Elmélázva szemezgettem egy magányos kaviccsal, ami valahogy a családom háza elé került. A térdeimen könyökölve várakoztam már egy jó ideje, de könnyen feltaláltam magam, hiszen túlságosan elfogalta figyelmem az az aprócska kődarab. Tulajdonképpen csak ott van. Nem csinál semmit, még csak nem is lélegzik. Ha rálépnek vagy belerúgnak meg sem érzi, nem roppan össze a ránehezedő súlytól. Ha süt a Nap, nincs melege, ha fagy van, nem fázik. Arra az álláspontra jutottam ezt a jelentéktelen tárgyat figyelve, hogy a legjobban akkor járnék, ha következő életemben kavics lennék. Vagy egy üres kagyló. A lényeg, hogy ne érezzek az ég világon semmit.

Egyszer azt olvastam, hogy az ember érzi, ha előző életeiben túl sok megpróbáltatás érte. Talán van a lelkem vagy ezer éves és minden életben belerúgtak, megalázták, szétszaggatták. Kíváncsi lennék, a lelkem előző tulajdonosa meddig bírta, öngyilkos lett ennyi fájdalommal a mellkasában vagy kibekkelte öreg koráig?
Abban biztos vagyok, hogy én nem leszek nyugdíjas. Előbb vagy utóbb össze fogom szedni minden bátorságom, hogy véget vessek ennek az egésznek.

Halkan felsóhajtottam, miközben felnéztem az árva kavicsról és hunyorogva pislogtam magam elé. A Nap szinte megvakított, de nem kellett sokáig szenvednem tőle, mert valaki árnyékot adva állt elém. Felpillantottam és még a szám is tátva maradt a döbbenettől.

Maga Min Yoongi állt előttem.

- Meddig üldögéltél volna idekint? - vonta fel a szemöldökét. A zsebébe nyúlt és elővette a kulcsomat meg a telefonomat, mire felálltam és torkomat köszörülve vettem el tőle a cuccaimat. 

- Nem sokáig - feleltem, majd elfordultam tőle és a zárba illesztettem a kulcsot.

- Ejnye, Jungkook - ciccegett mögöttem az ördög bal keze. Mert SiWon a jobb. - Illene megköszönni, hogy segítettem.

- Igen - bólintottam nagyot nyelve és a vállam felett visszanéztem rá. - Köszönöm.

- Be sem hívsz? - tárta szét a karjait. - Kiszáradtam, elfogadnék egy pohár vizet.

Hezitálva szorongattam a kulcsot a zárban, nem tudtam, mi lenne a helyes válasz. Engedjem be és kockáztassak, mert lehet, hogy bántani akar, vagy küldjem el? Bármennyire félek tőle, nem mutathatom azt, hogy egy bunkó, szívtelen ember vagyok. Csak egy pohár víz...

- Gyere - mondtam végül és végre beléptem az otthonomba. Lerúgtam magamról a cipőmet majd a konyhába mentem, hogy minél hamarabb kiszolgáljam Yoongit. Hallottam, ahogy becsukja maga után az ajtót és pár pillanat múlva megláttam kék haját. Mintha otthon lenne, lehuppant az asztal mellett egy székre.

- Egyedül laksz itt? - kérdezte színtelen hangon, miután belekortyolt a hideg vízbe.

- Nem, csak a szüleim sokat dolgoznak, alig vannak itthon - mondtam. A konyhapultnak dőltem és árgus szemekkel néztem a fiút, aki eddig egy normális szót sem intézett felém. Szinte biztos vagyok benne, hogy akar tőlem valamit, ami száz százalék, hogy nekem rossz.

- Mennyi az a sok? - faggatott tovább.

- Heti egyszer jönnek haza, néha még annyiszor sem - feleltem halkan és próbáltam rájönni, hogy miért érdeklődik a szüleim felől. Nagyon remélem, hogy nem akarja őket bántani...

- Szóval mindig egyedül vagy - biccentett.

- Mondhatni - helyeseltem. Szemei felvillantak, miközben egy számomra ismeretlen kifejezés ült az arcán.

- Ki vele, honnan ismered SiWont? - fektette tenyerét az asztallapra.

- Nem ismerem őt - hárítottam szinte azonnal, de talán pont ezzel árultam el magam. Yoongi pislogás nélkül meredt rám hosszú, feszült percekig és már azt hittem nem fog tenni semmit, amikor hirtelen felállt és három nagy lépéssel előttem termett. A testem ösztönösen reagált tetteire, karjaimat magam elé kaptam és olyan apróra húztam össze magam, amennyire az lehetséges volt.

- Ez érdekes, mert SiWon nem szokott idegen kölyköket szétverni - mondta határozottan, miközben két oldalamnál megtámaszkodott a pulton. - Nekem ne hazudj, Jungkook.

- Nem hazudok... - csak füllentek. Az nem ugyanaz, ugye?

Összeszűkített szemekkel, kételkedve méregetett engem, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy bántani akarna. Észrevétlenül vettem egy nagyobb levegőt, mert közben észre sem vettem, de elfelejtettem normálisan lélegezni. Tudatos tettem miatt azonban megéreztem azt az illatot, ami elbódított, mikor a takaróját öleltem magamhoz.

- Hm? - hajolt közelebb hozzám, s ezzel együtt hátráltam meg én is. Derekamat nyomta a pult széle, de még mindig tudok hátrébb menni, ha a helyzet megkövetelné.

- B..bocsi, mit kérdeztél? - dadogtam zavartan.

- Miért jöttél át a mi sulinkba? - ismételte meg a kérdését.

-  Mert az - kezdtem a már ismert indokomba, de a szavamba vágott.

-  Ne mondd, hogy mert közelebb van.

-  Miért érdekel? - kérdeztem remegve. Féltem attól, hogy kihozom a sodrából és megüt. Hosszas pillantásokkal illetett, majd hirtelen elfintorodott és hátrált pár lépést. Magamban hálát adtam az égnek és engedtem feszült tartásomon, mely megkínozta amúgy is sajgó oldalamat.

- Nem érdekel - vetette elém a szavakat, majd sarkon fordult és vissza se nézve hagyott magamra. A bejárati ajtót becsapta maga után, én pedig végre teljesen fellélegezhettem. A pultra tenyerelve támaszkodtam, miközben végiggondoltam a történteket. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy Yoongi miért kérdezett tőlem személyes dolgokat,vagy, hogy egyáltalán miért nem ment el miután odaadta a kulcsomat és a telefonomat. A fejem megfájdult a rám törő gondolatoktól, egyszerre jutott eszembe minden lehetőség arra, hogy a félelmetes fiú mennyi rosszat tudna velem tenni. Hiszen, ha nem is túl sok, de valamennyi információ a birtokába került rólam és a családomról, és ezek mellett nem tudhatom, hogy Taehyung mit árult el rólam. Taehyung...

Talán hibát követtem el azzal, hogy a barátom lett. Mindig azért imádkoztam, hogy elfogadjanak, hogy legyen valaki nekem, de arra egyáltalán nem gondoltam, hogy egy barátság mivel jár. Innentől kezdve még jobban oda kell figyelnem minden egyes lépésemre, mert ha megharagszik rám, felhasznál ellenem mindent, ami eddig azok előtt ismeretlen volt, akik bántottak engem.

- Idióta - suttogtam magam elé. Ez eddig miért nem jutott eszembe? Annyira el voltam foglalva azzal, hogy van valaki, aki törődik velem, hogy nem gondoltam a hátulütőkre. Ha már az elején eszemnél lettem volna, akkor nem ismerem meg Taehyungot és most nem kéne tartanom Yoongitól, mert őt sem ismerném. De ha már itt tartunk, ha kitartóbb lettem volna, anyáék beleegyeztek volna abba, hogy magántanuló legyek és akkor senkit sem ismernék.

A telefonom őrült zenélésbe kezdett az asztalon, a fejem valamennyire kitisztult tőle, ezért hagytam, hogy egy picit tovább csörögjön. Persze nem akartam  anya idejét rabolni - mert ki más hívna engem - ezért pár másodperc után kelletlenül emeltem fülemhez a készüléket.

- Igen? - szóltam bele nyomott hangon.

- Szia! - érkezett a túloldalról az ismerős, energikus felelet. - Ezek szerint megkaptad a telefonod. Hogy vagy? Ugye nem volt veled Yoongi bunkó? - kérdezősködött Taehyung, nekem pedig ezzel a néhány szóval köddé váltak az előbbi gondolataim. Nem is értem, hogy gondolhattam arra, hogy megbántam Tae barátságát.

- Nem volt bunkó - válaszoltam picit megkésve.

- Biztos?

- Biztos. Odaadta a cuccaimat és már el is ment - hazudtam.

- Akkor jó. Nem válaszoltál a kérdésemre, hogy vagy? - érdeklődött kedvesen. A nappaliba mentem és leültem a kanapéra, miközben szorosan tartottam fülemhez a telefont, nehogy véletlenül kinyomjam, vagy ne halljam őt.

- Egész jól - mondtam őszintén.

- Örülök neki, de azért szerintem menj el holnap a háziorvoshoz. Írasd ki magad a hétre, majd elküldöm a leckét.

- Köszi, Tae, de nincs erre szükség. Nem akarok hiányozni, még be sem hoztam a lemaradásomat - sóhajtottam panaszosan.

- Oké, te tudod - mondta és szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát, de azért az aggódó kifejezés ott ül arcán. – Akkor holnap találkozunk a suliban.

- Oké. Szia – köszöntem el tőle, majd bontottam a vonalat. Eldőltem a kanapén, a telefonomat a földre tettem és tenyereimbe temetve arcomat motyogtam magamnak; - Meg sem érdemled, hogy barátaid legyenek...