nem fogok előre rohanni. Végig fogni fogom a kezedet.

- Amíg a túloldalra nem érünk?

- Ha hagyod, akkor utána sem foglak elengedni.

(Név) halványan elmosolyodott, és a kezét Dabi kinyújtott karja felé emelte.