Mint hosszú zuhanás után a földet érés.

Így éreztem magam, amikor lágy érintésekre ébredtem az arcomon. Nem tudtam, mennyi az idő, de miután résnyire nyitottam a szemeimet és megláttam, hogy odakint még csak most kezd kelni a nap, rájöttem, hogy korán van.

Nyöszörögve húzódtam el Yoongi elől, aki eddig édes ajkaival érintette bőrömet az arcomon, és átfordultam a másik oldalamra. Ott viszont a homlokom egy kemény hátnak ütközött. Karomat lendítve öleltem át a legjobb barátomat, aki a tegnapi kiborulása után itt aludt velem. Elmondhatatlanul hiányzott, és ez csak most tűnt fel, hogy újra együtt voltunk. Valóban szükségem lett volna rá, de talán ezután minden megváltozik.

- Tae, kelj fel! - szólalt meg Yoongi hangosan, felverve a szoba csendjét. Taehyung összerezzent és megmozdult ugyan, de csak annyira, hogy felém fordult és kócos fejét a homlokomhoz nyomta. - Baba, ébresztő... - tett egy újabb kísérletet a hátamra simítva kezét.

Szerintem most rádöbben, hogy mit érezhetünk mi, amikor ő nem tud felébredni mély álmából. Egyáltalán most hogyhogy fent van ilyen korán?

- Nem akarok - motyogtam és feljebb húztam magunkon a takarót.

- Taehyungnak suliba kell mennie, nekünk meg Seokjoo dokihoz - sóhajtotta gondterhelten.

- Nem akarok - ismételtem.

- Hát jó... - húzta el a szót, majd éreztem, hogy felállt az ágyról.

Még azt is hallottam, hogy kiment a szobából, ezért megnyugodva préseltem magam közelebb Taehyunghoz, hátha több meleget tud adni, ha már a takarót kevésnek érzem. Rám telepedett az álom, másodpercek kérdése volt, hogy visszaaludjak.

Ez meg is történt volna, ha a következő pillanatban nem vágódik ki a szobám ajtaja. Hihetetlenül hangos csörömpölés tett teljesen éberré, és erre már Taehyung is felkelt. Sűrűn pislogva lestem ki a takaró alól. Yoongi egy edénnyel és fakanállal a kezében, ördögi vigyorral az arcán csapott akkora zajt, hogy szerintem még a szomszédok is felkeltek rá.

- Jungkookie, kussoltasd el a pasidat! - nyafogta Taehyung, miközben a fejére rántotta a párnát.

- Áh, fent vagytok - állt le végre Yoongi.

- Most ezt muszáj volt? - morogtam az ágy szélére mászva.

- Szépen és kedvesen nem ment - rántotta meg a vállát, majd letette az ébresztésre használt eszközöket és a szekrényemhez lépett. - Arra gondoltam, hogy elkísérhetnénk Taet a suliba. Utána elmennénk bevásárolni, mert bár van még Jin csirkéjéből, az már két napos. Mire végzünk már mehetünk is a kórházba - ismertette velem a terveit.

Elővett egy fekete farmert és egy sötétkék pólót, a fiókomból zoknit és az ágyra tette őket.

- Ha beteget jelentek, mehetek veletek - dörmögte Tae a reggeli mély és rekedtes hangján.

- De nem jelentesz beteget - ráncolta össze a homlokát Yoongi.

- De... Jimin is ott lesz... - ült ki az őszinte rémület Taehyung arcára.

- Legalább tudtok beszélni - mondtam miközben fagyos lábaimra húztam a zoknit, majd Yoongira néztem. - Puszi?

- Már kaptál - felelte, de azért odajött hozzám és kaptam mégegy puszit a számra.

- Tök cukik vagytok - motyogta Tae magához ölelve a takarómat.

- Te nem vagy az - röhögött fel a barátom.

- Majd az leszel Jiminnel - vigyorodtam el, és kiugrottam az ágyból, hogy még azelőtt elhagyjam a szobámat, mielőtt Tae feleszmélne.

Elfoglaltam a fürdőszobát, és eddig tartott a jókedvem. A mosoly lefagyott az arcomról ahogy beálltam a tükör elé és megláttam magam. Kicsit közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem a szemem alatt húzódó heget, ami előhívta az emlékeimet. Tudtam, hogy ez most már ugyanúgy a részemmé vált, mint a karjaimon és a bokáimon lévő sebek. Eltörölhetetlenek, talán idővel halványodni fognak, de teljesen sosem fognak eltűnni. Itt lesznek, hogy majd hatvan évesen is eszembe juttassák azt, ami velem történt.

Beharaptam remegő ajkamat és inkább elfordultam a tükörképemtől. Gyorsan megmostam az arcom, a fogam és valamennyire átfésültem az ujjaimmal a hajam, aztán a konyhába mentem, ahol Yoongi és Taehyung reggeliztek.

- Itt a tiéd - mutatott az érintetlen tányérra Yoongi.

Fintorogva megráztam a fejem és elvettem a pultra kikészített gyógyszereket.

- Nagyon finom - csámcsogott Taehyung.

- Nem vagyok éhes - mondtam kelletlenül.

- Most mi a baj...?

- Semmi - felelte helyettem Yoongi.
Felállt, és az üres tányérját a mosogatóba tette, az én reggelimet pedig a hűtőbe. - Mehetünk?

- Mindjárt - mondtam és a szobámba siettem, hogy átvegyem a ruháimat.

Amikor ismét a lépcső aljánál jártam, ők már felöltözve, útrakészen vártak rám.

- Biztos, hogy nem mehetnék inkább veletek? - meresztett Yoongira boci szemeket Taehyung.

- Biztos - mondta Yoongi határozottan.

Felkaptam a kabátomat és már indulhattunk is a suli felé. Ragaszkodón kulcsoltam ujjaimat össze Yoongi ujjaival és kissé feszülten bámultam meg egy-egy szintén iskolába tartó diákot.  Lehetnénk akár mi is ilyen önfeledtek...

- Délután átjöhetek? - kérdezte Taehyung, megtörve a csendet.

- Majd írok - mondta Yoongi.

Hálás voltam neki, hogy helyettem válaszolt, mert én biztosan rávágtam volna, hogy igen, de sajnos nem tudhatom, hogy egyáltalán a páromhoz lesz-e kedvem a terápia után. Valamiért úgy érzem, ez alkalommal is a szobámba fogok zárkózni és megpróbálom ápolgatni a felszakított lelki sebeimet.

- Jó - szusszantott Tae.

Felszabadultabb lett, ugyanis lassan a sulihoz érkeztünk és a csapatból senki sem várakozott a kerítésnél. Lehet, arra számított, hogy már iskola előtt szembe kell néznie Jiminnel.

- Ez rohadt jó érzés - kuncogott fel Yoongi, mire mindketten értetlenül néztünk rá. - Hogy nem kell bemennem a suliba. Sőt, következmény nélkül lógok - magyarázta.

- Majd szólok amikor a vizsgáidra készülsz - nevetett Taehyung.

- Jó, na, szia - hessegette el szegény fiút Yoongi.

- Várj már, búcsúzkodom - lépett elém Tae.

Szorosan a karjai közé zárt, mintha nem csak egy napig válnánk el egymástól. Bármennyire borús a lelkem, azért érzem a boldogság egy apró szikráját, amiért a barátságunk nem változott.

- Legyen szép napod, Tae - motyogtam a vállába. Elengedett, megigazította a táskáját és sarkon fordulva indult el.

- Végre - sóhajtotta Yoongi, és az ellenkező irányba kezdett húzni.

- Most mi az? - kérdeztem kíváncsian.

- Olyan, mint egy pióca - fintorgott. Ilyenkor olyan aranyos, felhúzza az orrát és még a szájával is csücsörít. - Legközelebb ő alszik a kanapén!

- Oké - kuncogtam.

Bementünk a kisboltba, ahol általában szoktunk vásárolni és már előre féltem, hogy annyi mindenre van szükségünk, hogy órákig itt leszünk, de kellemeset csalódtam. Yoongi céltudatosan pakolt a kosarunkba, nekem semmi dolgom nem volt.

Végülis nem sok mindent vettünk, csak a legszükségesebb alapanyagokat és egy kis csokit. Amit persze Yoongi fog megenni, mert nekem az tilos. Nem szabad még jobban elhíznom, oda kell figyelnem.

A sorban állás tartott hosszabb ideig, mert délelőtt szokott bevásárolni szinte az összes nyugdíjas. Furcsa is volt annyi idős ember között lenni, miközben mindegyik panaszkodott valamelyik problémájáról. Mindenesetre, túléltük, végül sorra kerültünk és amíg Yoongi fizetett, én bepakoltam a szatyrokba.

- Nem igaz, hogy ezeknek most kell vásárolniuk - morogta Yoongi mikor már hazafelé tartottunk. Szomorú voltam, amiért nem tudta fogni a kezem, mert ő vitt mindent. - El fogunk késni.

- Az nem baj - vágtam rá, de egyből meg is bántam, mert úgy nézett rám, mintha a szemeivel akarna megölni.

Szóval inkább befogtam a számat és még akkor is néma maradtam, amikor otthon közölte velem, hogy várjam meg az előszobában amíg kipakol.

Csak kapkodtam a fejem, annyira felgyorsultak a történések. Mintha pár perccel ezelőtt még Taehyungot kísértük volna suliba, most meg már a buszra várunk, ami késik, mint mindig. Yoongi idegesen nézegette másodpercenként az időt, én meg... tök nyugodt voltam igazából. Nem nagyon zavart, ha kések, hiszen akkor legalább kevesebb időt kell a rémálmok termében töltenem. Seokjoo doktor irodáját csak így tudnám leírni.

- Ezt nem hiszem el! - csattant fel Yoongi, amikor felszálltunk a buszra.

Ezzel magára vonta az összes helyet elfoglaló nyugdíjasok figyelmét. Nem is gondoltam volna, hogy ennyien vannak...

Hátrébb mentünk és Yoongi megragadta az egyik kapaszkodót, én pedig őt. Karjaimat a dereka köré fontam és a szemközti ablakon néztem, hogy hol járunk éppen.

- Yoongi - szólaltam meg öt kínkeserves perc után.

- Hm?

- Büdös van - grimaszoltam és arcomat a kabátjába temettem.

- Mindjárt leszállunk - fojtotta vissza a nevetését. Szerencsére igaza volt és a következő megálló már tényleg a miénk volt.

Nem tehettem róla, de amint megláttam a kórházat, elfogott az a késztetés, hogy meneküljek. Annyira fájdalmas emlékek kötnek ehhez a helyhez, hogy nehezemre esik már csak a közelében is lenni, és biztos, hogy ha egyedül jönnék ide, rögtön sarkon fordulnék és futnék.

De ugye sosem vagyok egyedül... Itt van velem Yoongi mindig, hogy berángasson a pokol kapuján. Most is ezt tette.

Erősen fogta a kezem, mintha ő is attól félne, hogy elszaladok. Fejemet lehajtva, idegesen hagytam, hogy maga után húzzon, azonban egy ismerős hang hallatán kénytelen voltam felkapni a tekintetem. Döbbenten torpantam meg a folyosó közepén és a szavak is a torkomra forrtak.

A recepciós pultnál Seokjoo doktor állt, ahogy szokott mikor vár rám, viszont ezúttal nem volt egyedül. Két emberrel folytatott mély beszélgetést. A szüleimmel.