Nem voltam hajlandó elszakítani a tekintetem a földtől, amíg a tíz perces szünetben zsúfolttá vált a folyosó.

Éreztem magamon az égető pillantásokat és elvétve hallottam a sutyorgásokat a rólam elterjedt pletykákról. A falnak dőlve csúsztattam kezeimet a zsebembe és úgy várakoztam tovább, azonban pár perccel később valaki körém fonta a karjait és a vállamba fúrta a fejét.

- Légyszi most ne lökj el - motyogta elhaló hangon. Mozdulatlanul álltam és hagytam, hogy Taehyung elejtsen néhány kósza könnycseppet a vállamon. - Hogy van?

- Rosszul - válaszoltam halkan.

Taehyung szipogva engedett el és hátrált egy lépést. Szólásra nyitotta a száját, de éppen akkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja, amin anyám lépett ki papírokkal a kezében.

- El van intézve - biccentett és mindent a kezembe nyomott.

- Kösz. És bocs, hogy zavartalak - mondtam hűvösen.

Nem azért, mert nem szeretem őt, hanem mert köztünk alapból ilyen hangulat uralkodik, ha találkozunk. Ő az anyám és megad nekem mindent, amire szükségem van, szóval nem panaszkodhatok.

- Jobbulást a barátodnak - felelte kifejezéstelen arccal, majd végigsimított Taehyung karján, egy zsebkendőt adott neki és elment.

- Akkor mostantól mindig mellette leszel? - kérdezte Tae, miután kifújta az orrát.

- Szeretnék - bólintottam. - Szóval most megyek is.

- Délután mi is mehetünk? - szólt utánam reménykedve.

- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet. Adjatok neki egy kis időt, most arra van a legnagyobb szüksége - húztam el a szám.

Tae elfogadta a válaszom és szomorú arccal intett, majd indult az osztályterem felé, ugyanis becsengettek. Azt hiszem, most történelem lesz, de engem ez már amúgy sem érint. Anya elintézte, hogy magántanuló lehessek úgy, mint Jungkook. Év végén kell majd levizsgáznunk mindenből, de addig szerencsére rengeteg idő van még. Majd Jimin biztosan segíteni fog, ha odajutunk.

Éppen, hogy elértem a buszt, szerencsére a sofőr sem volt bunkó és mivel látta, hogy rohanok a buszmegálló felé, egy perccel tovább hagyta nyitva az ajtókat. A jármű hátuljába mentem és bosszankodva vettem elő a már percek óta rezgő telefonomat.

- Yoongi! - jelent meg a képernyőn SoRa nyúzott arca.

- Egy pillanat - hadartam és előrángattam a fülhallgatómat a zsebemből, hogy tisztábban hallhassam őt. - Szia!

- Merre vagy? - érdeklődött egészen közel hajolva a kamerához.

- Úton a kórház felé. Be kellett mennem az iskolába, bár nem tudom, miért, mert konkrétan az igazgató csak az anyámmal beszélt - vontam meg a vállam.

- Sikerült amit szerettél volna?

- Igen - bólintottam.

- Akkor mindketten sikerrel jártunk - mosolyodott el megkönnyebbülten.

- Jó ezt hallani - sóhajtottam.

- Szeretném, ha minden nap írnál nekem - mondta, és végre egy kicsit messzebb tartotta magától a telefonját.

- Természetesen - vágtam rá azonnal.

Vagy háromszor megköszönte, hogy segítek neki, aztán letette arra hivatkozva, hogy meg kell írnia még pár hivatalos levelet és csak azért hívott, hogy a megbeszéltekről érdeklődjön.
Visszautaztak Londonba, sajnos nem tudtak maradni, amit kivételesen megértek. SoRa ragaszkodott ahhoz, hogy Jungkook a legjobb kezelést kapja és a legkényelmesebb körülmények között gyógyuljon, ezért képes arra, hogy hetente utaljon egy bizonyos összeget a kezelőorvosoknak. Persze ennek köszönhetően sokkal nagyobb figyelem irányul Jungkookra, ami viszont nem biztos, hogy jó.

Hiába kezelik őt folyamatosan, a rajzolós terápia óta csak romlik az állapota. Azóta kereken két hét telt el. Nem hajlandó enni, infúzión keresztül kapja meg a napi adagot, ami miatt elkezdett rémisztően gyorsan fogyni. Hiába könyörögtem neki, próbáltam azzal fenyegetni, hogy magára hagyom, ha nem eszik, semmi nem vált be.

És nem beszél. Történhet bármi, ő akkor sem szólal meg, és pár napja megszüntette a teljes kommunikációt az orvosokkal is. Azt hiszem, hatalmas szerencse, hogy legalább nekem válaszol bólintásokkal és kézmozdulatokkal, bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha teljes mértékben elzárná magát a külvilágtól.

Senki sem tudja, hogy mi történik Jungkook fejében, hogy mire emlékszik és, hogy egyáltalán jól emlékszik-e a történtekre. Az elmúlt két hétben háromszor volt rohama, amitől majdnem én is fekvőbeteggé váltam. Azokban a percekben, amikor csak úgy vergődött, nem kapott levegőt és a szemei tágra nyílva meredtek rám, úgy éreztem, hogy én is idegösszeroppanást fogok kapni.

Seokjoo doki szerint sokkal több rohama is lehetett volna, de rengeteget számít az, hogy ott vagyok. Az elmélete alapján Jungkook belém kapaszkodik, és az sem kizárt, hogy csak engem érzékel a világból. Tulajdonképpen rajtam keresztül folynak a terápiás kezelések, mert Jungkook csak nekem válaszol, azt se veszi észre, ha többen vagyunk a szobában.

Ijesztő ez az egész.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is át kell élnem ehhez hasonlót, de erre képtelenség felkészülni. Kezelni sem tudom rendesen a helyzetet, csak sodródom az árral és próbálok száz százalékosan Jungkook mellett lenni.

Mert szeretem őt.

Ha lenne energiám és időm, biztosan elgondolkodnék azon, hogy mégis mikor és hogyan alakult ki az a kötelék közöttünk, ami miatt nem tudom azt mondani, hogy most elhagyom, mert nincs szükségem ekkora teherre az életemben.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy az utolsó pillanatban vettem észre, hogy le kell szállnom. Felugrottam az ülésről és a leszállás jelzőre csaptam, mielőtt tovább ment volna a busz.

Lehajtott fejjel siettem be az épületbe, ahol a recepciós nő ismerősként köszönt nekem. Feszülten, egyre gyorsabb lépésekkel siettem a kórterem felé, és szinte már izzadt a tenyerem, mikor beléptem az ajtón. Azonban amikor megláttam, hogy Jungkook még alszik, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Az üres ágyhoz sétáltam, amin ezentúl aludni fogok éjszakánként. SoRa intézte el, ezért beszéltünk ma telefonon. Leültem az ágyra és elővettem a telefonomat, hogy írjak a fiúkkal közös csoportba.

Én: Srácok!!!

Vártam pár pillanatot. Tudom, hogy suliban vannak, de egyértelmű, hogy ez nem fogja megakadályozni őket a válaszadásban. Másodperceken belül megjelent Jimin, Seokjin és Namjoon profilképe, hogy ők már elolvasták az üzenetet.

Jimin: Baj van?

Namjoon: Tessék?

Seokjin: Mondd!

Én: Valaki hozna be nekem tiszta ruhákat a kórházba? Csak egy felsőm és a pulcsim maradt.

Seokjin: Persze! Suli után visszük Hobival:)

Én: Köszönöm.

A párnára dobtam a telefont és felemeltem a fejem, de úgy megijedtem, hogy a kezemet a mellkasomhoz szorítva kellett enyhítenem szapora légvételeimen. Jungkook nézett rám pislogás nélkül, kifejezéstelenül.

- Miért nem jelezted valahogy, hogy ébren vagy? - siettem oda hozzá. Nagy, csillogó szemekkel pásztázta az arcom, mire felsóhajtottam és megfogtam a kezét. - Álmodtál valamit? - kérdeztem, ő pedig megrázta a fejét. Nyugtáztam magamban, hogy akkor nem valószínű, hogy rohama lesz, hiszen nem kínozták őt a rémálmai. - Minah be fog jönni, hogy egy kicsit rendbe tegyen - köszörültem meg a torkom.

Számítottam a reakciójára, mégis megilletődtem, amikor hisztizve vágta az ágyhoz a karját és nemlegesen kezdte rázni a fejét.

- Baba, ha nem vagy hajlandó felkelni, hogy megmosakodj, nincs más lehetőség. Napok óta nem tisztálkodtál - mondtam rosszallóan. - Vagy most jössz velem a mosdóba, vagy megvárjuk Minaht - azt hiszem, jól tettem, hogy választási lehetőséget adtam neki.

Karjait kinyújtotta és várakozón pislogott rám. Segítettem neki felkelni, erősen tartottam a hátát, miközben a másik kezemmel megfogtam az infúziós állványt.

- Nem sietünk - mondtam halkan.

Aprókat lépkedett és ingatag volt, tisztán látszott az arcán a fájdalom. Igyekeztem a súlya nagy részét tartani, hogy ne fáradjon el annyira amíg a mosdóig jutunk, ami csupán pár lépés, most mégis annyira távolinak tűnt.

Jungkook a nyakamba kapaszkodott és erősen koncentrált, én pedig egyszerűen csak büszke voltam rá. Azt hittem majd könyörögni kell neki, mert elzárkózik, de meglepően gyorsan beleegyezett abba, hogy kikeljen az ágyból. Remélem, ha ezt elmesélem Seokjoo dokinak, azt fogja mondani, hogy ma kivételesen nem hátrafelé tettünk egy lépést.