Olyan hirtelen történt minden. Egyik pillanatról a másikra, mintha egy villám csapott volna a földbe. Vártam a hangját, hogy fülsértően hasson rám, hogy a fejem felett lebegő sötét felhők is összerezzenjenek a dörrenéstől.

Amikor magamhoz tértem, egy pillanatig mertem remélni, hogy csak rémálom kísérte az éjszakát és, ha kinyitom a szemem, Yoongi mellettem fog feküdni. Bizakodtam még abban is, hogy az éjjel közepén tartunk, mert hihetetlenül fáradt voltam.

Az az egyetlen egy pillanat volt az, ami ha rövid ideig is, de nyugodtsággal töltött el. Talán szükségem volt rá, hogy felkészüljek. Hogy mire...

Alig ért el a tudatomig a hang, amit azonnal archoz tudtam kapcsolni. Majd még egy és még egy, és tudtam, hogy a legfontosabb emberek az életemben körülöttem vannak. Mégsem nyitottam ki a szemem és még csak jelét sem adtam annak, hogy ébren vagyok. Csak hallgattam őket, mint egy kívülálló.

- Meg kell értenetek - mondta anya halkan.

- Van más megoldás - felelte Yoongi, és végigsimított a kezemen. Tudtam, hogy ő volt az, mert senki más nem tud úgy érinteni, olyan gyengéden, mint ő. - Te is ezt mondtad, SoRa.

- Nem voltam biztos benne...

- Miért nem? - szólt közbe Taehyung elhaló hangon.

- Azt gondoltam, hogy ha azokkal lehet, akikben megbízhat, akik támaszt tudnak neki nyújtani, akkor könnyebben gyógyulhat - erősítette meg a hangját anya. - De ez nem így van. Seokjoo azt mondta, ez csak átmeneti állapot. Ámítás.

- Hülyeség - mordult fel Jimin. Jimin... bízom benned. Kérlek, mondd el anyának, hogy nem mehetek el...

- Elfojt magában mindent - szólalt meg apa is. - Beszél, de nem ért. Minden ott van a fejében, SiWon tettei, Yoongi halála és a barátai elfordulása. Ha nem kap megfelelő kezelést, mindez egyszerre fog feltörni belőle. Lehetetlen ennyi fájdalmat elbírni. Összeroppanna, ezt pedig nem engedhetjük.

- Kihagyta azt, hogy a szülei távolléte és munkamániája - morogta Yoongi, mire csend telepedett a helyiségre.

Ha nagyon odafigyeltem volna, még azt is hallhattam volna ahogy a levegőt veszik. Yoonginak igaza volt. Apának pedig nem. Miért akarnak egy elmebajos kölyöknek beállítani, amikor én érzem, hogy sokkal jobban vagyok? Miért akarnak hirtelen annyira jó szülők lenni?!

- Ennek a Seokjoo doktornak is van bőr a képén - nevetett fel Namjoon hitetlenül. - Lehúzza magukat egy rakatnyi pénzzel, aztán csak úgy lepasszolja Jungkookot, nehogy meg kelljen erőltetnie magát.

- Seokjoo ragaszkodott Jungkookhoz - cáfolt anya. - Mi döntöttünk így. Sokkal jobb lesz Jungkooknak. Tapasztalt orvos fog vele foglalkozni és mi is ott lehetünk bármikor, ha baj van.

- Áh, értem már - emelte fel a hangját Yoongi, mire megrezzent a kezem. Rájött, hogy ébren vagyok. Ujjait összekulcsolta az enyémekkel és megszorította a kezem. - Hirtelen jó szülők akarnak lenni. Fájdalmas a bűntudat, ugye? - kérdezte maró gúnnyal.

- Yoongi! - kiáltotta anya hitetlenül. - Hogy beszélhetsz így velünk?!

- Jungkooknak itt van az élete. Mi vagyunk az élete! Nem tehetik meg, hogy hirtelen betoppannak és kiszakítják innen! - végre, Jimin! Hol voltál eddig?

- Miért nem keresnek munkát itthon? Akkor többet lehetnek Jungkookkal - mondta Seokjin, akinek a hangját eddig nem is hallottam.

- Nem a munkán van a hangsúly, hanem a kezelésen - válaszolta apa szigorúan. - És nincs több vita.

- Miből áll az a kezelés? - kérdezte Yoongi.

Megszorítottam a kezét, hogy most maradjon csendben, majd Jimin és Seokjin elintézi a dolgot, de ahelyett, hogy megértett volna, elengedte a kezem.

- Terápiákból. Be fog költözni a kórházba arra az időre, amíg kezelik, mert ennek a lényege, hogy gyógyszerek nélkül, tiszta tudattal történjen a terápia. Folyamatos felügyelet alatt lesz, személyesen az orvos fog rá figyelni. Beszéltünk vele és azt mondta, még az évek óta tartó depresszióból is ki tudja gyógyítani Jungkookot, csak vigyük oda és bízzuk rá - mondta anya reménnyel teli hangon.

Ideges lettem, amiért nem válaszolt senki. Egyértelműen hülyeség amit anya mondott, szó szerint a kínzásomat írta most le. Testem megfeszült, mikor Yoongi felsóhajtott.

- Jó.

- Mi van?! - eszmélt fel Taehyung és Jimin egyszerre.

- Azt mondtam, hogy jó - ismételte Yoongi jeges hangon, amitől lelkembe furakodott a félelem.

Ezen a hangon szólt hozzám még a megismerkedésünk elején, amikor annyira utált.

- Yoongi, nem engedheted el! - mondta Seokjin rémülten.

Annyira le voltak döbbenve, hogy észre sem vették, hogy kinyitottam a szemem.
Nem tudtam másra nézni, csak Yoongira.

Arra a fiúra, aki megmentette az életemet, arra a fiúra, aki most készül elengedni. Fagyos arca kifejezéstelen volt, lazán a zsebébe tolta a kezeit. Határozottan úgy nézett ki, mint régen.

- Yoongi... - leheltem.

Mindenki egyszerre kapta rám a tekintetét, de nem érdekelt. Engem csak az ő figyelme érdekelt.

- El kell menned, Jungkook - mondta a szemembe nézve. Annyira rideg volt, mintha nem is ő lett volna.

- Ne hagyj el - szipogtam a keze után nyúlva, de mielőtt elérhettem volna, hátrált egy lépést.

- Én csak ennyit tudtam tenni érted - rántotta meg a vállát, mintha ez az egész semmit sem jelentene. - Remélem, hogy meggyógyulsz - biccentett, majd sarkon fordult és lassú, de határozott léptekkel hagyta el a kórtermet.

Cipője koppanását csak az én zokogó hangom nyomta el, ahogy utána kaptam a levegőben, mintha elhinném, hogy van esélyem.

De minél jobban erőlködtem, ő annál távolabb került tőlem.

- Jungkookie - borult a vállamra Taehyung sírva. Aztán Jimin, Seokjin, Namjoon és Hoseok. Öleltek, az én karjaim mégis az ajtó felé nyúltak.

Gyere vissza, Yoongi...

- Fel fogunk hívni, jó? - kérdezte Jimin vörös szemeit rám emelve, miután elengedett. - Várni fogunk rád, Jungkook!

- Kérem, távozzanak! - csörtetett be az ajtón egy fehér köpenyes nő.

Rázkódó vállamra helyezte tenyerét és visszanyomott az ágyra, miközben szabad kezével a zsebében keresett valamit.

Nem érdekelt, hogy mit fog velem tenni. Úgysem számít már. A lelkemen semmi sem fog változtatni. Azt az űrt, ami mindössze két nap alatt teljesedett ki rajta, képtelenség eltűntetni. SiWon tönkretett mindent. Anyáék tönkretettek mindent. A srácok tönkretettek mindent.

Yoongi... megígérted, hogy sosem fogsz elengedni...

Miért hazudtál?

Sziasztok!

Hát elérkeztünk ide is. Ez már valóban az utolsó része a Blue című történetnek.
Nem is tudom mit írhatnék... Nagyon szerettem ezt a történetet. Emlékszem, mennyire nehezen indultam, hogy az első húsz részt törölnöm kellett és újraírnom az egészet. Akkor azt hittem, hogy ez a sztori ennyi volt, nem folytatom tovább, azonban valamiért mégis újrakezdtem. Hálás vagyok az akkori énemnek, hogy nem hagytam annyiban a dolgot, mert Jungkook és Yoongi története, még ha szomorú is a téma, akkor is boldogságot hozott a napjaimba. Imádtam írni! És tudom is, hogy miért.
Miattatok.
Ti vagytok a legszuperebb olvasók! Nagyon, nagyon hálás vagyok mindenért! Ha Ti nem vagytok, ez a történet nem érne annyit számomra, mint most. Mert most egy kincs, amire biztosan mindig emlékezni fogok. Ahogy a szép szavakra is, amiket tőletek kaptam.
Sikerült a történetet úgy megírnom és befejeznem, ahogy én azt elképzeltem.

Szerettem volna kifejezni, hogy mennyire felemésztő a depresszió és az önutálat. Hogy mennyire nagy hatással bírhat az emberre a féltékenység (Lásd, SiWon). A teljes összeomlást és az elme keserű játékát, miközben nagy szerepet adhattam a szerelemnek. Azt, hogy milyen gyorsan megváltozhatnak a dolgok, hogy akár egyik napról a másikra tönkremehet minden, vagy éppen elérhet a felhőtlen boldogság és szerencse.

Leírhatatlan érzések vannak bennem. Én csak:

Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Ui.: A napokban érkezem még egy bejegyzéssel ;) ❤️