" - Forróak az ajkaid - suttogta közelebb vonva magához, de azért figyelt rá, hogy a tea a pohárban maradjon.

- És biztosan szilva ízűek, igaz? - kuncogtam.

- Szeretem a szilvát - bólogatott, majd újra célba vette a számat."

- Lassabban - visszhangzott a fülemben a mély, rekedtes hang. - Lélegezz lassabban, Jungkook.

" - Akkor most haza megyek, összeszedek néhány ruhát és este találkozunk, jó? - kérdezte Yoongi sietősen.

- Várni foglak - bólintottam.

Kaptam egy puszit a számra, ennél többet el sem vártam, mert Hoseok konkrétan már majdnem közénk ugrott, annyira haza akart menni. Elbúcsúztam Taehyungtól és a többiektől is, majd mindenki ment a maga dolgára. Én is hazafelé tartottam és arra gondoltam, hogy mennyire jó nap volt ez a mai, de most már minél hamarabb haza akartam érni, ezért a rövidebb úton mentem. Egyrészt már nagyon fáztam, másrészt pedig újra eluralkodott rajtam az az érzés, mint a vásárban. Gyorsabban szedtem a lábaimat, már előre elővettem a kulcsot, amikor koppanó lépteket hallottam magam mögött. "

- Öt, négy...

" - Istenem - kerekedtek el a szemeim.
- Lehetek az is, ha szeretnéd - nevetett fel a hang, amitől kirázott a hideg.

Megszédültem, a rettegés átjárta az egész testem és nem voltam képes tovább menni.

- Nem, nem, nem - ziháltam a falnak dőlve, mire a nevetés még hangosabbá vált.

- Hiányoztam, igaz? - kérdezte elégedetten, majd előrenyúlt a vállam felett és az arcomra szorított valamit."

- Három, kettő...

" -  Jól van, drága. Szeretem, hogy ilyen együttműködő vagy - levette a fejemről a sapkámat és a hajamba túrt.

Nem tudtam annyi ideig visszatartani a lélegzetem, egyszerűen képtelen voltam rá. Próbáltam friss levegőhöz jutni, de helyette abból kezdtem kapkodni, amit az orrom elé tartott és amitől forogni kezdett velem a világ. Mondott még valamit egészen közel, a fülembe suttogta, de már nem értettem. "

- Egy! - a testem rázkódni kezdett, minden porcikám égett a fájdalomtól.

Hallottam, ahogy az ágy nyikorgó hangokat ad ki alattam, aztán kezek tapadtak a vállamra és valaki suttogni kezdett.

- Nyugodj meg - lehelete az arcomat érte, és nedves ajkaival érintette bőrömet, mielőtt valamit a szám és orrom elé emelt. Könnyebben kaptam levegőt és percek alatt megnyugodtam.

Laposakat pislogva nyitottam ki a szemeimet, amik azonnal könnybelábadtak, mert az első, amit megláttam, Yoongi arca volt. Komoly kifejezéssel nézett le rám, miközben azt a szerkezetet tartotta az arcom elé, amiből friss levegőt nyertem.

- Megvizsgálom - mondta mellőlem a rekedtes hang, majd Yoongi helyét Seokjoo doktor váltotta fel. A szemembe világított és jobbra, majd balra fordította a fejem. - Hogy érzed magad? - kérdezte, és leemelte rólam a szerkezetet, azonban én nem voltam hajlandó megszólalni. Nem, amíg nem tiszta a kép előttem.

Egy hatalmas kavalkád alakult ki bennem, eddig sem tudtam, hogy mi valóság és mi nem, de most még kilátástalanabbnak láttam az emlékeimet. Összezavarodtam, két esemény folyt egybe, de az egyik annyira álomszerű volt. A másiktól zsongott a fejem, különös módon reagáltam rá, mintha újraéltem volna valamit, ami már tényleg megtörtént. Most ébredtem fel, sokkal reálisabbnak tűnik rávágni, hogy csak álmodtam az egészet, de ez nem olyan egyszerű...

- Kapsz rendesen levegőt? - tette fel a következő kérdését a doktor, mire bólintottam egyet. A homlokát ráncolta és megtapogatta a halántékom. - Fáj? - ismét bólintottam. - Meg tudnál szólalni? - erre pedig megráztam a fejem. Seokjoo doktor tanácstalannak tűnt orvos létére, de csak egy pillanatig, mert aztán előkapta a jegyzetfüzetét és elgondolkodva kezdett írni.

Lassan Yoongi felé fordítottam a fejem és kinyújtottam az ujjaimat, amiket azonnal összekulcsolt az övéivel.

- Mi történik? - kérdezte.

- Beszélnem kell a szülőkkel - válaszolta Seokjoo doktor. - A következő alkalommal szeretnék kettesben maradni vele.

- Rendben - bólintott Yoongi.

Seokjoo doktor a zsebébe mélyesztette a kis jegyzetfüzetét, majd felállt és még egyszer rám nézett, mielőtt elment. Yoongi megszorította a kezem és felült az ágy szélére.

- El sem tudod hinni, hogy mennyire megijesztettél... Ne csinálj többet ilyet - sóhajtott fel. Értetlenül néztem rá, mit is csináltam? Vagy inkább mit nem csináltam...?

- Mondj valamit - nézett rám kérlelőn.

Lesütöttem a szemeimet és szabad kezemmel a takaró szélét kezdtem gyűrögetni. Bárcsak belelátnál a fejembe, Yoongi, akkor tudhatnád, hogy rettegek attól, hogy a kiejtett szavakkal még bonyolultabbá tennék mindent.

- Itt vannak a srácok - simította el a hajam a homlokomról. - Szeretnéd látni őket? - kérdezte, mire rögtön bólintottam. Halványan elmosolyodott és felállt. - Beszédes kedvükben vannak, reggel óta azt várták, hogy láthassanak - kuncogta, miközben az ajtóhoz sétált és nem ment ki, csupán kidugta rajta a fejét.

Először halk nyüzsgést fedeztem fel, de ahogy egyre közelebb értek, úgy töltötték meg élettel a csendes folyosót a szobám előtt. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elaludhatok, annyira fáradt voltam, de nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy láthassam őket. Úszok az árral, magamban pedig egy láthatatlan papírra jegyzetelem azokat a dolgokat, amik túl furcsák ahhoz, hogy megértsem őket. Mint például, hogy Yoongi itt van. Hogy a srácok itt vannak. Vagy, hogy egyáltalán egy kórházban fekszem...

- Jungkook! - kiáltott fel Taehyung, és hatalmas lépésekkel termett az ágyam mellett. - Úgy hiányoztál! - tette tenyerét az ágyamra.

Láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik visszafogni magát, minden mozdulatából kiáltott a közeledési szándéka. Meg akartam kérdezni tőle, hogy még mindig haragszik-e rám és újból bocsánatot akartam kérni, de miért is? Yoongi miatt, aki éppen szót váltott Namjoonnal?

Mindenki vetett rám egy hosszas pillantást és bár igyekeztek pozitívan nézni rám, láttam rajtuk az aggódást és a bizonytalanságot. Namjoon lefoglalta a kis széket, Seokjin pedig leült az ágy szélére a jobb oldalamon, a másikon Yoongi foglalta el az eddigi helyét. Taehyung Jiminnel együtt ült az ágy végébe, míg Hoseok tisztes távolságból méregetett engem. Feszültek lettek, mintha nem tudnák, hogy mit mondjanak.

- Hogy vagy? - kérdezte végül Namjoon.

- Nem fog válaszolni - mondta Yoongi, miközben a kézfejemet kezdte simogatni.

- Nagyon megijedtünk ám - mondta Taehyung könnyes szemekkel. - Főleg, mikor nem jöhettünk be hozzád.

- Meg amikor anyudékkal beszéltünk - szólt közbe Hoseok.

Kérdőn pislogtam rájuk, mire egyszerre kezdtek bele, de végül Yoongira néztem segítségkérőn.

- A tegnapi után Seokjoo doki beszélt anyukádékkal és azt mondta, hogy könnyebben tudna kezelni az egyik amerikai kollégájával, csakhogy ahhoz neked oda kéne menned - biccentett.

- De nyugi, meggyőztük őket - legyintett Seokjin. - Vagyis, Jimin győzte meg őket - vigyorodott el.

Zavartan a rózsaszín hajúra emeltem a tekintetem, mire hatalmasat sóhajtott.

- Kiakadtam, bocsánat - hajtotta le a fejét. - De komolyan kísérteties, hogy pont egy olyan blogot olvasok, amiben a főszereplő kórházban van.

- Ééés? - húzta el a szót Taehyung. - Gyerünk, Chim, meséld el a fantasztikus érvelésed!

- Jó, na - grimaszolt rá Jimin. - Megijedtem, mert ugyanúgy el akarták vinni a főszereplőt, de őt végül sikerült elvinni és aztán bumm, a következő rész úgy kezdődött, hogy három évvel később - mondta gúnyosan, miközben az ujjaival macskakörmözött a levegőben. - És akkor mindenki megváltozott, semmit nem tudtak a főszereplőről, aki teljesen kifordult önmagából és amikor visszatért, úgy viselkedett, mintha ő lenne az isten!

- Nyugi - kuncogott Namjoon. Jimin arca elvörösödött a méregtől, valószínűleg komolyan felzaklatta őt ez a történet.

- Azt mondtuk anyudéknak, hogy nem szükséges elutazni, mert mi majd segíteni fogunk - húzta ki magát Taehyung.

Elszántnak néztek ki, amitől apró gombóc keletkezett a torkomban. Ők a barátaim...

Azt kívánom, ha ez egy álom, akkor sose ébredjek fel.