CW (ig): megvan az esélye, hogy ez most megsirat

Az élet igazságtalan. Az élet kibaszottul igazságtalan. Egyesek fantasztikus képességeket kapnak, egyesek semmit. És ez nem attól függ, hogy mennyire vagy jó ember, vagy mennyi mindent tettél az életedben, ez teljesen véletlenszerű. Se te nem csináltál semmi rosszat, se az anyád, őt mégis elüti egy kocsi a semmiből, ami ellen egyszerűen nem tehettél semmit. Mindig gondoskodtál róla, hogy senki se érezze magát egyedül, erre te magad egyedül maradsz. Az életet rohadtul nem érdekli, hogy mi korrekt, meg mi nem. Bakugou Katsuki vagyok, és azért mondom el ezt a történetet, hogy ezt bebizonyítsam. Nem csalás, nem ámítás, amit most mondok, az a színtiszta valóság lesz. 

Valahol Japánban élt egyszer egy zöld hajú kölyök, Midoriya Izuku. Egy béna kis nyomi volt, de cserébe ő maga soha nem csinált semmi rosszat. Egyszerűen vesztesnek született. Na, persze valahol mind annak születünk, csak néhányan megpróbáljuk eltitkolni. Nekem ez egészen jól ment, főleg a sikerekkel, amelyeket vesztesként elértem, de azoktól függetlenül még ugyanúgy vesztes maradtam a végén.

Lényeg, hogy ezzel a Midoriyával - akit innentől Dekuként fogok emlegetni, mert rohadtul nem esik kézre leírni ezt a nevet - kicsiként egészen jóban voltunk. Ő hűséges volt, meg idegesítő, de valahogy elviseltem. Felnézett rám, ami mindkettőnknek egy indok volt a barátság fenntartására. Na, meg persze az is közrejátszott, hogy a vén szatyor, azaz anyám, meg az ő anyja jó kapcsolatot ápoltak, szóval hétvégén összeengedtek, hogy játsszunk, azon az alapon, hogy úgyis biztos élvezzük egymás társaságát. 

Deku az agyamra ment a kezdetektől fogva. Amilyen játékot csak meg lehetett nyerni, én megnyertem, de ő nem lett dühös, vagy keseredett el soha. Mindig azt hittem, hogy igazából csak nem vesz komolyan, ezért nem ad bele mindent. Mikor felajánlotta bármiben a segítségét, akkor is azt hittem, azért teszi, mert lenéz. Bármennyire is mutattam az ellenkezőjét, én is csak egy vesztes voltam, aki nem tudott igazán hinni magában soha. Ezért akartam mindenben mindenkit legyőzni, utolérni, majd leelőzni a legjobbat, hogy bizonyítsak. Dekunak, mindenkinek, magamnak. 

Egy nap Deku egyedül jött át hozzánk. A szemei vérben álltak, az arcára rá volt száradva a könny, folyt az orra, alig bírt talpon maradni és kibaszottul elveszett volt. Miután anyám kinyitotta neki az ajtót, a fiú egy ideig csak nézett rá, újra könnybe lábadt a szeme, majd átölelte a vén szatyor lábát. Olyan szánalmasan festett, hogy megsajnáltam, és azt hiszem, akkor értettem meg, hogy ő is vesztesnek született, talán még nagyobb vesztesnek, mint én. 

- Izuku? - nézett anyám megszeppenve a zöld hajúra, aki éppen bal lábát átkarolva zokogott. Felemelte őt, hogy normálisan át tudja ölelni, és a hátát kezdte simogatni. Én csak értetlenül néztem feléjük, mert sokkoló volt így látni a mindig mosolygó a fiút, a kép még ma is élénken él az elmémben. - Hol van Inko? - kérdezte, de Deku csak a fejét rázta. 

Csak később tudtuk meg, hogy Inko meghalt egy balesetben. Deku apja a fiát hibáztatta, így nem volt hajlandó őt magához venni, ahogy semelyik másik rokona sem. A gyámkérdési vita hetekig tartott, közben Dekut állami gondozásba vették, hiába mondta anyám, hogy nálunk lehet, egyelőre nem engedélyezték. Miután mindenki, aki csak szóba kerülhetett, elutasította a fiút, a vén szatyornak végre sikerült elérnie, hogy akkor lehessen nálunk. Ekkortájt került elő az én képességem, ami hasznos volt és látványos. Mindenki dicsérte, és az életben először azt éreztem, hogy győztes vagyok. De Deku még ebben is vesztes volt. Kiderült, hogy egyáltalán nincs képessége. 

A helyzet az, hogy Deku rohadtul nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna neki. Ugyanúgy mosolygott, és kedves volt, mint az anyja halála előtt, és fogalmam sem volt, hogy hogyan és miért csinálja. Egyetlen furcsa dolog volt benne, még hozzá az, hogy pofátlanul sok időt töltött a számára kialakított szobába zárkózva. Egy ideig azt gondoltam, ez biztos szokása volt akkor is, amikor még élt az anyja, lehet All Might-videókat néz vagy valami. Egészen addig, amíg be nem nyitottam hozzá, hogy játszani akarok. Sírt. Némán, de olyan keservesen sírt, mint előttem azelőtt még soha senki. 

- Ne haragudj, Kacchan, de most nincs kedvem játszani - mondta halkan, megtörten, kierőltetve magából egy mosolyt. Azzal a lendülettel, ahogy benyitottam, ki is mentem, és bezártam az ajtót. Megijedtem, nagyon megijedtem attól, amit láttam, fogalmam sem volt, mit kellene vele kezdenem.

Utána ő úgy tett, mintha meg sem történt volna, de nekem ez nem ment. Ideges voltam, ha a közelembe jött, ezért vagy elmenekültem, vagy rákiáltottam, hogy hagyjon békén. Anyámnak ez természetesen nem tetszett, meg is szidott érte, mikor észrevette, de Deku azonnal bevédett, és kijelentette, hogy ő hibája. 

Sokat bántották azért, mert nem volt képessége, de én olyan különösebb figyelmet nem szenteltem neki. Még az anyja halála előtt elneveztem Dekunak, és ez rajta is maradt. Amikor pedig a többi gyerek meghallotta, hogy így hívom, az csak olaj volt a tűzre. Ő viszont jól kezelte, csak mosolygott, és próbált segíteni ott, ahol tudott.

- Nem számít, hogy nincs képességem, azért még lehetek hős, ugye Kacchan? - kérdezte tőlem egyszer, mire ránéztem. Egy ideig csak bámultam a zöld szemeket, amelyekben mintha láttam volna megcsillanni a reményt. Talán régóta akkor először ténylegesen.

- Ne hitegesd magad, Deku - mondtam neki végül, az osztálytársaink pedig azonnal egyetértettek, és még hozzá is fűztek egy két dolgot. Egy pillanatra láttam a fiú szemében a csalódottságot, aztán elfordult tőlem, majd a mellkasához szorította a jegyzetfüzetét, felállt, és kiment. Egy ideig néztem utána, de nem bántam meg egy szavamat sem. Tudtam, hogy most ez fájt neki, de azt gondoltam, inkább akkor essen pofára, mint később. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Másnapra ugyanis eltűnt. Anya hisztériás rohamot kapott, ráállította a rendőrséget, akik keresgélték is vagy egy pár hétig, aztán azt mondták, már nagyon kevés az esélye, hogy valaha megtalálják. Fogalmunk sem volt, hol lehet, de az egész várost felkutattuk utána. Én is menni akartam, segíteni akartam, de nem hagyták. Azt mondták gyerek vagyok, túl fiatal ehhez, maradjak otthon biztonságban.

Ja, biztonságban és megőrülve a bűntudattól. Tudtam, hogy az én hibám. Tudtam, hogy mindent elrontottam, elvesztette az anyját, ott kellett volna lennem mellette, nem kivonni magamat az életéből azért, mert féltem. Ha nem érezte volna magát annyira kibaszottul egyedül, nem lép le. Az egész miattam történt, én basztam el, és senki sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Persze nem is próbáltak, mert nem tudtak róla, hogy magamat hibáztatom.

Deku csak évek múlva került elő újra. A Gonosztevők szövetségének tagjaként. Azonnal felismertem, mikor megjelent Shigaraki Tomura oldalán az USJ-ben, bár már nem volt ugyanaz az ember. A haja zöld maradt, természetesen a szemei is, az arcvonásai se nagyon változtak, csak öregedett pár évet, de olyan unott arckifejezést én még nemhogy rajta, de senkin nem láttam azelőtt. 

- Nincs itt All Might - jelentette ki, majd megforgatott egy kést a kezében. Döbbenten bámultam, egyszerűen nem tudtam hinni a szememnek. Nem tudtam elhinni, hogy amit látok, az a valóság.

- Azt én is látom - nézett rá Shigaraki, akinek az egész testét, nem viccelek, az egészet kezek borították. Elég betegesen nézett ki, az igazat megvallva. - Vajon feltűnik, ha végzünk a drága diákjaival?

- Azzal nem jutunk semmire, Shigaraki - jelentette ki Deku, majd végignézett rajtunk és halványan elmosolyodott. - Nem azért jöttünk ide, hogy értelmetlen öldöklést folytassuk - szólt hozzánk úgy, ahogyan csak egy igazi vezető tud. - All Might-ot akarjuk, semmi más célunk nincs. Egyelőre hárman jelentünk meg előttetek, mint láthatjátok, hogy bizonyítsuk, nem áll szándékunkban titeket megtámadni, ha és amennyiben átadjátok az első számú hőst. Ha ezt nem teszitek meg, több, mint száz harcosunk vár arra, hogy átjöhessen, és ők az értelmetlen öldöklésért vannak itt. Ezt én nem szeretném, és nem gondolnám, hogy ti igen. Nekünk csak All Might kell, és már itt sem vagyunk - magyarázta. Karizmatikus volt és manipulatív, olyan, amilyennek még soha nem láttam. Olyan volt, mint ha kivirágzott volna, csak a rossz kertben (azt a metaforát figyeld, baszd meg).

- Szép próbálkozás, de mint láthatjátok, All Might nincs itt - felelte Aizawa-sensei. Deku erre felsóhajtott, majd Shigarakira nézett és bólintott egyet, mint aki konstatált valamit.

- Tudunk várni - mondta végül. - Ha All Might megjelenik, és megkapjuk a lehetőségünket az ellene való küzdelemre, már itt sem vagyunk - magyarázta. Vagy ő, vagy valamelyik másik kiszúrhatta, hogy Aizawa-sensei támadásra készül, ugyanis erről megpróbálta gyorsan lebeszélni. - Mint mondtam, több mint száz katona várja, hogy átjöhessen egy portálon, szóval nem ajánlom, hogy ránk támadjon, csak maga alatt vágná a fát - intette le. - Még valami: én a helyükben nem kockáztatnám meg, hogy szólok a többi hősnek is, nem csak All Might-nak. És ezt nem a portál mögött várakozó gonosztevők miatt mondom - tette még hozzá. Ugyan fenyegetésnek hangzott, de inkább figyelmeztetésnek tűnt.

Szóval vártunk. Szólni kellett All Might-nak, hogy jelenjen meg, de ezen kívül mást nem tehettünk. Biztosak voltunk benne, hogy úgyis győzni fog. Átengedtek néhány gonosztevőt a portálon, akik elzárták a kijáratot. Én közben tovább bámultam a srácot, elemeztem a megjelenését, ahogy suttog Shigarakival, valószínűleg valamilyen taktikát egyeztetve. 

- Tizenhármas - szólítottam meg végül a mentésre specializálódott hőst. - Ismerem a zöld hajú kölyköt.

- Eh? Bakugou, mégis honnan? - kérdezte Kirishima, döbbent arckifejezéssel fordulva felém. A srác egy vörös hajú energiabomba, aki bármikor készen áll arra, hogy elverjen néhány rossz arcot, ha kell, de arra is, hogy feldobja a hangulatot. Csak, hogy kerekebb legyen a történet, ha már ilyen kibaszott részletesen mesélem.

- Pofa be, semmi közöd hozzá - emeltem meg a hangom lehurrogva őt, mire a gonosztevők felénk fordultak.

- Nem tudnátok csendben maradni? Az agyamra me... - kezdte Shigaraki, de Deku leintette. - Te engem csak ne integess le!

- Kit látnak szemeim? - kérdezte szinte eszelősen a fiú, újra megforgatva a kést a kezében. - Csak nem Kacchan?

- Kacchan - prüszkölt mögöttem az a Pikachu-fajzat. Azt hittem tarkón vágom, nem igaz, hogy még ezt sem bírta komolyan venni. Ő meg tényleg, soha semmit nem vett komolyan, és rohadtul idegesített, az első perctől fogva. Erősnek erős volt, talán egyszer még ki is hoz magából valamit, ha megerőlteti magát. 

Nem válaszoltam semmit, csak néztem, ahogy elindul felénk egy apró mosollyal az arcán. Shigaraki egy szót sem szólt, csak elengedve a dolgot hagyta, hadd jöjjön felénk. Én pedig akármennyire is sírva el akartam rohanni - hogy haza, vagy Deku karjaiba, azt már nem tudnám megmondani -, csak álltam a tekintetét, és vártam, hogy odaérjen. 

- Arról volt szó, hogy békén hagyod őket - állta el az útját Aizawa-sensei, mire élesen beszívtam a levegőt. Megkönnyebbültem egyrészről, másrészről viszont dühös voltam.

- Arról volt szó, hogy nem bántom őket - javította ki mosolyogva Deku. - Ne aggódjon, csak köszönteni szeretnék egy régi barátot. Egy ölelés kijár neki, nem gondolja? - kérdezte szórakozottan. Hatalmasat nyeltem, miközben éreztem, hogy az osztály összezárul körülöttem.

- Ha-hagyd békén őt! - szólalt meg a kerek fejű hirtelen, mire Deku felénk kapta a fejét, és elengedett egy apró nevetést. Olyan ártatlanul nézett ki, még annak ellenére is, hogy ott volt az a kés a kezében, hogy egy pillanatra azt hittem, hogy ez csak az én gyerekkori barátom pár évvel idősebb változata ingben, mellényben és nyakkendőben. 

- Tényleg nem akarom bántani, srácok - tartotta fel a karjait védekezően. - Nem vagyok híve a felesleges erőszaknak. De nekem az is jó, ha innen beszélünk.

- Kerestünk - szólaltam meg hirtelen, mire az egész osztály rám nézett, ő pedig csak bólintott egyet.

- Tudom - felelte csendesebben, mint ahogyan eddig beszélt. Ekkor láttam meg, hogy valahol még most is ott él benne az a kölyök, az a kölyök, aki mindenkire tekintettel volt, csak saját magára nem.

- Egy barom vagy. Eltűntél, évekre eltűntél, aztán így látlak újra? Tudod, anyám milyen hisztériás rohamot kapott, amikor elmentél? - emeltem meg a hangom, szinte már kiáltoztam vele, pedig nem akartam. Nem akartam, csak magamhoz akartam ölelni, megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, hazavinni, és soha többé szem elől nem téveszteni.

- Nem találtam a helyem - mondta végül egyszerűen, mire döbbenten néztem rá. - Nálatok sosem volt helyem. Az osztályban nem volt helyem. Az egész társadalomban nem volt helyem, és különösen nem volt helyem melletted. Szóval leléptem - vont vállat egyszerűen.

- És gondolod, hogy ahol most vagy, ott a helyeden vagy? Mert szerintem rohadtul nem - ráztam meg a fejem idegesen. 

- Sajnálom, Kacchan - mondta pár perc csend után, majd megfordult, hogy visszasétáljon a portálhoz, és a többi gonosztevőhöz. 

- Nem, én sajnálom - mondtam halkan. Szerintem meghallotta, mert egy pillanatra megtorpant, de aztán csak folytatta az útját.

- All Might-nak lassan meg kellene jelennie, ha jól számolom az időt - nézett Shigarakira, aki bólintott egyet, majd intett a portálos csávónak. Erre előjött egy hatalmas, fekete lény, akiről később megtudtuk, hogy Nomunak hívják. Az volt az alapkoncepció, hogy ő öli meg All Might-ot. Persze, nem sikerült neki, és végül Aizawa-sensei és Tizenhármas segítségével nagy nehezen mind megúsztuk ép bőrrel. Egy ponton engedélyt kaptunk a harcra, mert nem tehettek mást, de az osztályfőnökünk folyamatosan figyelt, hogy ne kerüljünk életveszélybe, ezzel saját magát helyezve abba. Lehet, hogy az is közrejátszott a győzelmünkben, hogy Deku nem engedett át több harcost. Talán engem óvott, talán mindenkit, de nem számított. Úgy harcolt, mintha erre született volna, képesség nélkül is. Mert igen, továbbra is képesség nélküli volt. 

Valami ilyesmi a történet, amit le akartam írni, mielőtt elmegyek. Nem mondom, hogy nem kényelmes a híd széle, de csábítóbb a víz alattam. Azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, hogy az élet igazságtalan, és azt is elmondtam, mennyire igazságtalan voltam én magam. Úgy bántam valakivel, ahogy ő azt nem érdemelte volna meg, ezzel a lehető legrosszabb irányba terelve. Az élet szörnyű volt hozzá, de én is az voltam. Egy szörnyetegnek pedig meg kell halnia. 

Ha ezt a pár oldal körmölést megtaláltad, és ki is tudod olvasni, csak egy dolgot tudok mondani. Légy jó azokhoz, akikhez az élet nem volt, mert senki sem tud örökké jó lenni másokhoz, főleg, ha senki sem jó hozzá. Vagy valami ilyesmi szarság, ehhez nem értek. A lényeg, hogy ne kövesd el az én hibámat.

Bakugou Katsuki

Nem viccelek, jelenleg azt érzem, hogy minek írtam meg ezt egyáltalán, de ezzel egy időben meg egészen büszke vagyok rá, asszem. Ha elolvastad, köszönöm, ha tetszett, egy kommenttel is megdobhatsz (azokat nagyon szeretem), és ja. Köszönöm. És sajnálom.