Végül mégis rászántam magam és elmentem az orvosomhoz, aki a sérüléseimre tekintettel másfél hétre kiírt. Nem voltam jól, ezúttal nem csak lelkileg. Sőt, mintha az, hogy majdnem mindenem fájt, erősített volna a bennem folyton lezajló háborún. Anyu azonnal haza akart jönni amikor felhívtam, de megnyugtattam, hogy csak egy kis nátha az egész és annyira gyenge nem vagyok, hogy ne tudjak magamról gondoskodni. Hazudtam neki, de nem akartam megzavarni őt semmiben, főleg nem a munkájában.

Nem voltam hajlandó felkelni az ágyamból, csak ha a szükségleteim megkívánták. Egyébként meg éjt nappallá téve bújdostam a takaróm alatt és youtube videókat néztem, mert azok elterelték a figyelmem. Taehyung minden nap átjött, elhozta nekem a leckéket és próbált segíteni, de végül sikerült rávennem őt is arra, hogy bebújjon mellém és egy tál pattogatott kukorica társaságában csatlakozzon az amúgy értelmetlen videók nézéséhez.

Szerdán már jobban voltam, az orvos leszedte a kötéseimet és szinte nyoma sem maradt semminek. El tudtam menni a boltba, természetesen délelőtt, amikor a korombeliek iskolában voltak, hogy bevásároljak a következő hétre. Nem vettem sokmindent és igyekeztem az összes terméken megnézni, mennyi kalóriát tartalmaz.

A csütörtöki napot a tananyag pótlásával töltöttem. Korán reggel felkeltem és barikádot építve az ágyamon láttam hozzá a jegyzetek másolásához. Mire délután lett, a felével végeztem is és pont jól jött, hogy Taehyung megérkezett. A sok betűtől teljesen kikészültek a szemeim és a kezem is elfáradt a folyamatos írástól. Azt hittem egy kicsit pihenhetek, ám nagyot kellett tévednem. Tae másról sem beszélt, csak a másnapi buliról, amit ezúttal egy szórakozóhelyen fog tölteni a barátaival. Örültem neki, igazi fiatal, buli buli hátán. Igen, csakhogy aztán órákon keresztül nyúzott engem, hogy menjek el én is.

Így történt, hogy most feszülten, rettegve bámulom magam a tükörben. Nem akarok elmenni, de nincs más választásom. A szokásos fekete ruhaösszeállítást választottam, mondjuk, nem is volt más lehetőségem tekintve, hogy nincs is más színű ruhám. Azért próbáltam elegánsabbra fogni magam, hiszen mégiscsak egy szórakozóhelyről van szó. Farmert vettem fel egy sima, fekete pólóval, ami felé csak a bőrkabátomat kaptam magamra.

- Szörnyű - fintorogtam a tükörképemre. - Mutáns - folytattam a szemembe nézve. - Egy zacskóval a fejeden sokkal jobban néznél ki.

- Nem tudom, miért kéne jobban aggódnom. Azért, mert ilyeneket mondasz magadról, vagy mert magaddal beszélgetsz? - szólalt meg a fürdőszoba küszöbén Taehyung.

- Tae, nem akarok menni - nyafogtam sokadjára, de mintha meg se hallotta volna szavaimat. Odalépett hozzám és két kezével kezdte igazgatni a hajam.

- Szexi vagy. Ha meleg lennék, eskü rádhajtanék - kacsintott rám vigyorogva.

- Muszáj ezt? - pillantottam félre zavartan.

- Szexi és cuki - gondolkodott el látványosan. - Vigyáznom kell rád ma este.

- Na jó - fújtattam és kikerülve őt a konyhába mentem.

- Amúgy itt van a taxi - jött utánam gyorsan.

Miután leellenőriztem mindent a házban és bezártam az ajtót, beszálltunk a már türelmetlenül várakozó taxis autójába. Tae elhadarta a hely címét, mire a sofőr bólintott egyet és navigáció nélkül vezetni kezdett. Valószínűleg elég sok fiatalt kell hétvégén arra vinnie, ezért tudja már fejből az útvonalat. Csendben ültünk egymás mellett Taevel, én azzal foglalkoztam, nehogy szívszélütést kapjak az izgalomtól, ő pedig a telefonján kommunikált Jiminnel. Majd mikor megérkeztünk, előrehajolt, átadta a sofőrnek a kért összeget és kipattant az autóból. Idegesen harapdáltam az ajkaimat, miközben kifelé nézegettem az ablakon, egészen addig, amíg a férfi megköszörülte a torkát.

- Téged viszlek tovább, vagy mi van? - morgott rám indulatosan. Mielőtt rávághattam volna, hogy igen, Taehyung kinyitotta az ajtót és a karomnál fogva rángatott ki az autóból.

- Ne legyél nyuszi - szólt rám hitetlenül.

- Most nem szabad annak lenned. Szeretnéd, hogy segítsek? - kérdezte és el nem engedve a kezemet húzott maga után a fényekkel elárasztott épület felé, ahonnan hangos zene szólt.

- Hogyan tudnál segíteni? - kérdeztem vissza remegő hangon. Elmosolyodott és a zsebében kezdett keresgélni, majd pár perccel később felém nyújtott egy tablettát.

- Bízz bennem - mondta.

- Mi ez? - vonakodón hátráltam egy lépést.

- Én csak úgy hívom, hogy bátorság - vonta meg a vállát. - Hidd el, ha ezt most beveszed, nem fognak visszafogni a határaid.

- Jó - bólintottam bizonytalanul és elvettem tőle a tablettát. Bízom Taeben, bebizonyította, hogy a barátom és tudom, hogy nem akarna nekem rosszat. Ezekkel a gondolatokkal nyeltem le a pirulát és kíváncsian vártam a hatását.

- Hamarosan hatni fog, gyere - Tae újra megfogta a kezem és behúzott a hatalmas ajtón.

Össze kellett zárnom a szemeimet egy pillanatra, mert a villogó fények eléggé megzavartak és a túl hangos zene sem tett jót a hallásomnak. Egyáltalán beengedhetnek minket egy ilyen helyre? Kiskorúak vagyunk...

Átverekedtük magunkat a táncoló tömegen, aztán Tae kinyitott egy újabb ajtót, ahol valamennyire tompult a zene és erősödött a felhőtlen nevetések hangja. Egy kisebb részlegre jöttünk, ahol asztalok foglaltak helyet és a terem jobb oldalán egy hosszú pult, ami mögött egyenruhás emberek végezték a munkájukat.

- Végre! - kiáltott fel Seokjin, amikor meglátott minket. Mindannyian egy asztalt ültek körbe és láthatóan jó volt a hangulat. Taehyungot mindenki egyesével ölelte meg, amíg én kínosan ácsorogtam mellettük. Haza akarok menni...

- Még mindig úgy gondolom, hogy egy ilyen srác nem fogja jól érezni magát itt - biccentett felém Yoongi, de még csak rám se nézett. Már nem tudott szíven ütni, hogy ennyire lenéz valaki engem, megszoktam, szóval továbbra is csak álltam ott, mint egy darab fa.

- Adtam neki egy kis bátorítót, jó lesz - felelte izgatottan Taehyung, mire a többiek számomra érthetetlenül reagáltak.

Hoseok majdnem megfulladt, mert félrenyelte a sörét, Namjoon elkerekedett szemekkel bámult egyszer rám, egyszer pedig Taehyungra, Seokjin ijedten a szája elé kapta a kezét, Jimin pedig az asztalra dőlt és felnyögött. Attól tartok, mégsem volt jó ötlet elfogadni Taehyungtól azt a tablettát.

- Hogy mi a faszt csináltál?! - csapott Yoongi az asztalra.

- Mindenki jól fogja érezni magát - bólogatott Taehyung.

- Nem jó ötlet - rázta a fejét Jimin.

Idejének éreztem beleszólni a dolgokba, mert hát mégiscsak rólam van szó. Óvatosan megfogtam Tae pólója alját és gyengén rántottam egyet rajta. Rám nézett és őszintén, egyedül tőle vártam volna felhőtlen tekintetet, de az arckifejezése hirtelen megváltozott, mintha bűntudata lenne és egyszerre félne valami miatt.

- Nem vagy normális, Kim Taehyung! - jelentette ki Yoongi, majd felállt és erősen megragadva a felkaromat indult valamerre. Még hallottam, ahogy a többiek is rendesen leszidják szegény Taet, de felfigyeltem egy különös mondatra.

- Nem adhatsz bátorítót egy beteg embernek! - mondta Namjoon.

- Gyere már - morogta Yoongi és gyorsabban rángatott maga után. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy tudják. De mégis hogyan jöttek rá? Vagy inkább honnan? Még Taehyungnak sem beszéltem erről.

Yoongi a mosdóba vitt engem és kinyitva egy fülke ajtaját lökött a wc elé.

- Csináld! - parancsolt rám.

- Mi-micsodát? - dadogtam ijedten. Mit akar tőlem?!

- Hánytasd meg magad - mutatott a wc-re. - Gyorsan!

- Nekem az nem megy! - ráztam meg a fejem ellenkezőn. Alapból fájdalommal jár már csak a hányás is, miért akarnám direkt kínozni magam?

- Jungkook, muszáj - lágyult el a tekintete. - Bajban leszel, ha hatni fog a tabletta.

- Akkor sem tudok hányni - ellenkeztem továbbra is. Yoongi egy másodpercig hitetlenül nézett rám, aztán bejött mellém, becsukta az ajtót és vállaimnál fogva a földre kényszerített. - Ne!

- A te érdekedben! - szólt rám szigorúan, miközben egyik kezével a tarkómat fogta meg, másikkal pedig szétfeszítve a számat lenyúlt a torkomon. Azonnal öklendezni kezdtem és szemeimbe könnyek gyűltek. Megfogtam a csuklóját és kétségbeesetten próbáltam eltolni magamtól a kezét, de túl gyenge voltam. Majd mikor egész testemben megrázkódtam, gyorsan elrántotta a kezét és a wc felé irányította a fejem. A levegőt kapkodva kapaszkodtam a fülke falaiba, de a könnyeimen kívül semmi sem távozott belőlem.

- Mi van már?! - kiáltott fel Yoongi és mintha kétségbeesettnek hallottam volna a hangját.

- Kérlek, Yoongi... - szipogtam, amikor felemelte a fejem és újra a számhoz nyúlt. - Nem ettem ma semmit és inni is alig ittam, nem tudok hányni! - néztem a szemébe könyörgőn.

- Mikor vetted be a tablettát? - kérdezte mellém térdelve.

- Fél órája - bólintottam. Halkan káromkodva ütött a falba, majd hirtelen felpattant és felrántott magával engem is.

- Nem mozdulsz mellőlem, megértetted? - nézett komolyan a szemembe.

- Igen - feleltem félve. Hangosan felsóhajtott, aztán nagy szerencsémre kinyitotta az ajtót és mindketten visszaindultunk a fiúkhoz.