Luke szemszöge.

- Luke vagyok. Luke Hemmings.
Azt hiszem, Callie arra akart kilyukadni, hogy kezdjünk mindent előröl. Kezet ráztam vele és lágyan mosolyogtam rá. Nem igazán tudom, most mit tegyek. Nem szoktam lányokkal beszélgetni, igazából senkivel se szoktam. Mikor először találkoztam Haley-vel csak dadogni tudtam és elpirulni. Mármint az én időmben még létezett udvariasság és a lányok el is várták, hogy tiszteljük őket. A mostani srácok szörnyűek és engem zavart, hogy ehhez a férfi társadalomhoz tartozom. Istenem, még mindig emlékszem arra a napra, mikor először találkoztam Miss. Haley Peterson-nal. Úgy éreztem magam, mintha a Could 9-ba lennék azon a napom. Ő volt az első lány, aki normálisan beszélt velem. Őszintén, életem egyik legszebb napja volt.

*Visszaemlékezés*
A köveket rugdostam, ahogy egyedül sétáltam az úton. Haza kellett mennem, mert hamarosan vacsora. Lassan nyugodott le a nap, a gyerekek is mentek már haza a játszótérről.  Nem igazán lógtam a velem egykorú srácokkal, mivel ők úgy gondolták, hogy menő az apjuk cigijét ellopni vagy a lányok szoknyája alá nézni meccs közben a lelátó alól.  Én ezt tiszteletlenségnek találtam - tisztelned kéne a nőket, úgy bánni velük, mint a királynőkkel.
Egy lány kiáltását hallottam, felkaptam a fejem és láttam egy csomó srácot, ahogy épp egy lánnyal kötekednek.  A lány a földön térdelt, a fiúk körülállták és nevettek rajta, olyanokat vágtak a fejéhez, hogy "négyszemű"és "szemüveges ". Odamentem és láttam, hogy az egyik rátapos a szemüvegére. Meg kellett állítanom.
- Hé, ti! Hagyjátok szegény lányt békén!
- Mi van veled Hemmings? Mr. Tisztességtudó megy és elmond minket az anyucikájának? "
- Csak engedd el! Mit ártott nektek, hogy ilyesmit csináljatok vele? - kihúztam magam és próbáltam magabiztosnak tűnni.
- Rendben. Békén hagyjuk! De nem ez lesz az utolsó alkalom, Hemmings! - mondta Michael, akivel egy osztályba járok és neki ment a vállamnak, ahogy ő és a többi srác elhaladt mellettem.
- Ö, h-hello - elvesztettem a magabiztosságom, ahogy lenéztem rá. Igazán gyönyörű volt. Vörös haja szorosan össze volt fonva, néhány szeplő ékesítette orcáját, ajkai babarózsaszínűek voltak. Lágyan mosolygott rám, kezébe adtam a szemüvegét, felhelyezte, pislogott párat, hogy megszokja. Odanyújtottam neki a karom, ajánlva fel neki, hogy segítek felállni, örömmel el is fogadta és feltápászkodott a földről. Belenéztem mogyoróbarna szemeibe. Gömbölyded orcája volt, ami arra akart késztetni, hogy belecsípj. Összeségbe véve egyszerűen imádnivaló volt.
- Haley vagyok. Haley Peterson. - kezet nyújtott nekem nagy mosollyal az arcán. Erre én enyhén elpirultam.
- Luke. Luke Hemmings. - motyogtam.
- Nos, akkor Luke, csak meg szeretném köszönni, hogy segítettél azokkal a fiúkkal. Elég goromba társaság volt. - kuncogott, gyönyörűen hangzott.
- Bármikor! Egyik lány sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Főleg egy olyan csinos lány, mint te. - megharaptam az alsó ajkam. Enyhén elpirult, lenézett a földre. Én is lenéztem és láttam, hogy ujjaink még mindig össze vannak kapcsolva. Mindketten elhúztuk kezeinket és újra elpirultunk.
- Ez..
- A.. - mindketten egyszerre kezdünk beszélni, majd lágyan egymásra mosolyogtunk.
- Kezdd te előbb - mondtam és ő bólintott.
- Még egyszer köszönöm, amit tettél, de kezd alkonyodni, úgyhogy nekem mennem kéne. Remélem, találkozunk hétfőn a suliban! - elsétált és intett egyet, én is intettem neki. Még egyszer visszapillantott, majd kuncogott és lefordult a sarkon. Lenéztem a földre, és én is nevettem, majd elkezdtem hazafelé sétálni, hogy még időben hazaérjek vacsorára. Ez volt életem legszebb pillanata.
*Visszaemlékezés vége*

Totál felismertem a régi énem; az úriembert, aki találkozott Haley-vel, megvédte minden bajtól.  Teljesen álszent vagyok. Mindig tisztelettel bántam a nőkkel, de most, egy gyilkos vagyok. Lányokat ölök. Nem olyan vagyok, aki lányok megölésén gondolkozik. Én olyan vagyok, aki megteszi. Olyan vagyok, mint a cigaretta. Rakj a lányok ajkai közé és gyújts meg. Ezeket a lányokat lassan ölöm meg, három hét leforgása alatt, pont úgy, mint a cigaretta az embereket. Azt hiszem Callie cigije még mindig ég, de lassan már füstöl.
- Luke. Luke! Itt vagy? - egy hang szakított ki gondolataimból.  Felkaptam a fejem és megláttam Callie-t, ahogy kitágult szemekkel, kíváncsian mered rám.
- Te aztán igazán el lehettél mélyedve magadban. Elkezdtél mosolyogni és motyogni dolgokat. - magyarázta, mire én csak bólintottam, beleharaptam alsó ajkamba. Ránéztem, a haja kócos volt és olyan aprónak tűnt az én hatalmas felsőmben. Lenézett és az ujjaival kezdett játszadozni. Ekkor valamire rádöbbentem. Pupilláim kitágultak, erősebben haraptam az ajak piercingem, ahogy jobban szemügyre vettem Callie-t. Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, de ezzel csak még észrevehetőbbe vált számomra. Végre rájöttem miért voltak zavartak az érzéseim iránta. Szeretem őt, mert Haley-re emlékeztet: pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő, csak Callie-nek szőke a haja és más színű szeme volt. Az ő szeme ragyogó kék volt, összehasonlítva Haley mogyoró barnájával. A szeme miatt voltam zavart. Haley gyilkosára emlékeztetett.