- Biztos vagy benne? - kérdezte Yoongi már vagy századjára. Bizonytalan volt, de meglepő módon ez most nem befolyásolt engem.

- Igen - ismételtem sokadszorra is, és áthúztam a fejemen a pulóverét.

Lehajoltam, hogy feltűrjem a nadrág szárát és ezzel együtt bújtattam lábaimat a cipőimbe.

- Seokjoo doki szerint is korai még - győzködött tovább Yoongi.

Hangosan felsóhajtottam és elé álltam. Karjaimat a nyaka köré fontam és igyekeztem határozottan a szemébe nézni.

- Haza akarok menni, Yoongi - mondtam. Átölelte a derekam és közelebb húzott magához.

- Itt mégis biztonságosabb...

- Majd te vigyázol rám - bólintottam.

Tudtam, hogy ennyitől nem fog megnyugodni, de azzal is tisztában voltam, hogy tulajdonképpen semmivel sem lenne magabiztosabb.

- Rendben - felelte kelletlenül.

Egy hálás puszit nyomtam a szájára, majd sarkon fordultam és még egyszer átnéztem a szekrény fiókjait, hogy semmi se maradjon itt. Yoongi elővette a telefonját miután a vállára akasztotta a táskát, valószínűleg Seokjinnel beszélt, hogy merre jár éppen.

Nyomasztóvá vált a kórterem. Itt nincs olyan tárgy, ami ne okozott volna fájdalmat nekem. Az ágy, amin feküdtem miközben képtelen voltam uralkodni a testemen, a szekrény, amin az a váza pihent, amivel meg akartam ölni magam. A fal rései emlékeztettek azokra az éjszakákra, amikor nem tudtam aludni a fájdalomtól. Még az ablak is rossz érzéseket keltett bennem. Minden ellenem volt, nem akartam tovább itt lenni.

Csak felvetettem Seokjoo doktornak a legutóbbi alkalommal, hogy mi lenne, ha most már haza mennék, hiszen a terápiákra be tudok jönni, a gyógyszereket pedig már itt is magamtól vettem be. Nem volt kikötése ellene, sőt, anya már hetekkel ezelőtt aláírta a papírokat, de megbeszélték, hogy akkor megyek haza, amikor én szeretnék és Seokjoo doktor is úgy látja, hogy javult az állapotom.

- Baba - simult a hátamhoz Yoongi erős mellkasa, ahogy mögém lépett. - Indulhatunk - mondta.

Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy Yoongi vezessen végig a folyosón. A kezét szorongattam és közben a cipőm orrát tanulmányoztam egészen a kijáratig. Amikor arcomat elérte a hűvös levegő azonban kénytelen voltam felnézni.

Végleg elhagytam a kórházat.

A parkolóban célirányosan siettünk az autónak támaszkodó Seokjin felé.

- Sziasztok! - mosolyodott el és egy rövid ölelésbe vont.

Sosem gondoltam volna, hogy Seokjin az az ölelgetős fajta, de mint kiderült, nagyon is ragaszkodik az ilyen fajta érintésekhez.

- Kösz, hogy eljöttél értünk - vetette felé Yoongi, még csak rá sem nézett, már egy cigarettát helyezett az ajkai közé.

Visszatette a zsebébe a dobozt, én pedig azzal a lendülettel nyúltam utána és vettem ki magamnak is egy szálat.

- Woah, Jungkook, mi a szar? - döbbent meg Seokjin.

Ártatlanul megvontam a vállam és átkaroltam Yoongi derekát, miközben mellé álltam és hosszasan kifújtam a füstöt.

- Lázad - nevetett fel halkan. - Most éppen a világ ellen.

- Te bemocskoltad a tiszta lelkét - mondta Seokjin összeszűkített szemekkel meredve a barátomra.

- Az SiWon volt, amikor megerőszakolt - biccentettem és ismét a számhoz emeltem a cigarettát.

Szavaimat döbbent csend követte, még Yoongi sem tudott mit mondani.

Miután elszívtuk a cigit, Yoongival hátra ültünk és végre elindulhattunk haza.

Némán néztem az elsuhanó üzleteket és házakat, hirtelen idegennek éreztem magam. Mintha még sosem jártam volna ebben a városban, pedig itt nőttem fel.

- Be kellene vásárolnunk - szólalt meg Yoongi, és az ölébe húzta a kezem, hogy az ujjaimmal szórakozzon.

- Szólhattál volna előbb is - nézett ránk a visszapillantó tükörben Seokjin. Lefékezett és az első adandó alkalomkor megfordult.

- Bocs, most jutott eszembe, hogy valószínűleg minden megromlott, ami Jungkook hűtőjében van - fintorgott Yoongi, nekem pedig eszembe jutott valami. Éreztem, ahogy lesápadok és hirtelen kellett levegő után kapnom.

- Milo?! - kiáltottam fel ijedten.

- Elintéztem - mondta Yoongi. - Vagyis... Ne haragudj, de a srácok nem tudták elvállalni, hogy vigyáznak rá. Ezért elvittem Milot a menhelyre - nézett rám sajnálkozva.

- Köszönöm - bólintottam megkönnyebbülten.

Egy kicsit fájt ugyan, hogy elveszítettem a Yoongitól kapott kiskutyámat, de tudtam, hogy nem tudnék vele úgy foglalkozni, mint eddig. Hiszen idáig nem is jutott eszembe, hogy nekem volt egy kutyám... Szörnyű gazda vagyok.

Hamarosan leparkoltunk a bevásárló központ előtt. Kissé feszült lettem, mert azt hittem, hogy egy egyszerű kisboltba megyünk, nem pedig a város legnagyobb üzletébe, de igyekeztem nem kimutatni az érzelmeimet.

- Mielőtt bemegyünk, ezt odaadom - nyújtott felém Yoongi egy kártyát. Szemöldököm összevonva pislogtam rá, mert nem értettem, miért adná oda nekem a kártyáját. - Ez a tiéd. Anyukád intézte el, ezentúl erre utal majd pénzt - magyarázta.

- Inkább legyen nálad - utasítottam el őt és gyorsan kiugrottam a kocsiból, hogy ne tudja rám erőltetni a dolgot.

- Vigyünk két kocsit, én is veszek néhány dolgot, csak szólok anyunak - szólt Seokjin és félrevonult, hogy felhívhassa az anyukáját. Addig Yoongival a bevásárló kocsikhoz mentünk és mindketten megfogtunk egyet.

- Nem érzed magad jól? - kérdezte.

- Csak azt hittem, hogy egyből hazamegyünk - vontam meg a vállam, mire Yoongi megtorpant és elém állt.

- Ezt fogod ezentúl csinálni? - ráncolta össze a homlokát.

- Mit? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Magadba fojtod az érzéseidet?

- Miért, inkább sírjak?

- Nem, de...

- Menjünk - vágtam a szavába és a bejáratnál várakozó Seokjinhez mentem, majd átadtam neki a kocsit.

Kezeimet a zsebeimbe mélyesztettem és előre engedtem őket, hogy némán kulloghassak utánuk. Kellemetlenül éreztem magam ennyi ember között, ezért próbáltam kifejezetten a padlóra szegezni a szemeimet, vagy Yoongi lábára, hogy azért mégse menjek neki, ha megáll levenni valamit a polcról.

Hallottam, hogy kér néhány tanácsot Seokjintől, aki örömmel osztotta meg vele a konyhai tapasztalatait. Sosem láttam még embert, aki ekkora elszántsággal és szeretettel beszélt volna egy sárgarépáról, de Seokjin most megtette.

- Jungkookie, ne maradj le - szólt rám miközben tovább állt a gyümölcsös pulthoz.

- Eddig csak olyan kaját vettünk, amit nem szeretek - léptem Yoongi mellé és vetettem egy pillantást a bevásárló kocsiban lévő dolgokra.

- Eddig csak egészséges kaját vettünk - mosolyodott el szórakozottan. - Jobban szeretnéd a gumicukrot és a csokit?

- Inkább semmit - fújtattam. - Így is túl kövér vagyok.

- Meg egy idióta - biccentett és tovább indult.

Hihetetlenül lassan telt az idő amíg bent voltunk a boltban, mintha még az is ellenem akarna szólni. Mire a pénztárhoz értünk teljesen elfáradtam és nem vágytam semmi másra, csak a puha ágyamra. Alig vártam, hogy a takaróm alá bújva meneküljek el a világ elől, ez a gondolat tartotta bennem a lelket.

Szótlanul ültem be az autóba amíg Seokjin és Yoongi mindent a csomagtartóba pakoltak és türelmetlenül kezdtem tördelni az ujjaimat.

Menjünk már!

Yoongi ezúttal nem ért hozzám, csendesen ült mellettem és a halkan szóló rádiót hallgatta, csak úgy, mint Seokjin, aki vezetés közben csupán aggódó pillantásaival illetett meg a visszapillantó tükrön keresztül. Amikor az autó lelassult, izgatottan ültem feljebb és szó szerint kivágódtam az ajtón miután Seokjin leállította a motort.

Remegő kezembe fogtam a kulcsot és amint bejutottam az otthonomba, utam egyből az emeletre vezetett. Nem néztem körbe, nem volt rá időm.

- Majd később beszélek vele - hallottam Yoongi hangját a konyha felől, még mielőtt magamra csuktam a szobám ajtaját.

Az ágyamra dőltem, megragadtam a takarómat és gyorsan a fejemre húztam, épp időben. A könnyeim utat törtek maguknak, ahogy eluralkodott rajtam a fájdalom.