Fáradtan sétáltam haza a nap végén, fülemben hangosan ordított a zene, kizártam a külvilágot és csak a dalszövegre összpontosítottam. Mintha rólam írták volna, a szavak tökéletesen megegyeznek az érzéseimmel és világszemléletemmel.

Otthon ledöntöttem három nagy pohár vizet, aztán kicsit összepakoltam, nehogy rossz fényben tűnjek fel Jimin előtt, mondjuk van egy olyan érzésem, hogy már teljesen mindegy minden igyekezetem. Fura, ha belegondolok, hogy pár héttel ezelőtt miképp viszonyultam néhány dologhoz, mondhatni megváltoztam.

Levittem a cuccaimat a nappaliba, mert nem akartam, hogy a szőke fiú a privát közegembe lépjen, azaz a szobámba. Még Taehyung sem járt szenvedéseim főhelyén huzamosabb ideig, ha itt aludt akkor mindig a nappaliban töltöttük az éjszakát.

Arra eszméltem fel, hogy csengetnek. Az ajtóhoz rohantam és azt kinyitva a mosolygó Jimin fogadott.

- Szia - motyogtam és odébb álltam, hogy be tudjon jönni. Könyveit a kezében tartva lerúgta magáról a cipőt.

- Bocsi, de sietnem kell, szóval térjünk a tárgyra - mondta a nappaliba menet.

Leült a kanapéra és kinyitotta a matek könyvet, amiből egy lapot húzott elő. Helyet foglaltam mellette és igyekeztem minden figyelmemmel arra koncentrálni, amit mond, hiszen nem akartam, hogy csalódjon bennem, pedig tisztában voltam a képességeimmel. - Ezt írták meg Taehyungék. Annyi a lényeg, hogy fel kell ismerned a feladatokat és tudnod kell a képleteket, hogy alkalmazhasd őket. Megcsináljuk az összes feladatot és ha van még kérdésed, holnap megbeszélhetjük.

- Jó - bólintottam beletörődően.

Nekiláttunk a dolgozatnak és megdöbbentő, de Jimin úgy magyarázta el a dolgokat, hogy szinte elsőre megértettem a feladat logikáját. Talán azért, mert könnyebben fogadom be velem egy korú magyarázatát, mert amíg az órán ülök és a tanár szavait hallgatom, néha elgondolkodom, hogy komolyan egy nyelven beszélünk-e. Az ötödik és hatodik feladatot már egyedül oldottam meg, magamhoz képest elég gyorsan és egy furcsa érzés kerített hatalmába, amikor Jimin a javítás közben elismerő tekintetét többször rám emelte.

- Nem is vagy te menthetetlen - jegyezte meg elvigyorodva.

- Érthetően magyarázol - vontam vállat.

- Oké, azért old majd meg még egyszer az egészet, hogy biztos legyen minden, és próbáld meg memorizálni is, ha esetleg leblokkolnál a suliban - egyetértve biccentettem tanácsát elfogadva és összehajtogattam a lapot.

- Kérdezhetek valamit? - szegeztem szemeimet a földre.

- Persze - válaszolt kedves hangján.

- Mi történt velem múlt hét pénteken? - rágcsáltam a számat idegességemben, őszintén tartottam a válaszától.

Egy ideig csendben ült mellettem, nem tudom mit csinált, mert ránézni nem mertem, de azt már tudtam, hogy hallgatása jót nem jelenthet.

- Tae azt mondta, ne áruljam el - sóhajtott. - Szerintem jogod van tudni.

- Akkor mégis elmondod? - kérdeztem reménykedve.

- Ha rám nézel akkor igen - felelte.

Leizzadtam, remegő kezeimet a combjaim alá dugtam és félve emeltem tekintetem Jiminre.

- Több volt egyszerű bepörgésnél, ugye? - használtam Yoongi szavait.

- Meg akartál halni - mondta rezzenéstelen arccal. - Előbb összebalhéztál egy sráccal a buliban, aztán a hely előtt kitörtél. Kiabáltál... Utána pedig elrohantál.

- Istenem - temettem arcomat a tenyereimbe.

- Le akartál ugrani a főhídról, de Yoongi megmentett.

- Yoongi? - kérdeztem vissza meglepetten.

- Hé - morgott rám, mire összehúztam magam. - Lehet, hogy egy bunkó seggfej néha, de neki is van szíve. Fontos vagy Taehyungnak, Yoonginak pedig fontos Taehyung, ezért csinálta.

- Értem... - dünnyögtem elnyomottan.

- Nem gondoltál még arra, hogy elmenj pszichológushoz?

- Voltam. Nem segített - mondtam őszintén, hiszen ezek után minek próbáljak bármit is tagadni? Tudnak már mindent.

- Vagy csak feladtad - jegyezte meg halkan.

- Nem kell velem foglalkoznotok - néztem fel rá. - Felejtsétek el az egészet és ha akarjátok, Taehyungot is békén hagyom.

- Az előbb mondtam, hogy fontos vagy Taehyungnak - ráncolta össze a homlokát. - Amúgy meg már mindegy.

- Mindegy?

- Nem tudod megállítani őt.

- Kit?

- Mennem kell - állt fel hirtelen és összeszedve a cuccait trappolt az előszobába.

- Kit nem tudok megállítani? - követtem őt rémülten. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, majd felém fordult.

- Nézd át még egyszer a feladatokat! Szia! - és már itt sem volt.

Lefagyva álltam a nyitott ajtó előtt, szavai újra végigpörögtek agyamon. Valakitől félnem kell... Valakitől, akit nem lehet megállítani. Bezártam az ajtót és idegesen a hajamba túrtam. Felkavartak a hallottak és annyira megrémültem, hogy nem tudtam parancsolni magamnak, lábaim maguktól vittek a szobámba és könnyeim is eleredtek, ahogy bebújtam a takaróm alá.
Talán ez majd megvéd, bár még az is lehet, hogy pont megöl. Ezek után mégis hogyan nézzek Taehyung szemébe? Biztosan ezért nem szólt ma hozzám. Haragszik rám, mert egy selejt vagyok. És hiába mondta Jimin, hogy fontos vagyok neki, egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem így van. Nálam sokkal jobb barátot érdemel, akivel tud nevetni, vidám dolgokról beszélni és bulizni.

Nem tudom meddig voltam elmerülve az önsajnálatban, de a takaróm nagy része már átázott a könnyeimtől. Összeszedve magam bújtam ki az anyag alól és nehéz léptekkel mentem a fürdőszobába.

Anya sem keresett már mióta. Biztosan ő is megutált, bár már rég elfogadtam, hogy a munka sokkal fontosabb nálam.

Amilyen gyorsan csak tudtam lezuhanyoztam és hajat mostam. Magamra kaptam egy tiszta pólót és egy alsót tekintve, hogy már este hét van, hamarosan úgyis le kell feküdnöm aludni. A konyhába mentem, hogy megigyam a vacsorámat, de mielőtt nekiállhattam volna, kopogást hallottam az ajtó felől. Egész testemben megfeszültem és a pultra téve a poharat, lassan közelítettem meg a bejáratot.

Valaki a kilincset feszegette, mintha be akarna törni hozzám. Újra úrrá lett rajtam a remegés miközben számba vettem a lehetőségeimet, amik nincsenek is. Pánikolva kapkodtam a fejem, hogy hova bújhatnék ha bejutna az illető, de ekkor ő megszólalt.

- Jungkook, itthon vagy?

Elkerekedtek a szemeim ahogy sikerült archoz kapcsolni a hangot. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam, mire a kék hajú fiú idegesen fújtatva tolt el az útból. - Mi a faszért nem tudod kinyitni ezt a rohadt ajtót? Leszakadnak a kezeim! - mondta emelt hangon és csak akkor vettem észre a kezeiben tartott szatyrokat.

- Szia... - suttogtam magam elé, majd félve ugyan, de utána mentem a konyhába. A falhoz lapulva néztem végig, ahogy kipakolt a szatyrokból és egy csomó élelmiszert dobott az asztalra.

- Mit nézel? - mordult rám, mire azonnal lesütöttem a szemeimet és csak magamban tettem fel a kérdésem.

Mit keresel itt, Yoongi? Mi ez az egész?

Néhány ételt a hűtőbe tett, de hagyott bőven az asztalon. Kirámolta a szekrényeket és ha jól láttam a szemem sarkából, szendvicseket kezdett készíteni.

- Kérsz rá szószt? - kérdezte, mintha tök normális dolog lenne, hogy rám ront hétköznap este és elfoglalja a konyhámat. Megráztam a fejem és összekulcsoltam magam előtt a kezeimet. - Akkor igen. Mindent bele - mondta szórakozott hangon.

Lassan ránéztem, figyelemmel követtem mozdulatait, amit hamar észre is vett, mert megállt és elkapta a tekintetem. Végigvezette rajtam a szemét és akkor esett le, hogy én rohadtul csak egy alsót viselek alul. Elfordultam, hogy a szobámba siessek, de Yoongi gyorsabb volt, elkapta a kezem és könnyűszerrel visszarántott magához. Újra felfedeztem azt az arckifejezését, mint tegnap reggel, de még most sem tudtam hova tenni. Hosszú ujjaival a hajamba túrt és lángoló szemekkel nézett rám.

- Rohadt szexi vagy vizes hajjal - mondta fojtott hangon. Remegés futott végig a gerincem vonalán, mind az érintésétől, mind a tekintetétől. Fel sem fogtam, mit mondott, egyszerűen letaglózott az idegen érzés. Ámultan billentettem oldalra a fejem, mire szabad kezét a nyakamra fektette és beharapta a száját.

Mégis mi ez az érzés, amit kiváltasz belőlem, Min Yoongi?