A tüdőm ijesztő hangot adott ki, ahogy levegőért kapva ültem fel. Mintha most értem volna a víz felszínére, és egészen idáig fuldokoltam volna.

- Hívj gyorsan orvost! - kiáltotta valaki, miközben két erős kar nyomott vissza az ágyba.

A szemeim előtt villogó csillagok táncoltak és mintha egy dobozban ülnék, tompán hallottam a zajokat. Valahonnan sípolás ütötte a fülem, a másik oldalról pedig valaki folyamatosan beszélt hozzám. A kézfejemben apró szúrást éreztem, pár perc múlva pedig elkezdett tisztulni a látásom. Ködfátyol ereszkedett rám, laposakat pislogtam, mire el tudtam oszlatni a fehér párát.

Egy ősz hajú, fehér köpenyes férfi hajolt felém. Az arcomat tapogatta és hozzáért egy olyan részhez, amitől úgy éreztem, egy kést szúrtak a szemem alá. Orromat felhúzva fordítottam el a fejem, de minduntalan hozzám ért az idegen.

- Minden rendben, csak megvizsgálom - mondta mély hangon. Egy lámpával világított a szemembe, és ettől én annyira ideges lettem. Végre látok valamit, erre megvakít az orvosi lámpával. - Tud beszélni?

- Igen... - köhögtem.

A torkom kiszáradt, mintha napok óta nem jutottam volna folyadékhoz. A férfi egy poharat nyújtott felém, de végül ő tartotta meg és a számhoz igazította a szívószálat. Nagyokat kortyolva a vízből néztem körbe a szobában.

Kórházban voltam, erre már akkor rájöttem, amikor megláttam az undorítóan fehér falakat és az ágyam mellett sípoló szerkezetet. Azonban ez más volt, mint amilyenben tegnap voltam. Tegnap egy sokkal barátságtalanabb szobában ébredtem, és...

Várjunk csak.

Mondhatni fájdalommal járt visszaemlékezni arra a pontra, ahol Yoongi lelökött a tetőről. Megmentették az életem, valahogy túléltem a zuhanást. Kieresztettem ajkaim közül a szívószálat és mérgesen néztem az orvosra.

- Miért mentettek meg?! - kértem őt számon, mire döbbenten nézett rám.

Hátrált pár lépést, és ekkor észrevettem, hogy nem vagyunk egyedül. Yoongi maga előtt összefont karokkal állt a fal mellett. Nem tűnt mérgesnek, sokkal inkább volt kétségbeesett.

- Nincs változás - mondta az orvos, miközben a gép monitorját figyelte. - Feltennék néhány kérdést, rendben?

- Jó - bólintottam erőtlenül, de nem néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam elszakítani a tekintetem Yoongiról.

- Mi a neve?

- Jeon Jungkook - feleltem gondolkodás nélkül.

- Milyen évet írunk?

- Kétezer... tizennyolc, azt hiszem - ráncoltam össze a homlokom.

- Tizenkilenc - köszörülte meg a torkát. - Január.

- Amúgy sem lényeges - mondtam, és próbáltam nem megrémülni a tudattól, hogy nem emlékszem a karácsonyra, sem a szilveszterre.

- Tudja, hogy miért van itt? - vonta fel a szemöldökét.

- Leugrottam a tetőről - válaszoltam halkan. - Mert meg akartam halni.

- Értem - méregetett az orvos furcsán, és valamit lejegyzetelt egy lapra. - Fél óra múlva benézek, hogy minden rendben van-e. Később pedig bejön egy kollégám és megvizsgálja önt, rendben? - kezdett igazán elegem lenni abból, hogy ennyiszer használja a rendben szót.

Biccentettem, ő pedig még egyszer ránézett a monitorra, aztán kiment a szobából.

Pislogás nélkül meredtem a kék hajú fiúra, aki továbbra is mozdulatlanul állt a fal mellett. Másképp nézett ki, mint legutóbb. A bőre élettel telibb volt és olyan... igazinak tűnt.

- Nem sikerült... - hajtottam le a fejem. - Sajnálom, Yoongi.

- Nem tudom, miről beszélsz - mondta tőle szokatlanul remegő hangon. A szemem sarkából láttam csak, ahogy lassú, óvatos léptekkel közelít felém. - Jungkook... - suttogta, miközben tenyerét a kezemre simította.

Összeszorítottam a szemeimet, mellettem a gép kevesebb időközönként sípolt, jelezve szívem dobbanásainak gyorsulását. Fordult velem egyet a világ, a gyomrom felkavarodott az érzéstől, amit az érintése váltott ki belőlem.

- Fáj - szorítottam egyik karom a mellkasomhoz.

- Visszahívom az orvost - engedte el a kezem, azonban én utánakaptam.

- Ne menj el! - kértem, és a könnyeim már lassan utat vájtak maguknak az arcomon.

Összeraktam magamban a kirakós összes darabját, rájöttem, hogy mi történik. Emlékszem rá, hogy nem tudtam őt megérinteni, köddé vált a kezeim között. Egyetlen egy alkalommal voltam rá képes... amikor álmodtam.

- Itt vagyok - az oldalamhoz nyúlt és könnyedén ülő helyzetbe húzott.

Az ágyra térdelt, amíg körbefontam karjaimat a nyaka körül és amennyire erőm engedte, magamhoz szorítottam őt. Mélyen beszívtam az illatát, ami olyan élénken lengte őt körbe, mint mikor még tényleg velem volt.

- Nem akarok felébredni - suttogtam a nyakához bújva.

- De hiszen ébren vagy - mondta és gyengéden a hátamat kezdte simogatni.

- Yoongi - távolodtam el tőle, de csak éppen annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. - Meghaltam? - kérdeztem.

Értetlennek tűnt és határozatlannak, már amióta elment az orvos. Mintha ő se tudná, hogy mit tegyen.

- Nem, életben vagy - mondta végül. - Idővel jobban leszel, megígérem.

- Az jó lesz - bólogattam a vállaiba kapaszkodva. - Fáj a lábam. Nem tudom, mit csináltam vele - sóhajtottam.

Lüktetett mindkét bokám, ha hozzáért a takaró.

- Mi fáj még? - kérdezte az arcomat fürkészve.

- Hát... - gondolkodtam el, közben a bekötözött karjaimra néztem, és egy kicsit mocorogtam az ágyon. - A hátam sajog egy kicsit... Simogatod még?

- Hát persze - mosolyodott el halványan és ismét simogatni kezdett.

- Bárcsak örökre itt maradhatnék - billentettem oldalra a fejem. - Most olyan jó.

- Itt, ebben a kórházban? - vonta össze a szemöldökét.

- Nem - kuncogtam fel. - Veled.

- Ha rajtam múlik, én mindig melletted leszek - felelte komolyan.

Szemeimet ajkaira vezettem és először azt kívántam, hogy rám mosolyogjon, de aztán már arra vágytam, hogy érezhessem őt a számon. Ujjaimat összekulcsoltam a tarkóján és közelebb húztam őt magamhoz. Látszólag nem értette, mit akarok, ezért én hajoltam az ajkaira. Hiányzott ez az érzés. Gyengéden, lassan mozgatta száját az enyémen, vigyázott rám.

- Yoongi - leheltem alig elszakadva tőle.

- Hm?

- Fáradt vagyok - mondtam, mire elhúzódott tőlem.

- Segítek visszafeküdni - bólintott és hátrafelé kezdett dönteni, azonban én ijedten kapaszkodtam belé.

- Nem akarok! - tiltakoztam. A karjaimhoz nyúlt, ahhoz a részhez, amit nem takart a kötés és eltolt magától. - Kérlek, ne menj el!

- Itt leszek végig, ne aggódj - nyugtatott az ágy szélére ülve. Összekulcsolta az ujjainkat és kezemet felemelve nyomott egy csókot a kézfejemre. - Eddig se mentem sehova.

- Fel fogok ébredni és akkor már nem leszel itt - küzdöttem újra a könnyeimmel. - Én nem akartam, hogy így legyen. Bárcsak elmentünk volna Namjoonékhoz, a vacsora várhatott volna! - hisztiztem, akárcsak egy kisgyerek, de nem érdekelt. Ahogy az sem foglalkoztatott, hogy Yoongi tudatlanul bámult rám.

- Nyugodj meg, kérlek - motyogta az orra alatt.

- Ha felébredek, nem fog megállítani semmi, esküszöm - emeltem fel a hangom. - Bezárkózom és nem fog rámtalálni senki, és akkor együtt lehetünk - mondtam ki hangosan a tervemet, de nem azt a reakciót kaptam tőle, amit vártam volna.

Hirtelen felállt, megragadta a felsőtestem és az ágy szélére tolt, aztán felmászott hozzám és lefeküdt. Megszeppenve néztem, ahogy karja körbeöleli a derekam és magához von.

- Ha felébredsz, itt fogok feküdni melletted, és nem fogom hagyni, hogy butaságot csinálj - biccentett, majd fejemet a mellkasára húzta.