- Amúgy hogy vagy mostanában? - kérdeztem Hwanheet, miközben a kosárba dobtam egy zacskó gumicukrot.

Miután hazamentem bepakoltam a táskámba és rendet raktam a szobámban, de mindez csak fél órába telt. Túlságosan unatkoztam, ugyanis Hoseok Taehyunggal nézett valamit a neten, amikor odamentem hozzájuk, hogy bekapcsolódjak, egyszerűen elküldtek. Talán tíz percig feküdhettem az ágyamban a plafont bámulva, mikor eszembe jutott, hogy tarthatnánk ma egy lazulós estét Jungkookkal. Tudom, hogy holnap suli, és nem is terveztem berúgni, sem leitatni Jungkookot. Pár korty nem árt meg, jókedvünk lesz tőle. Ezért felhívtam Hwanheet, hogy jöjjön el velem vásárolni, ő pedig örömmel mozdult ki a lakásból.

- Kikészít az egyetem - sóhajtotta fáradtan. - Az ünnepeket konkrétan tanulással fogom tölteni, mert január elején lesznek a vizsgáim.

- Pech - húztam el a számat. - Ezért nem fogok én egyetemre járni.

- Igen? Akkor mégis mit fogsz csinálni? - vonta fel a szemöldökét, és visszatett a polcra egy üveg Sojut. Nem szóltam, három üveg már tényleg sok lett volna.

- Tanulok valami szakmát - rántottam meg a vállam. - Sok minden érdekel.

- Például? - tudtam, mit csinál. Számon kér, mert benne még az a kép él rólam, hogy lázadó semmittevéssel fogom tengetni a napjaimat.

- Például a zene. Vagy a tetoválások. De el tudom magam képzelni fotósként is - mondtam, miközben megálltam a csokoládék előtt. Szemeimmel végigfutottam a polcokon és egy pillanatra megijedtem, hogy pont Jungkook kedvence fogyott el, de hála az égnek még egy darab mogyorós csoki árválkodott a mandulás és tejszínes tábla közé csúsztatva.

- Egyikhez sem értesz, de szép tervek - kuncogott Hwanhee.

- Mire való az iskola? - néztem rá. - Érteni fogok bármelyikhez, ha tanulok róla.

- Igazad van - biccentett elkomolyodva. - És a barátodnak is megvannak már a tervei?

- Nem szoktunk ilyenekről beszélgetni, de neki nincs is miért aggódnia - magyaráztam, amikor már a pénztárnál lévő sorba álltunk. - A szülei gazdagok, ha úgy dönt, hogy élvezi az életét még évekig, nyugodtan megteheti.

- Mázlista - húzódott egy fintorra az arca. - Szívesebben strandolnék a tengerparton, mint hogy az egyetemen üljek...

- Miért nem váltasz akkor? - forgattam meg a szemeimet.

- Aztán mihez kezdjek? Valamiből el kell tartanom a családomat - morogta feszülten, és szinte a pénztároshoz vágta a pénzt.

- Oké, nyugi - hárítottam megilletődve. - Tudom, hogy a festésből nem lehet megélni, de mondjuk ha a munkád mellett csinálod, azzal még plusz pénzt is szerzel.

- Előbb le kéne diplomáznom - mondta elkeseredetten, és a bolttal szemben lévő kávézóra mutatott. - Nem iszunk valamit?

- De, úgyis van még egy órám - néztem a telefonom képernyőjére.

- Miért, hova mész? - kérdezte kíváncsian. Letettem a szék mellé az imént vett dolgokkal teli szatyrot és magam elé húztam az itallapot.

- Jungkooknál alszom - feleltem.

- Buliztok? - biccentett a szatyor felé.

- Nem, holnap iskolába kell mennünk, csak lazulunk egy kicsit.

- Szívesen cserélnék veled - könyökölt az asztalra.

- Nem csak te - vigyorodtam el nagyképűen, mire szemeit forgatva csapott a kezemre. - Na!

- Az idő miatt - kuncogott. - Neked van időd élni.

- Mindnekinek arra van ideje, amire szakít - bólogattam okoskodón.

- Ez nem éppen így van. A kötelezettségek fontosabbak, mint az egyéni szándékok. Szívesen elmennék egy hétvégére kirándulni, de nem tehetem meg. 

- Az életed szívás, haver - néztem rá sajnálkozón.

Egészen belemerültünk a beszélgetésbe, ami nem csoda, hiszen régen találkoztunk utoljára. Sok dologról kérdezgettem őt, kicsit enyhítettem a bűntudatomon, hogy sokszor csak arra használom a barátságunkat, hogy alkoholos italt vegyen nekem és a srácoknak. Mint kiderült, igazából feleslegesen izgultam, mert Seokjinnel és Namjoonnal elég sokszor írogatnak egymásnak a neten, szóval tartják a kapcsolatot akkor is, ha nem kell nekünk semmi.

Mire észbe kaptam, már másfél óra is eltelt, ezért fogtam a szatyromat és hazasiettem a táskámért.

- Hoseok, Tae! - kiáltottam a lépcsőn felfelé trappolva. - Hoztam nektek nassit!

- Király vagy! - csapódott ki a lakótársam ajtaja.

Megálltam előtte és a kezébe nyomtam a nekik szánt kajákat, közben pedig elnéztem a válla felett. Nem csak Taehyung fetrengett az ágyában. Jimin a takaróba bugyolálva meredt a laptop képernyőjére.

- Szia, Chim - köszöntem, mire felém kapta a fejét. - Minden rendben?

- Aha - mosolyodott el kínosan és kisöpört a szeméből egy rózsaszín hajtincset. - Vagyis... Tudnál szólni Jungkooknak, hogy mégis fel kéne hívni a szüleimet Londonnal kapcsolatban?

- Összevesztél velük? - kérdeztem szomorúan elmosolyodva, miközben odamentem hozzájuk és leültem az ágy szélére.

- Az nem kifejezés - morogta Taehyung. - Az anyukája azt hiszi, hogy ezzel az utazással Chim örökre elmegy.

- De hát ez hülyeség - hitetlenkedtem.

- Ja, de tudod milyenek - feküdt vissza a helyére Hoseok. - A szemük fényét nem érheti baj.

- Beszélni fogok Jungkookkal - néztem Jiminre.

Hálásan rám mosolygott, majd visszabújt a takaró alá. Vetettem egy pillantást a laptopra, valami zombis filmet néztek, ami egy vonaton játszódik. Ha lett volna időm még ott is maradtam volna, de nincs semmi, amiért én ma ne Jungkookkal lennék. Elköszöntem tőlük, a vállamra dobtam a táskámat és elővettem a telefonomat, hogy írjak Jungkooknak egy üzenetet, azonban meglepetten láttam, hogy ő már megelőzött. 

Jungkook: Szia. Sajnálom, de nekem ez nem megy... Nem tudlak szeretni, Yoongi. Bármennyire is próbálkoztam eddig, mi nem illünk össze. Én ezt már nem bírom tovább, szakítani akarok. Kérlek, ne keress többet.

Fordult velem egyet a világ. Újra és újra elolvastam az üzenetét, minden egyes keserves szó az elmémbe égett. Elengedtem a bejárati ajtó kilincsét és nekivetettem a hátamat. A torkomból idegen hangok törtek fel, ahogy egyik pillanatról a másikra könnyek kezdtek ömleni a szemeimből. Gondolom nem voltam éppen halk, mert egy perccel később lábdobogás jelezte, hogy a srácok sietve közelednek felém. Hoseok leguggolt mellém és azt kérdezte, miért sírok. Válasz helyett feléjük fordítottam a telefonomat, mire Taehyung döbbenten kapta ki a kezemből a készüléket.

- Kicsinálom - suttogta Hoseok eltávolodva tőlem.

- Ez nincs rendjén - mondta Tae, továbbra is a telefont szorongatva. - Ezt nem Jungkook írta.

- Akkor mégis kicsoda? - kérdezte idegesen Jimin, miközben leült mellém és a vállára húzta a fejemet.

- Nem tudom, de ez nem ő volt - állt ki az állítása mellett határozottan Taehyung.

- Elhagyott - dünnyögtem hüppögve, és egyszerűen képtelen voltam a gondolkodásra. Nem érdekelt, hogy ez nem rám vall, ekkora fájdalmat még sosem éreztem. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot.

- Baszki, Yoongi! - kiáltott fel Tae. - Jungkook halálosan szerelmes beléd, nem dobna ki! Még ő maga mondta, hogy attól fél a legjobban, hogy te hagyod el őt, akkor miért csinálná most ezt? Gondolkozz már ésszerűen!

- Taehyungnak igaza lehet - halkult el Hoseok hangja. Elgondolkodva kapkodta a tekintetét, egyszer rajtam tartotta, egyszer pedig a telefonomon. - Valami nem stimmel.

- Miért nem megyünk el hozzá és kérdezzük meg, hogy mi ez? - fogta meg a kezem Jimin.

- És ha igaz? - emeltem fel a fejem. - Ha tényleg el akar hagyni?

- Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem akar - biccentett Taehyung.

Annyira komoly és határozott volt, hogy nem tudtam nem hinni neki. Sőt, azzal, hogy ilyen magabiztos volt, bennem is megfogalmazódott a kérdés, amire minél előbb választ akartam kapni. Jungkook küldte ezt az üzenetet?