Összegörnyedve ültem a papír felett, miközben újabb és újabb vonalakat húztam rá a ceruzával.

Yoongi azt mondta, hogy Seokjoo doktor üzenete szerint addig kell rajzolnom, amíg nem érzem jobban magam, de semmiképpen sem szabad teljesen elmerülnöm benne. Ezért bizonyos időközönként megérinti a karom, hogy kizökkentsen a munkámból pár pillanatig.

Nem mondta meg senki, hogy mit is kéne rajzolnom, úgyhogy csak hagytam, hogy a kezem irányítson és még számomra is ismeretlen volt a végkifejlet. Eddig ugyanaz vonalazódott ki előttem, mint első alkalommal, a szoba minden egyes apró kis részlete.

Ezúttal viszont a matrac az oldalára állva pihent a fal mellett, határozott, erős mozdulatokkal karikáztam be. Az volt a búvóhelyem, legalábbis szerettem azt gondolni, hogy ért bármit is az a kis rés, amiben elbújhattam.

Yoongi ismét végigsimított a karomon, mire ránéztem és megforgattam ujjaim között a ceruzát. Azonban most nem tudtam visszazökkenni a rajzolásba, mert kinyílt az ajtó és Seokjin leselkedett be rajta.

- Sajnálom, de nem tudtam visszatartani őket - hadarta el grimaszolva, a következő pillanatban pedig eltűnt, és helyette Taehyung és Jimin rontottak be a szobába.

- Jungkookie! - kiáltotta Tae, amitől akaratlanul is összerezzentem és az ijedtség miatt messzire hajítottam a ceruzámat.

A lap meggyűrődött, ahogy a térdemmel ránehezedtem, miközben rémülten Yoongi ölébe másztam.

- Idióta, muszáj ordibálni? - mordult rá Yoongi Taehyungra. Arcomat a vállába rejtettem és igyekeztem urrá lenni a kezeim remegésén.

- Bocsánat... - halkult el Taehyung.

- Csak mindketten izgatottak vagyunk - mondta Jimin fojtott hangon.

- Attól még visszafoghatnátok magatokat - morgott tovább Yoongi, miközben a hátamat kezdte simogatni. - Mondtam, hogy ne gyertek be.

- Hiányzott Jungkook - felelte Taehyung.
- Semmit nem írtál a csoportba, pedig megbeszéltük, hogy szólsz, ha jobban van!

- Úgy néz ki, mint aki jobban van? - kérdezett vissza Yoongi gúnnyal teli hangján.

Nem tetszett, hogy így viselkedik, rideg volt és ideges, de még mindig biztonságosabb volt így, mint egyedül.

- A fiúk azt gondolták, hogy ha már eszik, akkor az biztosan egy jel - köszörülte meg a torkát Seokjin.

Óvatosan felemeltem a fejem, de csak annyira, hogy kilássak Yoongi válla felett. Hárman álltak egymás mellett, és egyedül Seokjin volt mondható nyugodtnak, ami furcsa mód kezdett átragadni rám is.

- Nem önszántából fog enni - sóhajtotta Yoongi. - Üljetek már le! - utasítására Taehyung leült az ágy melletti székre, Jimin pedig mellé húzott egy másikat.

Akaratlanul is Taehyungon hagytam a pillantásom. Emlékszem, mennyire fájt, hogy olyan rideg volt velem és azt mondta, hogy ne szóljak hozzá. Bármennyire hiszem el, hogy csak egy álom volt, attól még valóságosnak éreztem.

- Most eszel egy kicsit, jó? - szólt hozzám Yoongi teljesen más hangon, mint amin a többiekkel beszélt. Türelmes és kedves volt. Nem tolt el magától, amiért hálás voltam, mert így legalább volt egy kis időm összeszedni az energiámat arra, hogy elengedjem őt.

Próbáltam egyszerre több dologra figyelni, de nem ment, kudarcot vallottam és képtelen voltam elszakadni a biztonságtól, ezért csak annyit tettem, hogy megfordultam Yoongi ölelésében.

Szemeimet szigorúan az ágyra szegeztem, védtelennek éreztem magam. És rettentően szégyelltem magam, amiért látniuk kell a sebeimet.

- Kell segítség? - kérdezte Seokjin, miközben elém tette a tányért és a kanalat. Alig láthatóan megráztam a fejem és vonakodva méregettem az ételt.

Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog sikerülni, már az illatától is rosszul vagyok. Yoongi a vállamra támasztotta az állát.

- Finomnak tűnik - mondta.

- Az is - bökte ki Taehyung, mire egész testemben megfeszültem. Félve néztem rá, és ahogy elkapta a pillantásom, elmosolyodott.

- Senki sem haragszik rád, baba - súgta Yoongi a fülembe. Újra elcsodálkoztam, hogy talán gondolatolvasóvá vált, mert valahogy mindig sikerült a fejembe látnia.

- Mi? - nyikkant fel Jimin. - Te azt hiszed, hogy haragszunk rád?! - kérdezte döbbenten. Nála sokkosabb már csak Taehyung volt, amikor remegő kezemmel rá mutattam.

- Jungkook, én szeretlek! - kapta a mellkasa elé a tenyerét. - Sosem tudnék rád haragudni úgy igazán, hiszen tudod, legjobb barátok vagyunk!

- Azért ez fájt - jegyezte meg Jimin grimaszolva.

- Jaj már, te is a legjobb barátom vagy - lökte őt oldalba Tae. - Meg Yoongi is, meg Jin is, az egész csapat, nem is, ti már a családom vagytok - érzékenyült el.

- Oké, elég volt, Tae - dörmögte Yoongi türelmetlenül. - Ne itt drámázz.

- Én tényleg szívesen segítek - fogta meg a kanalat Seokjin, ő volt az egyedüli, aki nem folyt bele a beszélgetésbe. Jimin motyogott valamit, amihez még Yoongi is hozzászólt, de nem tudtam rájuk figyelni.

Seokjin törődött velem. Olyan aggódón nézett rám, mint anya mikor még kicsi voltam, és ez felmelegítette a szívem. Ő valahogy más volt, mint Taehyung vagy Yoongi. Maga volt a megtestesült nyugodtság és törődés. Hirtelen sokkal fiatalabbnak éreztem magam mellette, mert ugyanakkor túlságosan érettnek tűnt. Apró ráncok keletkeztek a szeme körül ahogy elmosolyodott és a számhoz emelte a kanalat, én pedig nem tehettem mást, jó fiú módjára nyeltem le az első falatot. Könnyebb volt úgy, hogy nem nézett engem mindenki, hanem el voltak foglalva azzal, hogy az igazukat hajtsák. Kitartóan fogadtam az újabb falatokat, de hamar úgy éreztem, hogy megteltem.

- Elég volt? - kérdezte Seokjin értetlenül, mire bólintottam egyet. Elégedetlen volt, mert a leves háromnegyede megmaradt, de komolyan nem tudtam már többet enni. - Hát jó, akkor a szekrényre teszem, hátha szeretnél még enni belőle később - sóhajtott.

Magam alá húztam a lábaimat és kényelmesen dőltem Yoongi mellkasának, miközben a figyelmem Taehyung és Jimin beszámolójára tereltem.

- ... És helyettesítésre a sárkány jött be - forrongott Tae. - Elkezdett egy tizenkettedikes anyagot leadni!

- Amit igazából már vettünk, de no problem - jegyezte meg Jimin a szemeit forgatva.

- De nem ilyen nehéz példákkal!

- Kinek mi a nehéz? Tae, talán, ha nem animét, meg mit tudom én milyen rajzfilmeket néznél a telefonodon matek órákon, akkor képben lennél, de így nincs jogod felháborodni.

- Most miért bántasz? - sértődött meg Taehyung.

- Nézz rá Yoongi arcára, már most retteg az év végi vizsgától miattad - biccentett felénk Jimin.

Kíváncsian néztem fel a barátomra, de nem láttam az arcán félelem nyomait. Inkább nézett ki úgy, mint akinek már nagyon elege van mindenből.

- Tök mindegy, most nem emiatt vagyunk itt - rántotta meg a vállát Tae, aztán felállt és átköltözött az ágyamra, így Seokjin végre leülhetett. - Letöltöttem egy sorozatot neked, én nagyon imádtam, teljesen kikapcsolt amíg néztem - nyújtott felém egy kis alakú tabletet. Elfogadtam tőle, bár tudtam, hogy úgysem fogom használni.

- Én pedig zenéket hoztam - állt fel Jimin is. Egy mp3 lejátszót ejtett az ölembe és mosolyogva simított végig a kézfejemen. - A legtöbb dal a kedvenc énekesemtől és a bandától van, aminek a tagja volt. Tudod, már egyszer énekeltem neked egy részletet tőle - rázta meg a fejét szégyenlősen.

Nem igazán tudtam mihez kezdeni a mellkasomban növekvő érzéssel. Az ajkaim remegni kezdtek és a szemeim könnybelábadtak, ahogy végignéztem a barátaimon. Az igaz barátaimon... Szipogva nyújtottam feléjük a karjaimat.

- Tényleg? - ugrott talpra Seokjin. - Nagy ölelés! - vigyorodott el, és két lépéssel megszűntette a távolságot köztünk.

Taehyung az egyik oldalról, Jimin pedig a másikról ölelt át és hallottam, ahogy Yoongi kuncogott miközben az arcát a hátamnak nyomta. Abban a pillanatban úgy éreztem, minden rendben.