Szüntelen hálálkodva Taehyungnak ültem fel az ágyban, és minden erőfeszítésemet összeszedve, illetve minden fájdalmamat legyűrve toltam el magamtól kezeit, melyek vissza akartak nyomni a párnára.

- Nem vagy még jól, maradj! - mondta aggódón, de miután belátta, hogy nem fogok ágyban maradni, hátrébb lépett. A takarót magam előtt tartva néztem fel rá.

- Adsz ruhát? - kérdeztem, mert nem esett le neki, hogy miért nézek rá esdekelve. Megvilágosodva csettintett egyet a levegőben és a barna szekrényhez sietett. Figyeltem, ahogy Yoongi ruhái között válogat, s nagyot nyeltem a gondolatra, hogy a rideg fiú ruháit hordjam.

Taehyung, bár pontosan tudja, hogy milyen a stílusom és milyen ruhákban érzem jól magam, szándékosan félretolta a fekete darabokat és egy szürke farmert, valamint egy fehér felsőt nyomott a kezembe. Fintorogva emeltem fel a ruhadarabokat.

- Mi bajod? - prüszkölt Tae. - Örülj neki, hogy nem pucéran kell hazamenned!

- Hol vannak a tegnapi ruháim? - vontam fel a szemöldököm.

- Hoseok bedobta őket a mosásba, majd hétfőn odaadja - biccentett.

- A pulóveremet is?

- Igen - vigyorodott el. Visszaszökdelt a szekrényhez és elővett egy fekete mintás pulcsit. Yoongin biztosan jól állnak ezek a darabok, de magamon még csak elképzelni se tudom őket.

Nem baj, csak addig lesznek rajtam, amíg haza nem érek, amint belépek a házba már dobom is le magamról ezeket az undorító színű göncöket. Taehyung figyelmes volt és magamra hagyott, ameddig átöltöztem. Gondoltam rá, hogy gyorsan kiveszek a szekrényből egy fekete pólót, de ahhoz már nem volt merszem, hogy meg is tegyem. Remélem, Tae szól Yoonginak, mert ha nem, és a fiú meglát a saját ruháiban, lehet kapok még egy monoklit a szemem alá.

Az oldalamnál óvatosan ügyködtem és lassan húztam át a fejemen a pólót, nehogy még jobban megsértsem magam, majd felrángattam a farmert is és körbenéztem a szobában. Mázlim volt, mert kiszúrtam a szekrény oldalára akasztott tükröt. Elé álltam és elborzadva néztem magamra. Ez szörnyű.

Frufrumat a kötésre húztam, hogy kevésbé látszódjon, majd egy nagy levegő vétel után kiléptem a szobából. Először nem is tudtam, merre induljak, de aztán megláttam a lépcsőfordulót a folyosó végén, szóval minden mindegy alapon, hevesen dobogó szívvel lépkedtem minél apróbbakat, hogy később kelljen szembenéznem a fiúkkal. Amint leértem, felmértem a terepet.

A hat srácból öt a kihúzott kanapén terpeszkedett, míg egy - akitől tartottam - éppen most jött vissza azt hiszem a konyhából. Mivel egy pohár víz volt nála. Egész testemben megfeszültem, amikor rám emelte kifejezéstelen tekintetét és rezzenéstelen arccal mért végig. Mintha aprót bólintott volna, bár erre nem mernék fogadni.

- Kookie! - kiáltott fel Taehyung valahol Seokjin és Namjoon lába alatt. - Ne menj még!

- Én... köszönöm, hogy segítettetek, örökre hálás leszek, de most már mennem kell - vakartam a tarkóm kínosan. A csapat egy emberként bámult engem, amitől rendesen zavarba jöttem.

- Oké, de előbb csináljunk egy képet, mert nem hiszem, hogy valaha is foglak még látni ilyen ruhákban - ugrott fel Jimin, s telefonját Seokjin kezébe nyomva sietett mellém.

- Én is! - követte őt Tae izgatottan, és a másik oldalamra állt. Zavartan kapkodtam a tekintetem, istenem, én csak szabadulni akartam ebből a fojtogató helyzetből!

- Mosolyogjatok! - vigyorodott el Seokjin, mire megállt bennem az ütő.

Próbálkoztam, tényleg. Minden erőmet összeszedve igyekeztem mosolyogni, de egyszerűen nem ment. Mintha az arcom megszokta volna már a folyamatos negatív érzések kimutatását és nem ismerné a boldogság fogalmát. De hiszen nem is vagyok boldog. Oktalanul nem mosolyog az ember... Meggyőzöm magam.

Seokjin vigyora lefagyott az arcáról, miközben az elkészült képet nézte és kérdő pillantással illetett engem. Úgy döntöttem, most van itt az ideje valóban lelépni.
Sietősen az előszobába mentem, hogy felhúzzam lábaimra a cipőmet.

- Jungkook! - szólított meg ellenmondást nem tűrő hangon Seokjin, a többiek pedig mögötte lapítva figyeltek.

- Igen? - fordultam felé összeszorítva kezeimet. Miért nem indultam már el?

- Miért úszik a hal a vízben? - kérdezte komolyan. Értetlenül ráncoltam össze a homlokom. Mit akar?

- Miért?

- Mert nem ér le a lába... - kuncogott. A háta mögött Yoongi a kanapé háttámlájára hajtotta a fejét és felsóhajtott, míg a többiek várakozva pislogtak felém.
- Mi van a tisztaság mániás fiúk ajtajára írva? - folytatta Seokjin.

- Nem tudom? - kérdeztem vissza félve. Mégis mire akar ezzel jutni, nem értem.

- Hát por-no! - vihogott fel saját viccén, ami igazából nem is volt vicces, bár Tae és Jimin is nevettek rajta.

- Oké... - bólogattam majd sarkon fordultam.

- Megállj! - kiáltott rám, mire ijedten szorítottam össze a szemeimet. Visszafordultam felé és kérdőn pislogtam rá. - Hogy nevezik, amikor valakiért tűzbe teszed a kezed?

- Nem tudom - ingattam a fejem.

- Értesülés! - csapkodta a térdét. Erre már a többiek is felnevettek, bár szerintem ők inkább azért, mert Seokjin irdatlan hangerővel, olyan hangon nevetett, mint egy szenvedő fóka. Amikor azonban résnyire nyitott szemeivel rám nézett, hirtelen elnémult, ahogy a többiek is. Seokjin arckifejezése átalakult, dühösnek tűnt, miközben az ajtóra mutatott. - Eredj!

Nem kellett kétszer mondania. Amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem onnan, vissza se néztem. Minél hamarabb haza akartam érni, hogy elfelejthessem a tegnap éjszakát és ma reggelt. Szerencsére tudtam, merre kell indulnom, nem is lakom olyan messze Yoongiéktól. Mindössze tíz perc alatt hazaértem a saját tempómban és különös izgatottsággal léptem az ajtóhoz.

Akkor jött a hatalmas pofon, melytől nem az arcom égett, hanem az elmém.
Tettem egy gyenge kísérletet, megtapogattam a zsebeimet, hátha isten fogja a kezem... hát nem fogja. Rohadtul nincs nálam a telefonom, sem a kulcsom. Nem hiszem el, így hogy a francba jutok be?

Megfordultam, de nem indultam el. Ha fizetnének érte se mennék vissza abba a házba. El lettem küldve, rettentően kínos lenne, ha most meg becsengetnék hozzájuk. De a telefonomra és a kulcsomra akkor is szükségem van.
Nagyot sóhajtva ültem le a lépcsőre, arcomat a tenyereimbe temetve. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? És miért pont én?!
Nincs más választásom, várnom kell.

Talán Hoseok észreveszi majd, hogy valahol ott van egy telefon és kulcs, minek nem ott van a helye és elküldi utánam Taehyungot. Remélem, mindez nem órák múlva fog megtörténni...