A levegőt kapkodva lassítottam lépéseimen, a világ forgott körülöttem és úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok. Kicsit ledőltem, hátamat a falnak vetettem és hangosan szuszogva meredtem magam elé. Elfáradtam, de nem akartam teljesen átadni magam a kényelemnek. Hamarosan úgyis örök nyugalomra lelhetek. Így erőt véve magamon elővettem a zsebemből a telefonomat és elindítottam a kedvenc számomat. Lassan felálltam és csak akkor vettem észre, hogy egy hídon állok.

- Istenem... - motyogtam elképedve. - Nem léteznek véletlenek - elvégre, mennyi esély volt arra, hogy a céltalan rohangálásom vége egy híd lesz? A sors is úgy akarja, hogy ma este elhagyjam ezt a borzalmas világot. És mégis ki lennék én, hogy ellent mondjak neki?

A refrénhez közeledve dúdolni kezdtem a dalt, miközben hátradobtam a fejem és az égre néztem. Egyetlen egy csillag se fogja látni, ahogy a mélybe vetem magam. Talán ha egy kicsit még várok, az eső is elnyomja majd a történéseket. Teljesen belefeledkeztem a kedvenc zenémbe, de valami kirángatott a csodálatos érzésből. Nem olyan messze kiáltásokat hallottam, aztán feltűnt hat ijesztően ismerős alak. Annyira megrémültem tőlük, hogy a földre dobtam a telefonom, ami azonnal elhallgatott, és a híd oldalára másztam. Erősen megkapaszkodtam az egyik fémrúdban, míg hevesen dobogó szívvel meresztettem szemeimet a rohanó alakokra, akikről, ahogy egyre közelebb értek, meg tudtam állapítani, hogy kicsodák.

- Jungkook! Ne csinálj hülyeséget! - mondta Yoongi, mikor pár méterre tőlem megállt.

- Kérlek, Kookie! Gyere le onnan! - könyörgött Taehyung maga előtt összekulcsolt ujjakkal.

- Hívjak segítséget? - kérdezte Seokjin elővéve a telefonját.

- Nem kell - vágta rá Yoongi. - Megoldom.

- Miért nem hagytok békén? - kérdeztem hangosan.

- Jungkook, figyelj - kezdte Yoongi, miközben felém lépkedett. Ezzel együtt viszont én is hátráltam.

- Ne gyere közelebb! - mutattam rá. - Le fogok ugrani!

- Nem fogsz - felelte nyugodtan, de megállt és onnantól nem mozdult. - Tudom, hogy mit érzel.

- Honnan tudhatnád? Téged mindenki szeret, felnéznek rád! - éreztem, ahogy forró könnyek törnek ki a szememből és fájdalmas csíkokat húzva folynak végig az arcomon.

- Higgy nekem, Kook.

- Hogyan tehetném, amikor hazug vagy?! - sziszegtem és még egy lépést tettem hátra.

- Jungkook! - kiáltott fel Taehyung, a sarkam már a levegőben volt. Le fogok ugrani. Ha lesz hat szemtanú sem érdekel, akkor is leugrok. Egyik kezemmel elengedtem a fémrudat és félig a mélység felé fordultam. Biztos halál.

- Én is meg akartam halni!

Megdermedtem. Fél kézzel kapaszkodtam az életemért, miközben Yoongi szavai csengtek a fülemben.

"Én is meg akartam halni!"

Visszafordultam felé és tágra nyílt szemekkel meredtem rá.

- Undorodtam magamtól. Azt gondoltam, semmire sem vagyok jó. Mindent csak elrontok és egy teher vagyok a világ számára. Nem éreztem magam elég jónak. Bántottam saját magamat, sebeket ejtettem a bőrömön, pirulákat vettem be, most mégis itt vagyok - tárta szét a karjait. - Mert rájöttem, hogy van, akinek fontos vagyok. Ők segítettek nekem - mutatott hátra a barátaira. - Nélkülük már rég halott lennék - mély levegőt vett, addig hagyott nekem időt gondolkodni.

Sohasem néztem volna ki belőle, hogy valaha hasonló cipőben járt, mint én. Hiszen erős és nagyszájú, mindig magabiztosnak és határozottnak tűnik.

- Mit gondolsz, mit érezne Taehyung, ha meghalnál? - kérdezte. - Szinte a testvérem. Ismerem őt évek óta. Tudod, mi lenne? Összeroppanna. Szeret téged! - emelte fel a hangját, mintha haragudna. - Komolyan itthagynád?

Az említettre néztem és majdnem megszakadt a szívem. Taehyung vörös, könnyáztatta szemekkel pislogott rám, miközben még mindig úgy tartotta kezeit, mintha imádkozna.

Fontos vagyok neki...?

- Nem akarok tovább szenvedni - bőgtem, mint egy kisgyerek, de nem érdekelt. Kétségbeestem és már nem tudtam, mit tegyek. Ugorjak? Vagy inkább mégse?

- Segítünk neked, Jungkook - válaszolta halkan Yoongi. - Segítek.

- Ne - ráztam meg a fejem. - Nem akarom a sajnálatotokat!

- Kérlek - sóhajtott neheztelőn. - Mindig  van megoldás. Gondold végig! - úgy tettem, ahogy kérte.

Visszafordultam a mélység felé és a sötétséget fürkészve gondolkoztam, bár össze vissza kavarogtak a gondolataim. Ez csak egy pillanatnyi állapot, ha tovább húzom, nem fogom tudni megtenni. A szörnyű érzés a mellkasomban sosem fog enyhülni, mindig velem lesznek a démonjaim, a részemmé váltak. Nincs szükségem segítségre.

- Sajnálom - suttogtam magam elé, majd elengedtem az utolsó kapaszkodómat is. Vártam, hogy zuhanjak, de ahelyett, hogy mindez megtörténhetett volna, valaki megragadta a derekam és hátrarántott. - Hé!

- Idiótább vagy, mint gondoltam - lihegte Yoongi a nyakamba, miközben erősen tartott, nehogy szabadulni tudjak. - Feleslegesen dumáltam neked, mi?

- Nincs jogod beleszólni az életembe... - szipogtam remegve. - Nincs jogod...

- Jungkook... - guggolt elém Taehyung.

- Elvetted az egyetlen esélyemet - zokogtam teljesen elveszve.

- Mikor múlik el, hyung? - nézett Tae Yoongira.

- Már így is túl sok ideje tart - érkezett a kétségbeesett felelet. Rángatózni kezdtem, minél előbb szabadulni akartam a fiú erős karjai közül, miközben érthetetlen szavakat kiáltoztam sírva, mintha éppen kínoznának.

Yoongi a híd oldalához húzott, ahol leült és kigombolva kabátját vonta fejem a mellkasára.

- Hallgasd - mondta egyik kezét az arcom szabad oldalára fektetve. Visszatartottam a levegőt, hogy tisztán hallhassam szívének dobbanásait. Nem akartam, mégis arra kezdtem koncentrálni, hogy mennyire gyorsan, mégis milyen ütemesen dolgozik a szíve. Én meg azt gondoltam, hogy neki nincs is olyanja...

Nem érdekelt, hogy a hideg betonon fekszem, annyira elragadtatott az a kis hang, hogy képes voltam minden mást kizárni a külvilágból. A hüppögésem is alább hagyott, mire újra arcom elé került Taehyung, aki nyugtatóan a hajamba túrt és a fejemet simogatta.

Most az egyszer, nem akartam őt látni. Lehunytam a szemeimet és átengedtem magam a földöntúli nyugodtságnak, amit Yoongi talán tudatosan teremtett meg nekem.