Sötétség ölelt körbe. Súlytalanul lebegtem, szélesre tártam a karjaimat. Vajon ilyen érzés repülni? Nem, ha valóban repülnék, biztosan érezném a levegőt az arcomra csapódni.

Egy felcsillanó pontot véltem felfedezni a szemem sarkából, ezért arra fordítottam a fejem. Olyan volt, mint egy kulcslyuk. Amíg idebent vaksötétség uralkodik, az ajtón túlról nevet rám a fényes világ. Megmozdítottam a lábaimat, de csak annyit értem el vele, hogy átfordultam a másik irányba. Szemeimet nem szakítottam el az egyetlen biztos pontomtól, ami a kiutat jelentheti innen. Kapálózni kezdtem, mintha képes lennék átúszni a sötétségen, holott nem tudtam, hogy egyáltalán ki tudom-e nyitni azt az ajtót. Lehet, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló és ezentúl csak azon a kulcslyukon juthatok hozzá az élethez. Ki akartam zárni a kételyeket a fejemből és tovább küzdeni, de viszonylag hamar elfáradtam. A végtagjaim elzsibbadtak, és hirtelen zuhanni kezdtem. Rémülten hadonásztam a sötétségben valami kapaszkodó után, de késő volt, a testem valami hihetetlenül kemény felületnek csapódott.

Most már nehéznek éreztem magam, sajgó fájdalom kerített uralma alá. Valami rátelepedett a mellkasomra, nehezen vettem a levegőt. Azt kívántam, bárcsak visszamehetnék oda, ahol eddig voltam, mert ott nem fájt semmi. Ekkor viszont a kulcslyuk előttem tűnt fel. Karnyújtásnyira volt tőlem és már láttam a kilincset is. Küszködve nyúltam felé, megragadtam a hideg fémet és kinyitottam az ajtót.

- Hát felébredtél? - tompán, messziről jutott el hozzám az érdes hangon feltett kérdés. Sűrűn pislogva néztem körbe az apró szobán, amin félhomály uralkodott. Egy matracon ültem, hátammal a kemény falnak dőlve, előttem pedig egy szék volt, amin az elrablóm ült. Egész testemben megfeszültem, belém hasított a felismerés: elraboltak. - Csúnyán beütötted a fejed, a helyedben nem mozognék annyit - mondta, miközben szájához emelt egy sörös dobozt.

- Miért? - nyögtem szenvedőn. Lenéztem a karomra, amin lassan folydogált a vérem. Hosszú vágások borították a bőröm, de egyik sem tűnt túl veszélyesnek ahhoz képest, hogy mennyire fájtak.

- Reméltem, hogy ezt nem fogod megkérdezni - fintorodott el.  - Nem tudok válaszolni. Vagyis... nem tudom, hogy miért - nevetett fel és hátradöntötte a fejét. - Eleinte csak beszélni akartam veled, de aztán rájöttem, hogy az nem menne - nem tudtam kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban nevetett, őrülten mosolygott, a másikban meg grimaszolt és idegesnek tűnt. Felállt, a poros kisszekrényhez ment és elővett egy poharat.
- Most már mindegy, hogy mit akartam vagy mit nem. Ha elengedlek, úgyis köpsz a zsaruknak - mondta, miközben vizet töltött a pohárba és felém fordult. Lassú, kimért léptekkel sétált felém, ezúttal az arca kifejezéstelen volt. - Szomjas vagy? - kérdezte, mire bólogatni kezdtem. Lehajolt hozzám és az arcom elé emelte a poharat. - Bántani sem akartalak - szólalt meg újra, amíg nagy kortyokban vettem magamhoz a folyadékot. - De tudod, hogy megy ez. A területemért bármit megteszek.

- Sosem ártottam neked - suttogtam gyengén. Visszafojtottam egy undorodó fintort, amikor a számhoz emelte a kezét és letörölte a nedvességet.

- Dehogynem - nézett a szemembe. - Folyamatosan ártottál nekem. Oktalanul nem verek meg senkit.

- Sajnálom - mondtam. Ugyan nem tudom, hogy mit tettem, de reménykedtem benne, hogy elenged, ha behódolok neki és azt mondom, amit hallani akar.

- Hazudsz - mordult rám, aztán visszaült a székre. - Tudod, egészen megváltoztál. Régen már csak attól is remegni kezdtél, ha megláttál engem. Most meg... még hozzám is szólsz! - tettetett hüledezéssel ingatta a fejét, látszólag nagyon jól szórakozott rajtam. - Az a kék hajú ficsúr változtatott meg ennyire, ugye? - kérdezte, mire elkaptam róla a tekintetem. Magam előtt láttam Yoongit, hogy mennyire aggódik értem, amiért csak úgy eltűntem. - Jaj, ne már! - csapott a combjaira SiWon. - Ne aggódj, elintéztem őt neked. Írtam egy cuki üzenetet a nevedben - vigyorgott rám gonoszan.

- A nevemben? - kerekedtek el a szemeim.

- Aha. Lekoptattam, de egyre inkább úgy érzem, hogy neki is itt lenne a helye...

- Ne bántsd őt! - emeltem fel a hangom és hirtelen, mintha minden erőm visszatért volna.

- Mert ő bánthatott engem?! - ordította ingerülten. Belefájdult a fejem a folyamatosan váltakozó hangulataiba. A matracra tettem a kezem és megpróbáltam felállni, ami addig a pontig, hogy egy helyben álltam remegő lábaimon, sikerült is. Lenéztem, a bokáimon két vastag lánc húzódott és akkor már tudtam, hogy én innen nem megyek sehova.

- Kérlek, SiWon, csak Yoongit hagyd békén - könyörögtem neki a térdeimre ereszkedve. Elégedett volt a kialakult helyzettel, fölényes mosoly uralta az arcát.

- Még meglátom - sóhajtotta drámaian. - Nem tudom, hogy mit szerettek annyira egymásban. Mindketten elbaszottak vagytok.

- Tudjuk - bólogattam helyeselve, hátha sikerül befolyásolni őt. - Voltak rossz lépéseink, SiWon, de sosem akartunk megbántani senkit.

- Tudod, mit csinált velem Min Yoongi? - hajolt előre. Egy izzadtságcsepp csorgott végig a homlokán, amit nem tudtam mire vélni, hiszen elég hideg van idebent.

- Nem. Sosem mondta - feleltem visszakuporodva a falhoz.

- Megalázott. Csúnyán elvert. Megpróbálta ellenem fordítani azokat, akiket szeretek - fújtatott idegesen. Furcsa volt belegondolni, hogy ő bárkit is szerethet. Kire gondolt vajon? Vagy kikre? - Te is ezt csináltad.

- Te vertél meg minden alkalommal - grimaszoltam. Az arcomon a bőröm égetően húzódni kezdett, apró tűszúrásokat éreztem a jobb szemem alatt. - Mint most - húztam magam elé a térdeimet.

- Haragszom rád - fonta össze maga előtt a karjait és úgy beszélt, mint egy megbántott kisgyerek. - A legfontosabb embert akarod elvenni tőlem. Ezért döntöttem. Kölcsön kenyér visszajár, Jungkook. Elveszem a számodra legfontosabb embert - mondta elszántan.

Felkelt a székről, én pedig vele egyszerre ugrottam újra talpra.

- SiWon, ne csináld ezt! - kiáltottam remegve. - Nem tudom miről beszélsz, én nem csináltam semmit!

- Buta - kuncogott, de nem nézett rám, egyenesen az ajtóhoz ment.

- Kérlek... Kérlek, ne bántsd őt - zokogtam fel hangosan, amikor kinyitotta az ajtót és válasz nélkül zárta vissza maga után. Lerogytam a koszos matracra és hagytam, hogy testemet rázza a belőlem kitörő kétségbeesés. A könnyeim csípték az arcomon lévő sebet, de képtelen voltam a fájdalmammal foglalkozni. Elhatalmasodott rajtam a félelem, hogy SiWon bántani fogja Yoongit, vagy a fiúkat. Nem élném túl, ha bajuk esne. Csak egy rossz álomnak kell lennie ennek az egésznek. Nem történhetett meg valójában, csak valamiért visszatértek a rémálmaim.

Igen, fel kell ébrednem, Yoongi biztosan mellettem fekszik, majd megnyugtat, ha felkelek. Összeszorítottam a szemeimet és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ki tudjak lépni az álomból, de akárhányszor újra felnéztem, még mindig itt voltam. És minden egyes alkalommal egyre többet veszítettem a reményből. A hátamra feküdtem és szipogva néztem a plafonra. Vissza akartam kerülni abba az öntudatlan állapotba, amiből erre a helyre ébredtem, azonban ez nem ment úgy, hogy folyamatosan Yoongit láttam magam előtt. Láttam, ahogy az élettel teli arca elsápad, a szemeiből eltűnik a fény és nem mosolyog többé rám. Szerettem volna azt hinni, hogy SiWon nem képes arra, hogy megöljön bárkit is, de képtelen voltam rá. Ezek után bármit kinézek belőle.

- Sajnálom - suttogtam magam elé. - Sajnálom, Yoongi...