- Kérlek, mondd el még egyszer, hogy mi történt - nézett rám a széles, kerek iroda asztal mögül a középkorú nő.

Karjaimmal átöleltem magam és lehajtottam a fejem, nem értettem, miért kell újra és újra felidéznem azt a borzalmas estét. Hiába mondtam el már háromszor, most ismét itt ülök. Anyáék már biztosan türelmetlenek, egy órája várnak rám, de nem tudok megszólalni.

Fájt a mellkasom, úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok a gyengeségtől. Eldöntöttem, hogy most fogom utoljára elmondani, és soha többet nem beszélek róla. Így hát nehezen, de megszólaltam.

- El akartunk menni vacsorázni. Már régóta tervezgettük, de mindig közbejött valami. Aznap is, a barátaink elhívtak magukhoz, de Yoongi nem volt hajlandó megint elhalasztani a közös vacsorát. Én sem akartam. Elindultunk, akkor már sötét volt és nagyon hideg, ezért a rövidebb úton mentünk. Ott, ahol SiWon és a barátai szórakoztak - nyeltem egyet és megráztam a fejem. Szinte lejátszódott előttem a jelenet. - SiWon odajött hozzánk és megütött engem. Többször az arcomon. Nem tudtam védekezni, és ezt maximálisan kihasználta. A földre estem, amikor Yoongi megfogta SiWon kabátját és elrángatta tőlem. Aztán...

- Igen? - biztatott a nő. Egy jegyzetfüzetet tartott a kezében, mint eddig minden alkalommal.

- Aztán SiWon leszúrta Yoongit - hadartam, és arcomat a tenyereimbe temettem. - Megölte őt!

- Jól van - állt fel a forgós székéből. Odajött hozzám, kezét a vállamra tette és kedvesebb hangon folytatta. - Édesapád testi bántalmazás végett tett feljelentést, Min Yoongi szülei pedig a gyilkosság miatt. Ne aggódj, kevés az esély arra, hogy bármikor is újra szembe kelljen nézned Park SiWonnal - azt hitte, ez a problémám.

Engem nem érdekelt SiWon, az a pár ütés már úgy ahogy, de megszokott volt számomra. Ennek a nőnek fogalma sincs arról, hogy mennyire szenvedek. Álszent módon kedveskedik, aztán ha elmegyek, biztosan visszaül a kényelmes székébe és azt gondolja, hogy mennyire szánalmas vagyok.

- Mehetek? - kérdeztem nyomott hangon, miközben ránéztem az ujjaimmal alkotott rések között.

Aprót bólintott, ezért felálltam és szinte menekülve estem ki az iroda ajtaján. Anya és apa az egymás mellett sorakozó székeken ültek és amint megláttak, aggódón emelték rám tekintetüket. Már majdnem kimondtam, hogy haza akarok menni, most azonnal, de a torkomra forrtak a szavak, mikor a folyosó végén egy ismerős alak fordult be.

Taehyung ziháltan, lengén öltözötten közeledett felénk. Amikor észrevett, egy pillanatra megtorpant és a szemembe nézett. Arcára tisztán kiültek az érzelmei. Gyűlölt engem, amiért miattam elveszítette az egyik legjobb barátját. Megvetett, mert gyáva voltam. Kezei ökölbe szorultak, elkapta rólam a tekintetét.

- Tae... - szólaltam meg halkan, remegő hangon.

- Ne szólj hozzám - sziszegte. Ahogy elsétált mellettem, szándékosan a vállamnak ütközött.

Eddig bírtam visszatartani a könnyeimet. Makacsul folytak végig az arcomon és menedéket keresve bújtam anyához, amikor elém állt és megölelt.

- Menjünk haza - suttogta, és a hajamba puszilt.

Engedelmesen követtem őket az autóig, majd hazáig az önsajnálatba temetkeztem. El sem tudtam képzelni, hogy mégis mennyi könny fér egy emberbe, de nagyon úgy tűnt, hogy sosem fogom tudni abbahagyni.
Eltompított, forrónak éreztem tőle az arcom és nem kaptam rendesen levegőt.

Otthon, a szobám felé tartva csak
részletekben fogtam fel azt, amit anya mondott nekem. Hamarosan vissza kell menniük Londonba, de minden nap fel fognak hívni és gondoskodnak arról, hogy bejárjak az iskolába. Nem tudom, ezt hogyan akarják megtenni, ha nem lesznek itt, de nem is érdekelt. Hangosan becsaptam magam mögött a szobám ajtaját és az ágyamra borulva zokogtam fel.

Látom Yoongi sápadt arcát, lepereg előttem, ahogy a földre esik és utoljára vesz egy nagy levegőt. A szemembe nézett. Azt tátogta, hogy szeret. Egyre jobban rázott a zokogás, a testem megállíthatatlanul remegett.

Sokadszorra sírtam magam álomba, amit csak azután vettem észre, hogy felébredtem és a szemeim összeragadtak a megszáradt könnyektől. Felültem az ágyon és vettem egy mély levegőt. Édes illatok kúsztak az orromba, gondolom anya főzött valami különlegeset. A szekrényemhez csoszogtam és felvettem egyet Yoongi pulóverei közül. Aztán úgy döntöttem, lemegyek, mert szinte szó szerint a konyha felé csalogattak az illatok.

A lépcsőfordulóban megtorpantam, amikor meghallottam Taehyung kuncogó hangját. Összevontam a szemöldököm, és ekkor Tae hangjához csatlakozott Yoongi angyali nevetése is. Megragadtam a korlátot és izgatottan rohanni kezdtem a konyhába. Yoongi az asztalnál ült, egy tál finom étel volt előtte.

- Oh, szia, Jungkookie! Most akkor újra az elejéről... Szóval éppen Jiminhez tartottam, hogy meglátogassam és... - nem jutottak el hozzám a szavak a továbbiakban.

Yoongi az asztalra könyökölve nézett rám, úgy tűnt, elégedett azzal, hogy a pulóverét viselem. Szemei felcsillantak és felemelte a kezét, mire elrugaszkodtam a földtől és a karjaiba estem. Kényelmesen elhelyezkedtem az ölében, megfogtam a kezeit és a derekamra tettem őket.

- Jól aludtál? - kérdezte, miközben a hajamhoz hajolt és felsóhajtott.

Szorosabban vont magához, én pedig karjaimat ragaszkodón kulcsoltam össze a nyaka körül.

- Rémeset álmodtam - nyöszörögtem a vállára fektetve arcom.

- Hahó, éppen mesélnék! - zökkentett ki az eufórikus állapotból Taehyung, mire bosszúsan felé fordultam.

- Mit álmodtál? - kérdezte Yoongi, és ezzel a nyelvemen ragadt a Taehyungnak címzett csípős megjegyzés.

Visszanéztem rá és grimaszolva megráztam a fejem. Nem akartam emlékezni az álmomra.

- Meghaltál... miattam - motyogtam végül és szándékosan kihagytam az álmom azon részét, ahol semmi mást nem éreztem, csak a kínzó szenvedést a hiánya miatt.

- Szóval hős voltam? - mosolyodott el. -  A valóságban is az lennék.

- Nem! - markoltam a vállaiba. - Nem hagynál egyedül, ugye? - kérdeztem kétségbeesetten. Nem válaszolt, komoly arckifejezéssel nézett a szemembe. - Yoongi, kérlek - simítottam kezemet az arcára. Csendben maradt, ami számomra hihetetlenül nyugtalanító volt. Tenyerét a derekamra szorította, a testem megrázkódott és...

Felébredtem.

Nedves hajamba túrtam és letöröltem a homlokomon gyöngyöző verejtéket. Odakint már sötét volt, az ablakomon csak a kinti utcai fény szűrődött be.

- Yoongi...? - halkan, szinte suttogva fordultam az ajtó felé.

Lerugdaltam a lábaimba kapaszkodó takarót és futva tettem meg az utat a konyháig. Az asztalnál anya ült és egy receptes könyvet olvasott.

- Nem! - tenyereimet az arcom két oldalára szorítottam, miközben a fejemet ráztam, hátha attól kitisztulnak a gondolataim.

Annyira valóságos volt, hiszen éreztem az érintését magamon! Kizártnak tartottam, hogy csak a képzeletem játszott velem. Ahhoz túl intenzív volt, valami nincs rendben.

- Mi a baj? - ugrott fel anya az asztaltól. Hozzám sietett és rögtön az arcomhoz nyomta tenyerét.

- Anya, nem vagyok jól... - ziháltam teljesen összezavarodva.

- Lázas vagy - állapította meg a homlokomat tapogatva, majd megfogta a kezem és a nappaliba húzott, ahol apa a tévét nézte. - Feküdj le, jobb lesz, ha ma éjjel figyelünk rád - mondta.

Apa teljesen a kanapé szélére csúszott, így le tudtam feküdni mellette. Anya lehozta az emeletről a takarómat, rám terítette és visszament a konyhába, hogy gyógyszert keressen.

- Hogy érzed magad? - kérdezte apa, miközben jéghideg tenyerével az homlokomhoz ért.

- Rosszul - jelentettem ki őszintén.

Megértően bólintott, majd tekintetét visszavezette a tévére, míg a tenyerét forró homlokomon hagyta.