Kapkodva bújtattam lábaimat a cipőmbe és csak a vállamra rántottam a kabátomat, úgy rohantam ki a házból. Felkészültem arra, hogy futnom kell a kórházig, azonban a feljárón egy ismerős autó parkolt. Összevontam a szemöldököm és pár pillanatig értetlenül néztem Jinre, aki a volán mögül integetett nekem.

- Talán gyalogolni akarsz? - nyitotta ki végül az ajtót. Megráztam a fejem és gyorsan megkerültem az autót, majd beültem Seokjin mellé.

- Siess! - mutattam előre.

Bekötöttem magam, majd a számat rágcsálva néztem ki az ablakon. A szívem a torkomban dobogott, mindennél jobban szerettem volna már látni Jungkookot. Meg akartam ölelni és azt suttogni a fülébe, hogy most már minden rendben, itt vagyok vele és nem hagyom, hogy bántódása essen.

- Ugye tudod, hogy még nem ébredt fel? - pillantott rám Jin a szeme sarkából.

- Igen - bólintottam.

Jelen pillanatban viszont ez sem tudott érdekelni. Én már annak is örültem, hogy Jungkook életben van, ami csoda azok után, amit az a rohadék tett vele. Felforrt az agyvizem, ha már csak arra gondoltam, hogy mennyire álszent volt, amikor lerohantam őt a lakásán.

" - SiWon! - kiáltottam idegesen, ahogy felfelé haladtam a lépcsőházban. Nem érdekelt, hogy felverem a többi lakót késő este, égetett a düh.

Mire felértem, SiWon értetlenül állt az ajtóban, és feleszmélni sem hagytam neki időt, belöktem a lakásba és nyaka köré kulcsolva ujjaimat taszítottam a falhoz.

- Neked is szia - krákogta egyik kezét a csuklómra rakva.

- Hol van Jungkook, te szemét? - sziszegtem idegesen.

- Honnan tudjam? - kérdezett vissza, mire egy pillanatra elrántottam a faltól és erősebben csaptam vissza rá. SiWon fájdalmasan felnyögött és levegőért próbált jutni.

- Tudom, hogy a te kezed van a dologban - folytattam egyre erősebben szorítva a nyakát. Kezét elemelte a csuklómtól, míg másikkal a hátam mögé nyúlt. Annyira azon voltam, hogy megfojtsam őt, hogy nem ért el az agyamig a szándéka, amikor pedig igen, már késő volt. Éreztem az éles szúrást az oldalamban, a tű áthatolt a kabátomon.

- Na, nyugodj meg - vett egy mély levegőt SiWon, mikor a szorításom akaratom ellenére enyhült a nyaka körül.

Percek alatt elgyengültem, a lábaim zsibbadni kezdtek, összecsuklottak alattam. Úgy dőltem el a hideg padlón, mint egy zsák.

- Mit tettél velem? - ziháltam rémülten.

A zsibbadás végigvonult a testemen, képtelen voltam megmozdulni. SiWon kárörvendő nevetésbe kezdett, majd lehajolt és a karjaim alá nyúlva vonszolt el a kanapéig. Leültetett rá, aztán fejét rosszallóan ingatva állt elém.

- Nem szép dolog így rárontani másra - mondta, mire már a nyelvemen volt a csípős megjegyzés, azonban nem tudtam kinyitni a számat. - Nem tudom, hol van a fiúd. Közöm nincs hozzá, fogd fel - kopogtatta meg a homlokom. - Lehet, hogy te azt hiszed, hogy nekem éjjel nappal azon jár az eszem, hogyan tegyem őt tönkre, de tévedsz. Nekem is van magánéletem - fintorgott rám.

Nem hittem neki. Talán azért, mert úgy ahogy, de ismerem őt, talán mert nem akarom elfogadni azt az opciót, miszerint Jungkook elhagyott. Mindenesetre, SiWon túl gyanús és ha nem lennék mozgásképtelen, már rég nem élne.

- Jesszus, a szemeid halálosak - kapta a kezét a szája elé. Szórakozott volt, nyeregben érezte magát, amivel csak még jobban felidegesített. - Ha másért nem is, az önvédelemért tuti keresni fogsz, szóval most lelépek - köszörülte meg a torkát. - De előtte... Fergeteges ötletem támadt! - mondta, és elkezdett kibújtatni a kabátomból. Tehetetlenül feküdtem ott és végignéztem, ahogy lehúzta rólam a kék pulóveremet és egy fekete táskába gyömöszölte, aztán nemes egyszerűséggel adta vissza rám a kabátot, mintha mi sem történt volna.
- Azért ha jól vagy már és elmész, zárd majd be az ajtót. Mégsem lenne jó, ha valaki idegen kutakodna a lakásomban - forgatta meg a szemeit, majd intett egyet felém. - Na, szia!"

- Yoongi - sóhajtotta Jin, és csak akkor vettem észre, hogy már a kórház parkolójában állunk. Seokjin meleg tenyerét az én ökölbe szorított kezemre tette és komoly pillantással nézett rám. - Biztosan eleged van már abból, hogy mindenki ezt mondja...

- Csak essünk túl rajta - nyögtem fel elkínzottan miközben a fejtámlának döntöttem a fejem.

- Nem, komolyan kéne venned - vonta össze a szemöldökét. - Nem ellened szólt az, hogy bezártunk, hanem érted. Túl fontos lett neked Jungkook, meggondolatlanul cselekedtél volna, ha szembekerülsz SiWonnal.

- Ne mondd ki a nevét - morogtam lehunyva a szemeimet, azonban igazat adtam neki.

Ők nem tudják, hogy nem sokkal Jungkook eltűnése után felkerestem SiWont azzal a céllal, hogy megöljem. Teljesen komolyan gondoltam és az a legborzasztóbb, hogy meg tudtam volna tenni egy szemrebbenés nélkül. A fiúk túl jól ismernek ahhoz, hogy ezt maguktól is tudják.

- Nézd, Jungkook apukája semmi mással nem foglalkozik, hiszen megígérte, hogy nem fogja annyiban hagyni a történteket. Hagyd rá, elvégre ő a felnőtt és szülőként sokkal nagyobb szava van - mondta, én pedig ebben is egyetértettem vele. - Neked csak annyi a dolgod, hogy vigyázz Jungkookra.

- Ezt fogom tenni - bólintottam.

- De ha összezuhansz, nem maradhatsz vele - vált szigorúvá az arca. A szemeim elkerekedtek, pislogás nélkül meredtem a mellettem ülő fiúra és el sem akartam hinni amit mondott.

- Nehogy már te mondd meg, hogy mit csináljak - nevettem fel hitetlenül.

- Nem én, hanem mi. A fiúkkal mind úgy gondoljuk, hogy másodjára már nem tudnánk kihúzni a bajból.

- Nos - fújtattam. - Megnyugtatlak, nem áll tervemben összezuhanni. De, ha mégis megtörténne, nem várom el, hogy mellettem legyetek - feleltem, és teljesen átvettem Jin kemény arckifejezését.

- Egy család vagyunk! - csapott hirtelen a kormányra.

- Most már Jungkook is a család tagja! - emeltem fel a hangom.

Mint egy végszóra, Jin elvigyorodott és leengedte a vállait.

- Remek - biccentett. - Pont ezt akartam hallani.

- Mire volt ez jó...? - forgattam meg a szemeimet, majd inkább kiszálltam az autóból, otthagyva a még mindig boldogan mosolygó barátomat.

Gondolom, most visszajátsza magában a pár hónappal ezelőtti kijelentésemet, miszerint Jungkooknak esélye sincs közénk tartozni. Igen, ezt mondtam, de azóta változtak a dolgok. Szerelmes lettem belé, és most már ha akarna se tudna kilépni a csapatunkból. Hozzám tartozik.

A parkolón át még semmi problémám nem volt, de amikor beléptem az épületbe, arcon csapott a felismerés. A Seokjinnel való beszélgetés kizökkentett a bennem zajló kuszaságból, most viszont visszatért a rettegés, őszintén féltem attól, ami fogadni fog a kórteremben. A falakon hatalmas táblák jelezték, hogy merre mi található, így hamar megtaláltam az épület azon részét, amelyiket kerestem, otthon pedig Taehyung előrelátóan leírta nekem a terem számát. Izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem és arrébb álltam, amikor két nővér elrohant mellettem.

Megtehettem volna, hogy várok még egy kicsit, de nem akartam. Úgy éreztem, így is elég sok időt töltöttem egyedül a tudatlanságban, ezért végül kezemet a kilincsre tettem és egy nagy levegőt véve nyitottam be a kórterembe.

Csupán a fejemet kellett oldalra fordítanom és megláttam őt. Nem számítottam semmire, vagyis, nyilván összállt bennem egy kép a srácok leírásai alapján, de a valóság merőben különbözött attól. A lábaim megremegtek, amíg sikerült odacsoszognom az ágy mellé.

Jungkook sápadt volt. Ha nem hallanám a szíve dobbanásait jelző gépet, azt hinném, hogy halott. Oldala mellett fekvő kezein mély vágások húzódtak, már elkezdtek gyógyulni. És az arcán nem volt kék és lila folt, ahogy azt Taehyung mondta. Egyetlen egy apró vonal utalt a történtekre a szeme alatt, szerintem viszont még így is makulátlan volt. Nyugodtságot sugallt felém, de tudtam, hogy csak azért, mert nincs tudatánál.

- Jungkook... - suttogtam, miközben óvatosan a kezéért nyúltam. Beharaptam a számat miközben arra gondoltam, hogy mindig, mikor megfogtam a kezét, gyengén megszorított, mintha attól félne, hogy eltűnök mellőle. Szerettem, hogy ragaszkodott hozzám.

Nem akartam, mégis utat tört magának egy utálatos könnycsepp a szememből. Szipogtam egyet és felemeltem Jungkook kezét, hogy minden egyes sebére adhassak egy csókot.

- Szóval te vagy az - szólalt meg a hátam mögött egy nő. A hangja lágy volt, ugyanakkor túl gyenge. Felé fordultam, de eszem ágában sem volt elengedni a barátom kezét.

Egy középkorú nő nézett rám az ablak melletti falnak dőlve. Szomorúan mosolygott, miközben karjait összefonta maga előtt.

- Ki maga? - ráncoltam össze a homlokom.

- Yoo SoRa, Jungkook édesanyja - bólintott. - Te pedig minden bizonnyal Min Yoongi. A fiam barátja.

- Tudja...? - kerekedtek el a szemeim.

- Most tudtam meg - sóhajtotta. Ellökte magát a faltól és megkerülve az ágyat, Jungkook másik oldalára állt. - Vártam ezt a pillanatot. Öt fiú már meglátogatta őt, de egyikük sem úgy nézett rá, ahogy te - mondta végig a szemembe nézve. - Helyes vagy.

- Öhm... Köszönöm? - ráztam meg a fejem zavartan.

- Valószínűleg megvan rólam a véleményed - fintorodott el, ahogy lehajtotta a fejét.

Magamra parancsoltam, hogy néma maradjak, mert úgy éreztem, nem most van itt az ideje annak, hogy szemét módon és tiszteletlenül kioktassam a nőt. Elvégre, a fia éppen kómában fekszik, van elég sérelme nélkülem is.

- Most csak Jungkook számít - mondtam végül. SoRa könnyes szemekkel nézett rám.

- Sosem ártott senkinek - mondta remegő, visszafojtott hangon. - Visszahúzódó volt és csendes, már a középiskola előtt is. Mindig azt mondta, hogy nem érzi jól magát, furcsa gondolatai vannak, ezért elvittük őt egy szakemberhez. Egy világ dőlt össze bennem amikor kiderült, hogy depressziós. Gondoskodtam róla, hogy ott legyen a kezeléseken, hogy majd a középiskolában jobban legyen. Szerettem volna, ha beilleszkedik és barátokat szerez, de balul sültek el a dolgok - leült az ágy szélére és Jungkook haját simogatva folytatta. - Amikor a tanév elején hazajöttünk, hogy meglátogassuk, még rosszabbul volt, mint a kezelések előtt. Sejtettem, hogy ez azért van, mert nem érzi jól magát az iskolában, ezért rögtön kivettem őt onnan. De nem panaszkodott. Nekem kellett rájönnöm, hogy ez a baj. Boldog voltam, amiért izgatott lett az új iskálval kapcsolatban, bár félt is tőle. Reménykedtem, hogy ott jól fogja érezni magát és nem lesz szükség újra az orvosokra. Én annyira, de annyira boldog voltam, hogy lettek barátai - a vállai rázkódtak, miközben most már egy zsebkendővel igyekezett letörölni a könnyeit. - Engem az sem érdekelt már, hogy nem a lányokhoz vonzódik. Azt akartam, hogy boldog legyen, hogy sose kelljen nélkülöznie semmit - hüppögte. - Végre minden rendben lett volna, erre egy őrült elrabolta és szörnyűségeket tett vele!

- Asszonyom... - egy pillanat alatt mellette termettem amikor elkezdett lefelé csúszni az ágyról. A vállaimba kapaszkodott, úgy húzott magához és ölelt át.

- Segíts nekem... - zihálta. - Segíts rendbehozni a fiamat!