Visszaértünk a fiúkhoz és Yoongi egy másik asztaltól odahúzott a sajátja mellé egy széket. Szótlanul leültem, a világért sem akartam volna felbosszantani. A kabátomat levettem és a háttámlára akasztottam.

- Kookieeee, ne haraguuuuuuuuudj! - vetődött rám Taehyung könnyes szemekkel. - Nem gondolkoztam, én csak jót akartam neked!

- Nem tudom, miért kéne rád haragudnom - feleltem tanácstalanul, miközben rázkódó vállát simogattam.

- Még - mondta Yoongi.

- Nem sikerült? - ráncolta a homlokát Hoseok, mire a mellettem ülő csak megrázta a fejét.

- Soha többé nem teszek ilyet, megígérem, csak ne haragudj rám! - szorongatott továbbra is a legjobb barátom.

- Tae, sosem tudnék rád haragudni - sóhajtottam.

- Biztos? - húzódott el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Tényleg sír, eddig azt hittem csak rájátszik, de a szemeiből szó szerint ömlenek a könnyek.

- Rád nem is lehet haragudni - ráncoltam a homlokom értetlenül.

- Olyan cuki vagy - vett szakadozva egy nagy levegőt.

- Na jó, most már szállj le róla - lökdöste arrébb szegény fiút a védelmezőm. Vagyis, azt mondta ne mozduljak mellőle, akkor hívhatom védelmezőnek, nem?

- Igyunk valamit, kikészültem - csapta össze a tenyereit Seokjin és máris a pulthoz ment.

- Tudtam, hogy otthon kellett volna maradnunk - szúrta oda Hoseok, amitől hihetetlenül rosszul éreztem magam. Tönkretettem a bulit, tudtam, hogy nem szabadott volna eljönnöm.

- Haza megyek - álltam fel, de azzal a lendülettel vissza is huppantam a székre, mivel Yoongi a felsőmnél fogva húzott vissza.

- Mit mondtam neked? - mordult rám.

- Nem akarom tönkretenni a bulit - ingattam a fejem.

- Taehyung tette tönkre - mutatott Jimin a még mindig könnyező fiúra, aki a neve hallatán a tenyereibe temette az arcát.

- Még sosem drogoztál, igaz? - kérdezte Hoseok kíváncsian. Megráztam a fejem és ha lehet, még kellemetlenebbül éreztem magam. Mindenből kimaradtam, amit a korombeliek csinálnak, mert egy elcseszett, idióta kölyök vagyok.

Miért születtem meg egyáltalán? Miért nem halhattam meg még a legelején, amikor semmi sem számított? A szüleim sokkal jobban jártak volna, ha eldobnak maguktól. Nem egy selejtes gyereket akartak, tudom, hogy egy tehetséges, okos fiúra vágytak, ehhez képest egy kis senkit kaptak.

- Kóla - bökte meg az oldalam Seokjin, ahogy letett elém egy pohár kólát, a többieknek viszont teljesen mást adott. Halkan megköszöntem, de továbbra is mozdulatlanul ültem és amíg a többiek vidám sztorizgatásba kezdtek, engem valamiért magukkal ragadtak a gondolataim.

Sosem éreztem még ilyet. A testem mintha lebénult volna, képtelen voltam felemelni a kezem, hogy ihassak egy kortyot, hiszen a szám kiszáradt és forróság öntött el.

Eszembe jutott SiWon, aki megkeserítette az életemet, aztán lassan az összes többi ember arca elém került, aki valaha bántott. Nem haragudtam senkire, mert igazuk volt. Minden tettüket megérdemeltem és elfogadtam, hogy nem vagyok elég jó senki számára. Tudom, hogy ronda és kövér vagyok, hogy a csendességem irritáló, de ha megszólalok csak a hülyeséget ontom magamból. Azt is tudom, hogy undorító vagyok, egy ferdehajlamú kis senki. Sosem leszek szerelmes, vagy ha mégis, engem senki sem fog szeretni. Jelentéktelen része vagyok a világnak, vagy inkább egy teher, amitől meg akarnak szabadulni.

Lassan lehajtottam a fejem és az alkarjaimra néztem. Nem értem, miért nem mertem eddig lépni. Egyszerűen véget vethettem volna már a szenvedésnek, de mindig féltem. Féltem a sötétségtől, megrettentem attól, hogy talán elveszek, ha megteszem. Most viszont, különösmód nem érzem, hogy rettegnék. Nagyobb az elszántság, a félelem eltörpül mellette.

Meg akarok halni.

- Jungkook... - simított valaki a combomra. Bambán oldalra néztem és kissé homályosan, de ki tudtam venni Yoongi arcát előttem. A többiek nevető hangja alig ért el hozzám, éppenhogy érzékeltem, hogy ők is itt vannak. - Jól vagy? - kérdezte közelebb hajolva hozzám.

- Nem tudom - nem ismertem rá a saját hangomra. Egyáltalán kimontam azt, amit akartam? Mi történt?

- Menjünk egy kicsit ki - kelt fel mellőlem.

- Cigizünk? - kérdezte Jimin, és mielőtt Yoongi válaszolhatott volna, mindenki öltözködni kezdett.

Nem zavart a zene, ahogy kiléptünk a kis részlegről, sőt, kimondottan élveztem, hogy majd' szétszakítja a dobhártyámat. Irigy voltam a felhőtlenül szórakozó emberekre, legszívesebben mindegyiket kiosztottam volna, de... miért is ne tehetném meg?

Kiléptem Taehyung társasági köréből és elkaptam a hozzám legközelebb álló, fiatal srác karját. Megállt a táncolásban és érdeklődve fordult felém.

- Oh, helló, szépfiú - nyalta meg az ajkait.

- Hogy van képed ennyire jól érezni magad? - sziszegtem közel az arcához, hogy biztosan meghallja. A kaján vigyor lefagyott az arcáról és értetlenül bámult rám. - Válaszolj! - kiáltottam rá hirtelen, mire összerezzent és maga elé emelte a kezeit.

- Jungkook! - fogta meg valaki a vállamat. - Baszdmeg, mit csinálsz?!

- Hagyj békén! - próbáltam lerázni magamról Yoongi kezét. Komolyan, mindenhol ott kell lennie? Kezd idegesíteni.

- Ne kötekedj másokkal! - erőszakosan, akaratom ellenére rángatott a kijárat felé.

Ahogy a hideg levegő megcsapta az arcom, valamennyire enyhült a forróság, ami már elég régóta kínozta testemet. Az épület előtt nem sokkal az összes srác kint volt és cigizett egy szerintem tök felesleges korlátnak dőlve.

- Eressz el! - szóltam rá a még mindig engem fogdosó fiúra. Hogy nem undorodik tőlem?

- Viselkedj! - válaszolt hasonló hangnemben. A többiekhez vonszolt és egy szál cigit nyomott a kezembe.

- Hülyéskedsz velem? - vontam össze a szemöldököm.

- Megnyugszol tőle - rántotta meg a vállát.

- Nem akarok megnyugodni - dobtam el a méregszálat.

- Jól vagy, Kookie? - kérdezte Taehyung félénken.

- Ne kérdezz hülyeséget - fordítottam el a fejem. - Most pedig hazamegyek.

- Nem - jelentette ki Yoongi, mire haragom a tetőfokára ért.

- Fogd be! - kiáltottam rá. - Semmi közöd nincs hozzám, nem parancsolgathatsz nekem!

- Baszki, neki ez a szar tényleg bátorságot adott - motyogta valahonnan Namjoon.

- Azt sem tudom, hogy mit keresek itt - csaptam mérgesen a combjaimra. - Utáltok engem! Nekem nem kéne itt lennem!

- Nem utálunk, Jung...

- Fogd be, Jimin! - mutattam rá. - Mindenki utál! Ronda és dagadt vagyok, és kurvára meleg! Undorító! - ordítottam torkom szakadtából, miközben tompa körmeimmel vörös csíkokat hagytam a csuklómon, tudtomon kívül.

- Állj le! - fogta meg a kezeimet Yoongi.

- Megfertőzlek, nem félsz? - hörögtem. - Vagy ezek után talán leszopjalak? Tök mindegy, SiWon is ezt akarta, te miben lennél más?

- Kuss legyen, Jungkook! - szorított rá a kezeimre.

- Mert ha nem? Megversz? Megszoktam! Rohadtul nem tud már érdekelni! - kiabáltam továbbra is, mint egy elmebeteg. - Alázz meg nyugodtan, töltsd ki rajtam a mérgedet, erre vagyok csak jó! Tedd meg még most, mert aztán nem lesz rá lehetőséged! - komolyan néztem a szemébe, hiszen minden szavamat úgy is gondoltam. Egy egész életnyi feszültség tört ki rajtam, a nyomás a mellkasomban mégsem akart enyhülni.

- Miről beszélsz? - hitetlenkedett Yoongi, én pedig ledöbbentem, nem csak a kérdésétől, hanem a háta mögül érkező furcsa, szipogó hangoktól is.

Nem értik.

Nem is baj.

Összeszedve minden erőmet kitéptem magam Yoongi karjaiból és rohanni kezdtem. Nem figyeltem, hogy merre, de valahogy nem is számított, csak hogy minél messzebb legyek és végre megtehessem azt, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna.