✦✧✧ i just wanna be happier ✧✧✦

Tudod mennyire boldog voltam mikor még gyermekként játszottunk a porban? Nem számított, hogy piszkos lett a ruhánk és az sem volt fontos, hogy otthon ezért mennyire megszidtak.

Különböztünk, de te mégis velem akartál játszani és egy szomorú kisfiúból a világ legboldogabb kis lurkója lettem. Látod, ez is miattad történt.

Egész életemben egy kérdőjel voltam, valami ami sehová sem illett. Nekem nem voltak barátaim. Furcsának tartottak és talán valóban az is voltam.

Neked sok barátod akadt. Mindenki veled akart barátkozni. Az édes valód és kedvességed mindenkit elbűvölt. Emlékszem mikor először megpillantottalak azon a rozoga hintán azt gondoltam; senki és semmi sem lehet nálad aranyosabb.

Te lettél az én aranyos barátom, aki az egyetlen is volt. Veled, először életemben, már nem éreztem magam egyedül. Az eddig szürke és sivár életembe elhoztad az életet és a színeket, megízleltem milyen élni és nem csupán létezni.

Akkor még sok mindent nem értettem, és ez most sem változott teljesen meg, hogy felnőttem.

De egy valamit már tudok; hogy te Park Jimin, az voltál, akire mindig is szükségem volt.

Kismilliószor próbáltam megváltozni és változtatni, azért hogy az emberek szeressenek, de ezt valahogy sosem voltam képes elérni.

Egyszer viszont azt mondtad; Tae, nem neked kell megváltoznod, ahhoz, hogy bárki is szeressen. Ha valaki szeret az olyannak szeret amilyen vagy és nem annak, akinek mutatni próbálod magad. Mert ha valaki csak az álarcot szeretni és nem a mögötte lévőt, az egész kapcsolat a hamisságba vész. Ne akarj hazugságokban élni és ne gyötörd magad. Ha valaki nem ismeri fel milyen értékes vagy, meg sem érdemli, hogy törődj vele.

~És ekkor értettem meg, nincs szükségem senki másra a világon, csak rád, mert te voltál az egyetlen, aki velem volt, az egyetlen, aki tisztán látott engem és feltételek nélkül elfogadott.~

A mosolyom oka voltál és egész életemet körülszövő rózsaszín virágtakaró, te olyan voltál mint a személyes tavaszom és boldogságom.

Nyolc éves voltam, mikor Jimin az életem részéve lett és úgy tűnt már sosem szakad ki onnan. Éveken át mindvégig velem volt, akár a lelki társam, tökéletesen kiegészített engem, mint a kirakós darabkái; én egész életemben rád vártam, hogy egésszé váljak.

Mikor befejeztük az iskolát, te elmentél, hogy valóra váltsd az álmaid.

Idol lettél és én annyira büszke voltam rád. Mindig is tudtam, hogy egy csillag vagy; egy kincs. A hangodnál nekem nem volt gyönyörűbb ezen a világon.

Imádtam, ha nekem énekeltél, örökké tudtam volna hallgatni ahogy a fekete zongoránál énekelsz, vagy éppen a szobámban dúdolsz egy édes dallamot.

Nehéz volt a távolság, de én boldog voltam, hogy végre valóra vált a régóta dédelgetett álmod. Csakhogy azt vettem észre, a szívemben kezdenek halványulni a színek, Jimin nélkül én nem voltam teljes.

Újra egyedül voltam, de ezt még el is viseltem amíg hallhattam a hangodat és néha láthattalak. Viszont egy idő után még kevesebbszer tudtál találkozni velem majd egy idő után már szinte soha. Telefonálni sem tudtunk minden héten és neked mindig rohannod kellet mert dolgod volt. Én boldog voltam, hogy beindult a karriered és minden egyes nap a te dalaidat hallgattam. Olyankor mindig megdobbant a szívem, de egyre csak szomorúbb voltam.

Végül már hiába hívtalak, csak néha vetted fel a telefont, hogy egy pár szót beszélj velem. Én pedig kezdtem összeroskadni, meg akartalak érteni, de láttam a képeken, hogy mennyire vidám vagy, és akaratlanul is eszembe jutott, hogy talán most boldogabb vagy mint velem valaha is voltál.

Egy fázós reggelen már csak arra eszméltem fel, hogy az utánad maradt halovány színeim teljesen eltűntek. Kétségbeestem...

Eléd akartam állni és azt mondani: Nézz rám! Nélküled kék és szürke vagyok.

Kék és szürke, a szomorúságom és az ürességem színei. Végül a magányom és a lelkem másik fele okozta hiány ezzé változtatott engem.

Hol van az én angyalom? Fojtogat a napok végén mindig megmaradó magány, és elalvás előtt hiába hallgatom meg a dalaid, csak könnyek szöknek a szemembe mosoly helyett.

Én egy kis kávézóban ragadtam itt Daeguban, a városban ami összeköt minket, a városban ahol még él az emlék arról a két kiskölyökről, akik fittyet hánytak a szabályokra és boldogok voltak.

Még ott él az a két tizenéves akik az iskolába rohanva elcsentek egy két almát az utcai árustól és iskolai kirándulásra mindig két üveg csempészett sojuval érkeztek, Jiminnel nem volt olyan nap, hogy ne nevessünk valami csacskaságon és ritka volt az az alkalom, hogy ne csináljunk mi ketten valami butaságot.

Nélküled egészen más ember lettem.

Egy hónapja nem kerestél, egy hete már nem hívtalak. Attól tartottam végleg kitöröltél engem és én már nem tudtam, hogyan éljek túl.

Könnyes szemekkel sétáltam a téli hideg utcákon és téged kutattalak minden utcasarkon.

Csak a fárasztó nap sóhaja maradt. Minden annyira üres volt. Az utcák is szürkék voltak, amik a saját színeimre emlékeztettek.

Fáztam, a kezem annyira hideg volt.
A te apró és pici kezeid, pedig mindig melegek voltak. Annyira szerettem az én nagy és csontos kezeim közé fogni a te kicsi és pufók kezecskéd, amik mindig melegséget adtak fázós, reszketeg lelkemnek.

Most is érezni akarom a kezem melegségét, szükségem van rád, mert nem melegek.

Akkor először, a téli utcákat járva, bántam azokat a szavakat, amiket nem mondtam ki. Mert neked is tudnod kéne; te voltál az egyetlen ami életben tartott.

Nélküled nem találtam az élet értelmét. Melankólikus és monoton az életem, ha te nem vagy, semmi sincs.

El akarom neked mondani, bárcsak végre lenne bátorságom.

Késő este értem el a házam kopott ajtaját. A kilincset lenyomva a hideg fém érintése is annyira nehéz volt.

Néha azon gondolkoztam, talán a magányból születtem. Annyira fáztam, hogy a forró zuhany sem tudott felmelegíteni. A víz meleg cseppjei könnyeimmel vegyülve folytak végig arcomon, de én szinte észre sem vettem, hogy újra sírok.

Mikor szembenéztem önmagammal, visszatükröződött a tükörből a könnyek jelentése. A könnyeim amik érted hulltak; mert annyira szerettelek téged és a lelkem része voltál, hozzám tartoztál, s most úgy érzem elveszítettelek.

Talán, ha most itt lennél azt mondanám neked; kérlek ne hagyj egyedül, nagyon fáj.

Számtalan alkalommal nyúltam már feléd. S talán ma is megteszem. Talán ma, ha felveszed a telefont, elmondom neked a szívem gyötrő érzéseit, még akkor is, ha ez lesz az utolsó beszélgetésünk. Mert úgy érzem egyre betegebb leszek ezektől a kimondatlan szavaktól.

Vastag pokrócba bugyolálva ültem az ágyamon és a kinti téli utcát néztem, ürességet pedig a szívemben éreztem.

Ablakomon esőcseppek folytak végig hópelyhek helyett, és kissé csalódott voltam, hogy most is várat magára az első hó.

Remegő kezeimbe fogtam a telefonom, és kikerestem Jimin nevét, amit igazából keresnem sem kellett.
Egy reszketeg sóhaj kísértében nyomtam a hívás gombra.
Kétes érzések kavarogtak bennem. Akartam, hogy felvegye és elmondhassam az igazat, de közben mégis féltem.

Beharapott ajkakkal tartottam fülemhez a telefont és vártam, hogy újra magamba roskadva szomorkodjak az újabb sikertelen hívás után, azonban nem ez történt.

-Helló! Tae?-hallottam meg a világ leggyönyörűbben csengő hangját. El sem hittem, hogy végre felvette.

Kék és szürke színek rejtőznek a mosolyomban, ami hosszú idő után miatta létezett újra, igaz nem az a boldog mosoly volt, csak egy hamis mosoly egy hamis világban, amely kék és szürke, így tökéletesen illett ide.

-Jimin!-remegett meg a hangom ahogy kimondtam az ő nevét. Az utca képe az ablakomból elhomályosult előttem könnyeim miatt. Újra hallottam az én Jiminem hangját.

-Tae, úgy sajnálom, hogy nem válaszoltam a hívásaidra, de tudod nagyon sok dolgom volt.-hadarta.-Titok még, de dolgozom az új albumon, és képzeld írtam nekünk egy dalt!-újságolta nagy beleéléssel, mire felcsillantak a szemeim. Hosszú idő óta újra úgy beszélt most hozzám mint régen.-Az lesz a címe, hogy Friends.-mondta édes hangján és hallottam ahogy mosolyog. Könnyeim egyre jobban eleredtek. Jimin, annyira hiányzol!

-Friends?-kérdeztem vissza. Nem is tudod, mennyi boldogságot adtál nekem ezzel. Az oly régóta tartó üres szomorúságba újra elhintettél egy színfoltot.

-Igen! Mint barátok!-mondta.-Tudod TaeTae örökké te maradsz a legeslegjobb barátom, ezt ne feledd és ígérem nemsokára találkozunk is, hogy kicsit többet beszélhessünk, de most mennem kell, mert még van egy kis dolgom, aztán meg fáradt is vagyok.-ecsetelte, amit én szomorkás mosollyal hallgattam.-Úgyhogy most akkor el is köszönnék, légy jó Tae és vigyázz magadra!-köszönt volna el, de bátorságom összeszedve megállítottam.

-Chim!-kezdtem bele. Szorongtam a színes szavaktól, amiket most ki akarok mondani. Nem tudtam jó ötlet-e ezt megtenni.

-Igen?-kérdezte kíváncsian.

~Ments meg engem angyalom, annyira nem vagyok most jól.
Melegíts meg, fázom, reszket a lelkem. Üres lettem, kék és szürke vagyok. Kérlek, ne hagyj magamra, annyira fáj ez a magány.
Sokkal nehezebbnek tűnik a föld, mióta elmentél, én egyedül énekelek.
Bánom, hogy sosem mondtam ki, te vagy az egyetlen aki miatt létezem és te vagy az én egyetlen álmom.
Nem tudom mióta és hogyan, de a szívem hevesebben dobban.
Te vagy az egyetlen akiért élni akarok és az egész életemben te voltál az aki megtanított élni, én nem tudlak elengedni.
Szeretlek mert több vagy mint a szerelmem lángolása, te a lelkem része vagy.
Az én másik felem. Az én jobbik felem, aki a fényben él és elűzi az én szomorúságom.
Csak boldogabb akarok lenni veled.
Újra szeretném látni a színeket.
Meg akarlak ölelni.-titokban visszaszívtam a levegőben lebegő szavakat, mind színtelen visszhang. Ezt talán sosem fogom neked elmondani, ezek azok a szavak, amik a lelkemet nyomták, de túl gyáva voltam, hogy ezt elmondjam neked.

-Büszke vagyok rád és hiányzol.-mondtam végül ennyit. A lényeg az hogy ezek is igazak voltak. Töredékei az én igazságomnak.

-Nekem is hiányzol, de akkor most sietek szia!-köszönt el. Mikor letette újra megsajdult a szívem, de ezúttal Jimin újra adott nekem valamit.

Egy új álmot amit álmodhatok egy új reményt amit remélhetek.

A hosszú és fagyos tél után talán egyszer újra kivirágzik a cseresznyefa. Talán újra érezhetem a tavasz illatát és ez még éppen elég, hogy életben tartson.

Mert Jimin az én örök életerőm, az akiért képes vagyok mindent elviselni.

Halovány mosollyal ajkaimon takart be az éj és álomra hajtottam a fejem hajnalban.

Az összes csillagban és éjféli virágban, kék és szürke világomban,
felragyogott egy színfolt.
Én angyalom, te vagy
a reményekkel teli tavaszom.

Engem annyira megérintett ez a dal, hogy egyszerűen muszáj volt ezt megírnom.
Rég meg akartam írni már, de most kaptam hozzá csak kedvet és ihletet. Remélem tetszett nektek ez a kis szösszenet!

💙🌫Köszönöm, hogy elolvastad!🌫💙

⎪❀❅❀⎪