TodoDeku

Fantasy au, mer én azt mondtam

wolf1555 kérésére

Izuku kedvetlenül ballagott végig a főutcán. Karjában a szokásos szatyrot cipelte, amibe lassan két éve ugyanazokat a dolgokat pakolta nap mint nap.

- Jó reggelt, Deku-kun! - mosolygott rá Uraraka, mikor belépett a könyvtárba. - Hogy vagy?

- Jó reggelt, Uraraka-san - erőltetett magára egy mosolyt. - Jól, és te?

- Én is remekül vagyok! Képzeld, ma érkezett meg a legújabb kiadása az egyik szakácskönyvnek! A doboz hátul van, megtennéd, hogy...

- Persze, intézem...

Izuku napjai nem álltak másból, csak a megfásult, monoton tevékenységekből. Nem csinált semmi újat. Nem akart csinálni semmi újat. Kifelé próbálta a régi, mosolygós énjét mutatni a világnak, ám már régóta csak vegetált.

- Ma van két éve, igaz, Uraraka-san?

- Halkabban Iida-kun! - hallotta a lány suttogása a mellette lévő sorról.

Izuku óvatosan odébb tolt egy sárkányokról szóló könyvet, így pont rálátása nyílt a párosra. Iida jó lovagként szokás szerint páncélban feszített, és Urarakával szemben állt. Izuku mindkettejük arcát látta. Iida tekintete komoly volt, Uraraka kissé nyugtalanul pillantott körbe, attól félve, hogy meghallja őket valaki.

- Nem akarom Deku-kun kedvét még jobban lerontani. Látszik rajta, hogy még mindig bántja a dolog. Pedig vagy egy tucatszor céloztam rá, hogy jó lenne valami új kapcsolat után néznie, hogy ne legyen ilyen búskomor...

- Ezt ugye nem szó szerint mondtad neki? Tudod, hogy Midoriya-kun élete végéig ragaszkodni fog Todoroki-kunhoz.

- Tudom jól... de legalább csak egy estére lenne vidámabb... elkeserítő látni, hogyan süllyed el a bánatban.

- Ha Midoriya-kun valaki más után akarna nézni, jobban gyűlölné magát, mint bármi mást a világon - jegyezte meg szomorkásan Iida. - A szerelme gyönyörű, csak azt sajnálom, hogy tönkreteszi őt...

Izuku némán hallgatta a beszélgetést. Ujjai lecsúsztak a könyv gerincéről, és a polc tövébe roskadt.

Miért beszélik ki már a barátai is? Tudta, vidámnak kéne lennie, hogy ne okozzon annyi gondot nekik, de nem volt képes rá. Évek óta nem produkált egy őszinte mosolyt, nevetni pedig egyáltalán nem nevetett.

És mindennek annyi oka volt, hogy egyszer el kellett mennie az ország királyának könyvtárába.

Ámulva barangolt a polcok közt, magába szívva a könyvek mámorító illatát. Sokuk rettentően régi volt, mások vadonatújak. Egyesek bélyegnagyságúak, vagy épp hatalmas, ezer oldalas példányok.

Megállt az egyik polcnál, és érdeklődve leemelt egy sötétkék kötésű könyvet. Nem volt rajta cím, csupán egy aranyozott cérnával készült rózsa hímzés. Mikor belelapozott szebbnél szebb rajzokat talált benne különféle virágokról. A növények alatt ott volt a nevük és főbb jellemzőik.

- Elnézést... de az az enyém.

Izuku a hang felé fordult, és meglepődve mérte végig a mellette álló fiút. Bal szeme kék, a jobb pedig barna volt. Bal oldalt vörös, jobb oldalt fehér haja kissé az arcába lógott, minek bal oldalát egy rettenetes seb csúfította el. Izuku pár másodperces késéssel felismerte benne az ország hercegét.

- Elnézését kérem felség! - kiáltotta, és meghajolt. Becsapta a könyvet, és az ifjú Todoroki felé nyújtotta. - Nem tudtam, hogy az Öné.

- Hagyd a formaságokat - morogta a herceg, és átvette a könyvet. - Az én hibám, hogy itt hagytam. Nem is találtam volna meg, ha nem látom meg a kezedben.

- Öröm volt segíteni. Gyönyörű könyv - motyogta Izuku. - Akkor engedelmével...

Ám nem tudott eliszkolni, mert a fiú megragadta a karját. Felemás szemeiben érdeklődés csillant, és valami más, amit Izuku elsőként nem tudott azonosítani.

- Várj! Tetszik neked? - kérdezte a herceg, hangjában eddig nem hallható reménykedéssel.

- I-Igen... nagyon szépek a rajzok, és rendkívül jó a leírás... - mondta bátortalanul Izuku.

- Én írom és rajzolom. Köszönöm - mosolyodott el a fiú. - Te vagy első, akinek tetszik...

A délután hamar elszállt, és Izuku hazafelé indult. A könyvtártól nem messze vett magának egy házat abból a pénzből, amit Shoto adott neki.

- Kérlek, fogd ezt, és a könyvet - ragadta meg a fiú vállait. - Az aranyból új életet kezdhetsz egy másik városban. Apám bármikor ránk találhat. Nem akarom, hogy téged is elfogjon...

- És veled mi lesz? - kérdezte a sírás szélén Izuku. - Te miért nem jössz?

- Én vissza fogom tartani, hogy ne menjen utánad. Mindent magamra fogok vállalni, kezdve azzal, hogy én kényszerítettelek mindenre.

- Ezt nem teheted! Shoto, ha nekem meg kell szöknöm, akkor mi lesz veled?!

- Legrosszabb esetben az apám bezár és kész. Ne törődj vele. Nem akarom, hogy így érjen véget az életed...

- Nem akarom hogy elhagyj! - zokogott fel Izuku, és átölelte a hercegét.

- És sem akarlak elhagyni... de kérlek, Izuku, ígérd meg hogy...

- Megvannak! - dörrent mögöttük egy hang.

Shoto dühösen a várfal irányába tartó katonák felé fordult.

- Siess! - kiáltotta, és egy jégfalat emelt Izuku alá.

- Várj! - Izuku könnyei végigfolytak az arcán. Tudnia kell, mit akart mondani Shoto! - Mit ígérjek meg?!

- MENJ!

Ekkor egy lángoszlop csapott fel, és Shoto üvöltve nekitámadt a katonáknak. Izuku sírva leereszkedett a fal másik oldalán lévő borostyánon, és a könyvet a szívéhez szorítva futott minél messzebbre az éjszaka sötétjében.

A ház csendes volt, mint mindig. Izuku így szerette. Ha Shoto hangja nem töltheti be, senki másét sem akarja hallani benne.

Megvacsorázott, elpakolt maga után, majd a kék borítású könyv társaságában befészkelte magát az ágyába. A rajzok nézegetése közben érezte igazán, hogy milyen magányos. Hiába voltak ott neki a barátai, Shoto nélkül semminek érezte az egész életét.

Letörölt az arcáról egy kósza könnycseppet, letette a könyvet a szekrényre, és megpróbált aludni.

Holnap ugyanaz a monoton reggel köszöntötte. Kezében a szatyorral ballagott a könyvtár felé, mikor valaki hangját hallotta maga mögött.

- Izuku!

Talán Kaminari az - gondolta kedvetlenül. Neki van ilyen pofátlanul vidám hangja.

- Izuku! Izuku!

Fásultan megfordult, és a következő pillanatban kihullott a kezéből a csomagja. A zöldségek szanaszét hullottak a macskaköves úton, de ő fel se fogta ezt.

Az egyenes, széles utcán közlekedő lovaskocsikat átugrálva, a járókelők legnagyobb felháborodására jégutat fagyasztva magának egy vörös és fehér hajkorona száguldott felé.

- Izuku! - kiáltotta Shoto, ahogy bombaként nekicsapódott, és szorosan átölelte.

Izuku egy pillanatra megdermedt, tátott szájjal meredt maga elé. Érezte a jól ismert, kellemes virágillatot, és a köré fonódó erős karokat.

Felemelte remegő kezeit, és először bátortalanul, majd teljes erővel átölelte Shotot.

- Sajnálom, hogy eddig tartott... - suttogta a fiatal férfi. - Annyira sajnálom... hogy ennyi évembe került...

- S-Semmi baj... Shoto-kun... semmi baj - nyögte Izuku, és sírva átölelte rég nem látott hercegét.