Tehetetlenül figyeltem, ahogy Minah erősen koncentrálva kezeli a szerkezetet. Az ágyon ültem, a hátamat Yoongi tartotta erős kezeivel, mert még mindig képtelen voltam arra, hogy magamtól irányítsam a testem. Ezért nem is értettem, hogy Seokjoo doktor miért utasította az ápoló lányt arra, hogy megszabadítson minden eszköztől, ami eddig megakadályozott volna a mozgásban.

Ujjaimmal a barátom pulóverének alját kezdtem gyűrögetni, miközben mélyeket szippantottam az illatából és maximálisan kiélveztem azt, hogy ismét olyan közel van hozzám. Nem figyelt rám, ő is inkább Minah tevékenykedését nézte, de ettől még egy cseppet sem éreztem magam egyedül.

- Ha minden igaz, csak órák kérdése és sokkal több energiád lesz. Akkor megpróbálhatsz felállni, esetleg magadtól felülni első lépésként - mondta Minah.

Nagyon úgy tűnt, hogy ez csak egy szóról szóra betanult bekezdés az ápolói szakmájában. Talán az zavarta meg, hogy nem engedtem, hogy kiküldje Yoongit, ameddig elintézi a munkáját. Túlságosan feszült volt.

- Köszönjük - biccentett Yoongi kimérten, mire Minah zavartan meghajolt és szinte kirohant a kórteremből. Néztem, ahogy az ajtó magától csukódik be mögötte, majd kíváncsian emeltem feljebb a fejem, hogy megkeressem Yoongi tekintetét. - Seokjoo doki fél óra múlva itt lesz. Mit csináljunk addig? - kérdezte szórakozottan.

Feljebb vezettem ruháján a kezeimet és közelebb húztam őt magamhoz. Szükségem volt rá, az egyetlen támaszom volt ebben a pokoli kavalkádban, még akkor is, ha az sem biztos, hogy nem csak a képzeletem játszik velem.

Egy óvatlan pillanatban a lábam odébb csúszott és fájdalom öntött el, ami teljes mértékben kiült az arcomra, ebben biztos vagyok, mert Yoongi arckifejezése is rémültté vált.

- Mi a baj? - nézett végig rajtam. Erőtlenül a lábamra mutattam, mire értetlenül ráncolta össze a homlokát. - A lábad? - kérdezte, bólintottam. - Fáj? - ismét helyeseltem.

Kezemet a takaróra ejtettem és enyhén megmozdítottam. Lehet, hogy Yoongi mégiscsak olvas a gondolataimban, vagy túl jó megfigyelő. Az arca megfeszült, ahogy lassan arrébb tolta a takarót, így szabaddá téve meztelen lábfejeimet.

Vártam, hogy újra rám nézzen, hogy szeressen minden pillantásával, de ő pislogás nélkül, kissé dühösen meredt a lábaimra, ezért kénytelen voltam én is így tenni. Amint megláttam a bokáimat, elállt a lélegzetem, annyira megdöbbentem. Azt tudtam, hogy valami nincs rendben, hiszen ok nélkül nem fájhat a lábam, de ez akkor is túl sok volt. Tulajdonképpen a bokám nagy részén alig volt bőr, a látványtól felfordult a gyomrom. Összeszorítva a szemeimet döntöttem a fejem Yoongi nyakához, ő pedig a hátamat kezdte simogatni.

- Már sokkal jobban néz ki - mondta halkan. - Hamarosan újra bekötözik és nem fog ennyire fájni, de az orvosok szerint jót tesz neki egy kis friss levegő - reméltem, hogy azt is elmondja, hogy mitől ilyen a lábam, de sajnos csalódnom kellett. Ujjamat végighúztam a karomon lévő kötésen, de erre sem mondott semmit. Mondjuk erre nem is kellett, magamtól is emlékeztem arra a napra, amikor ezt tettem magammal.

Csalódottan felsóhajtottam, hiszen még most sem tudom, hogy miért más most minden. Yoongi miért nem akarja, hogy vele legyek, és miért vált homályossá az a nap, amikor SiWon megölte őt a szemem előtt? Talán mégsem történt meg.

Talán.

- Nagyon elgondolkodtál, baba - szólt rám lágy hangon, mire rákaptam a szemeimet.

A szívem hevesebben dobbant, miközben éreztem, hogy a láthatlan, rózsaszín köd rám ereszkedik. Ebben a furcsa, mélyen zavart állapotban is képes voltam elmosolyodni azon, ahogy engem hívott. Karjaimat a nyaka köré fontam és orromat az övéhez érintettem.

- Végre, erre vágytam már mióta! - kuncogott, majd egy puszit nyomott a számra. - Imádom, amikor mosolyogsz - mondta, és kaptam még egy puszit.

Aztán még egyet és még egyet, elhalmozott az édes csókokkal amíg kettesben lehettünk. Mert aztán megérkezett Seokjoo doktor és a kedvemet újra a pokolba száműzték.
Fehér köpenyében emelt fővel lépett be a szobába, a szokásos jegyzet füzete kilógott a zsebéből.

- Szép napot, fiatalok - biccentett, majd az ágyam mellé sétált.

- Jó napot - köszörülte meg a torkát Yoongi, és elkezdett hátradönteni, mire erősen a felsőjébe kapaszkodtam és elkerekedett szemekkel néztem fel rá. Most meg mégis mit csinál?! - Amíg beszélsz a doktor úrral, kimegyek, oké? - kérdezte. Eluralkodott rajtam a pánik, a fejemet kezdtem rázni tiltakozón és nem voltam hajlandó elengedni őt. - Jungkook, csak másfél óra, utána visszajövök, megígérem - nézett a szemembe bocsánatkérőn, de én akkor sem engedtem el. És nem is fogom. Soha.

- Szeretnék beszélgetni veled, csak kettesben - mondta Seokjoo doktor, amikor Yoongi segítségkérő pillantást vetett felé.

Csak egy pillanatra engedtem el Yoongi felsőjét, gyorsan a nyakába csimpaszkodtam, de alig volt erőm. A kezem megcsúszott, de szerencsére Yoongi időben a hátam alá nyúlt és megtartott, így nem zuhantam az ágyra.

- Kérlek, Jungkook - suttogta kérlelőn.

Zaklatottan szívtam be a levegőt és éreztem, ahogy a könnyek elborítják a szemeimet és lassan útnak indulnak az arcomon. Yoongi az alsó ajkára harapott és Seokjoo doktorra nézett, aki halkan felsóhajtott.

- Legyen, akkor maradj - mondta.

Megkönnyebbülten és egyben fáradtan hajtottam a fejem Yoongi vállára, miután leült az ágy szélére és ismét ugyanabba a pozícióba kerültünk, mint mielőtt az orvos bejött. Seokjoo doktor elővette a füzetét, és akkor vettem észre, hogy valamivel nagyobb lapok vannak csúsztatva a jegyzetei közé.

- Mondd csak, tudsz rajzolni? - kérdezte kedvesen. Félénken bólintottam, és mindenfelé néztem, csak éppen rá nem. - Az nagyon jó, mert úgy gondoltam, ma ez lesz a feladatod - mosolygott.
Egy ceruzát nyújtott felém, amit remegő ujjaim közé fogtam és elfogadtam tőle a fehér, tiszta lapokat is. Az egyik sokkal keményebb volt, mint a többi, ezért azt tettem legalulra. - Elkezdek szavakat sorolni, képzeld el őket, majd helyezd el a lapon kedved szerint. Akkora méretben rajzolsz, amekkorában csak szeretnél, rendben? - bólintottam, jelezve, hogy megértettem a feladatot.

Yoongi felkelt, de egy percre sem engedett el, csak úgy helyezkedett, hogy az ölembe tudjam tenni a papírokat. Mögém mászott, így háttal dőltem a mellkasának, és karjait átfonta a derekam körül. Seokjoo doktor megköszörülte a torkát, ezért újra rá figyeltem és vártam a szavait.

- Matrac - kezdte, mire a lap sarkába elkezdtem rajzolni. - Lépcső. Szekrény. Négyzet alakú ablak. Lánc - mindent, amit mondott a papírra vetettem, és nem foglalkoztam azzal, hogy hirtelen elhallgatott.

Tovább rajzoltam, de olyan volt, mintha nem én irányítanám a kezem. Vonalakat húztam, satíroztam, teljesen belefeledkeztem a rajzomba. Az idő lelassult számomra és tompán kezdtem hallani a folyosóról beszűrődő zajokat. A halántékom égni kezdett, később pedig, mintha valaki satuba nyomná az egész fejem, úgy éreztem magam. A mellkasomra kellemetlen súly telepedett, nehezebben vettem a levegőt. Minden egyes vonással egy szakadék felé lökdöstem magam, mégsem tudtam megállni. És amikor odaértem, amikor már csak egy lépés hiányzott ahhoz, hogy a mélybe zuhanjak, valaki kikapta a kezemből a ceruzát. Égő szemekkel bámultam a rajzomat, amiről egy koszos, sötét szoba köszönt vissza rám, szakadt matraccal és fájóan erős láncokkal.

Ismertem ezt a helyet. Voltam már ott.