- Mióta van nekünk kutyánk? - emelte fel Milo apró testét apa értetlen kifejezéssel az arcán.

Elengedtem anyát és odatrappolva apához vettem magamhoz a kutyámat és ezzel egy időben öleltem át másik szülőmet.

- Ő Milo, és az enyém - jelentettem ki.

- Rendben, de ez nem válasz a kérdésemre - simogatta meg a hátam.

- Az egyik barátomtól kaptam - mondtam halkan, hiszen azért ezek elég nagy szavak voltak pont tőlem. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora büszkeséget fogok érezni mikor kijelentem azt, hogy nekem vannak barátaim. Mondjuk azt sem gondoltam, hogy valaha ilyet ki fogok jelenteni... 

- Nagyon kis aranyos - kuncogott anyu, miközben odajött hozzánk és babusgatni kezdte Milot, akárcsak egy kisbabát. A kutya úgy bújt hozzá, mintha ezer éve ismernék egymást.

- Igen - feleltem egyetértően, aztán kérdőn néztem rájuk. - Hogyhogy hazajöttetek?

- Befejeztük az amerikai projektet - húzta ki magát büszkén apa.

- Szuper, akkor most már itthon maradtok? - kérdeztem reménykedve, de már előre tudtam a választ.

- Átirányítottak minket Londonba - mondta anya lesütve a szemeit.

Csalódottan felsóhajtottam és szorosan magamhoz öleltem Milot.

- Mikor indultok?

- Holnapután - biccentett apa.

Lehajtottam a fejem és inkább kiszakadtam a családias körből. A nappaliba mentem, ahol leültem a kanapéra Miloval az ölemben és kissé idegesen húzogattam a felsőm ujját. Hallottam, hogy valamit sutyorognak még az előszobában, majd hamarosan csatlakoztak hozzám és helyet foglaltak mellettem.

- Tudjuk, hogy ez nehéz neked - szólalt meg apa. - De csak így tudunk megadni neked mindent.

- Mégsem mindent - szúrtam közbe. - Mi van, ha nekem csak rátok lenne szükségem? - kérdeztem mérgesen.

Erre persze nem tudtak mit felelni és anya arcát látva elkapott a bűntudat. Fontos neki a munkája, tudom, de én is itt vagyok, létezem és néha igazán jó lenne, ha mellettem lennének. Bárcsak észrevennék végre és nem nekem kéne azzal foglalkoznom, hogy miért is bántom meg őket azzal, ha kérek egy kicsit belőlük.

- Mit szólnál hozzá - kezdte anya és a vállamra fektette a tenyerét. - Ha a téli szünetben meglátogatnál minket?

- Menjek Londonba? - kerekedtek el a szemeim.

- Miért is ne? Többet lehetnénk együtt és megismerhetnéd a várost is - mosolygott rám.

- És... Jöhetne néhány barátom is? - haraptam be a szám. - Olyan jó lenne!

- Ha szeretnéd - rántotta meg a vállát apa.

- Köszönöm! - kiáltottam fel hirtelen, ezzel rájuk hozva a frászt. Milo is ijedten ugrott ki az ölemből és bevallom őszintén, még magamat is megleptem.

- Szeretünk Jungkook, akkor is, ha nem vagyunk mindig itt - mondta anya elérzékenyülve.

- Most sírni fog - jegyezte meg apa halkan és felállt a kanapéról, gondolom nem akarta végighallgatni anya érzékeny szavait.

Nekem meg mindegy volt, mert el voltam foglalva a tervemmel, ami eddig tökéletesnek tűnik.

————

Reggel az ébresztő előtt keltem fel, így volt időm összeszedni magam, megnéztem néhány videót a youtuben és játszottam Miloval, miután megetettem.

Közben hallottam, hogy a szüleim is felébredtek. Az, hogy nem voltam egyedül a házban, hanem ők is itt voltak velem akkora biztonságérzetet adott, hogy egy pillanatra sem gondoltam olyan dolgokra, mint amilyenekre általában reggelente szoktam. Izgatott voltam és vártam minden velük töltött percet. Szeretnék egy picit feltöltődni velük, hogy aztán könnyebb legyen újra elengedni őket.

Felvettem az egyik fekete pulóverem és a táskámat a vállamra akasztva mentem ki a szobámból, egyenesen a konyhába, ahova a reggeli finom illata csalogatott.

- Jó reggelt! - köszöntem hangosan a szüleimnek.

Apa az asztalnál ült és a kávéját iszogatta, miközben a tableten nézelődött, anya pedig rántottát készített és ha jól hallottam, akkor egy előadást hallgatott halkan a telefonján.

- Neked is, Jungkook - fordult felém anya. - Mindjárt kész a reggeli, ülj csak le az asztalhoz.

- Nem szoktam reggelizni - húztam el a számat.

- A nap legfontosabb étkezése - sandított fel rám apa.

- Tudom, és kijavítom magam - köszörültem meg a torkom. - Korán van még a reggelihez, az első óra után szoktam enni - füllentettem. 

- Készítsek neked szendvicset?

- Nem kell, anya, de azért köszi - biccentettem, és ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

A földre dobtam a táskám és a bejárathoz mentem, hogy beengedjem Taehyungot, azonban nem ő várt rám a küszöbön.

- Szia - mosolygott rám féloldalasan Yoongi és átölelve a derekam húzott közel magához.

- Megleptél - nyögtem ki kezeimet a mellkasának támasztva.

- Beszélnünk kell - bólintott.

- Tudom, és van egy ötletem, de előtte... Meg akarod ismerni a szüleimet? - kérdeztem, mire felvonta a szemöldökét.

- Itt vannak? - nézett a hátam mögé.

- Tegnap jöttek haza - mosolyodtam el.

Végre. Már tegnap este óta éreztem azt a nyomást a mellkasomban, de egyszerűen képtelen voltam mosolyogni, hiába voltam boldog a szüleim miatt.

- Nem akarok velük találkozni - rázta meg a fejét.

Nem értettem a reakcióját, de tudtam, hogy úgyis meg fogja magyarázni, ezért csak aprót bólintottam és közöltem vele, hogy akkor várjon egy kicsit. Gyorsan visszamentem a táskámért és apáék elé álltam.

- Kettőre itthon vagyok.

- Várunk - mosolygott apa.

Elbúcsúztam tőlük, felvettem a cipőm és a kabátom és már siettem is ki a rám várakozó fiúhoz, aki amint mellé értem, összekulcsolta az ujjainkat.

- Ne haragudj, de nagyon nem nézem jó szemmel, hogy annyit vagy egyedül, félek, hogy kiosztanám a szüleidet - mondta mély hangon.

- Nem baj - ráztam meg a fejem zavartan. Így hogy mondjam el neki a tervemet...?

- Jungkook, szeretném, ha tudnád, hogy senki sem hibáztat téged a tegnapi miatt - nézett rám. - SiWon egy idióta és mindig kifog valakit magának. Meg fogja bánni, hogy téged zaklat - mondta határozottan.

- Engem bánt, hogy miattam verte meg Jimint - sóhajtottam. - Ő is engem hibáztat, azért nézett rám úgy.

- Eleinte - bólintott. - De rájött, hogy erről nem te tehetsz. Ki fogunk eszelni valamit és elintézzük SiWont meg a bandáját.

- Segítek - szorítottam meg a kezét.

- Nem - hördült fel. - Kizárt.

- Miért nem? - ráncoltam össze a homlokom.

- Nem akarom, hogy bajod essen - ingatta a fejét.

- Én sem akarom, hogy neked bajod essen - válaszoltam elvörösödve.

- Aranyos vagy - vigyorodott el, majd körbenézett és hirtelen megragadva a vállamiat taszított a mellettünk lévő épület kerítésének. - Jungkook, legyél a barátom!

- T-tessék? - dadogtam ijedten. Nem a kérdésétől rémültem meg, hanem a hirtelen mozdulatától, ami lehetett volna akár támadás is.

- Járni akarok veled - nézett a szemembe.

- Tényleg? - kerekedtek el a szemeim.

- Tényleg - kuncogott. - Szóval?

- Oké - vágtam rá gondolkodás nélkül, bele sem gondolva a következményekbe.

Vajon mivel jár az, ha valakivel együtt vagyok...úgy?