Luke szemszöge.

Eldobtam a cigit és felálltam. Még egy pillantást vetettem rá, majd elindultam felfelé a lépcsőn és bevágtam magam mögött az ajtót.
Na,  jó érzés volt megkínoznod őt?
Nem. Nem volt, mert nem emlékszem semmire. A konyhába sétáltam és megragadtam egy sört. Ledőltem a kanapéra. Lehúztam a sört, de egyáltalán nem segített. Felálltam és az alkoholos szekrény felé vettem az irányt, kivettem egy üveg vodkát.
Ó, pedig csodálatos volt hallani a fülsüketítő sikolyát, ahogy te rányomtad a cigit a bőrére.
"Én nem csináltam semmit", gondoltam. Nem kellene felbosszantania. Hagyjon végre békén. Nem kellett volna ennek megtörténnie. Csak boldog akartam lenni vele. De aztán jött ő és lerombolt mindent. Minden miatta van. Átváltoztatott olyanná, aki most vagyok.
Ráültem a konyha asztalra és öntettem egy kupicát a vodkából.
- Ezt érted bébi - motyogtam, majd lehúztam a vodkát. Égette a torkom. Majd öntöttem egy újat és azt is megittam. Azt hiszem vagy 5-7x csináltam ezt újra és újra. Már nem igazán emlékszem.

*Visszaemlékezés*
- Luke! - kuncogott, ahogy a karjaimba futott. Szorosan megöleltem, felemeltem és a lábát a körém fonta. Nevetett. Gyönyörű. A fejem a nyakába temettem és éreztem az eper illatú haját.
- Bébi - suttogtam, majd letettem a földre.
- Annyira hiányoztál! - mondta, majd rám nézett, így láthattam a gyönyörű arcát. A vörös haját felkapta a szellő, a ruha, amit viselt tökéletesen illett az alakjához.
- Te is nagyon hiányoztál, Haley! Mikor kell visszamenned apukádhoz? - kérdeztem, a kezem a hátán pihentettem. Szomorúan nézett rám.
- Holnap délután. - motyogta keserűen. Csípőjére vezettem a kezem és enyhén megszorítottam.
- Akkor jól ki kell használnunk az együtt töltött időt.
*Visszaemlékezés vége*

Meg egyet lehúztam, már nem éreztem azt az égető érzést a torkomban. Körbenéztem, ahogy a pulton ültem, mellettem a félig teli vodkás üveggel. Öntöttem még egyet. Hogyan jutottam el idáig? Újra gyorsan lehúztam, lehunytam szemem és a fejem a falnak támasztottam.

*Visszaemlékezés*
Gyorsan a kunyhóhoz rohantam. Rendőrautók álltak mellette. A rendőrök lefogtak, hogy maradjak távol. Nem maradhattam távol. Ez nem lehet igaz. Kérlek, ne legyen igaz.
Lerohantam a pince lépcsőjén és mikor leértem egy világ omlott össze benne. Ott feküdt Haley, a csillogó, mogyoró barna szemei most élettelennek tűnt.
- Nem, nem, nem! - ordítottam, odarohantam az élettelen testéhez, mellé térdeltem, ölembe tettem a véres fejét. Arrébb tereltem a kósza hajszálakat arcából és egy nagy sebhelyet fedeztem fel a fején. Jobban elkezdtem zokogni. Ordítottam, mikor az egyik rendőr durván megragadta a vállam, felállított és arrébb lökött a testétől.
- Ne! Haley, ne! - kiabáltam. Lefogtak. Beültettek az egyik rendőrautóba és egy őrt állítottak mellé, hogy figyeljen engem. A fejem az ablaknak döntöttem, ahogy néztem, hogy kihozzák a házból a testét, belerakják egy fekete hullazsákba és beteszik a mentőautóba.
- Örökké szeretni foglak - suttogtam és lehunytam a szemem.
*Visszaemlékezés vége*

De a helyzet az, hogy már nem szeretem többé. Nem akarok többé rá gondolni. Most érzem igazán, hogy végre túlléptem rajta. Mindig akkor jut az eszembe, mikor Ő beleférkőzik a gondolataimba. Olyan, mintha együtt próbálnák pokollá tenni az életem. Habár már sikerült nekik. Komolyan olyan világban élek, mint a pokol. Egy gyilkosként ismernek most már. Nőket öltem, nem csak egyet, hanem többet. Én akartam ezt az egészet, az ő kedvéért. El kell rejtőznöm ebbe a szörnyű kunyhóban.
Felálltam, megbotlottam, ahogy megtöröltem a számat. Beletúrtam a hajamba, megdörzsöltem a szemem, mivel egy kicsit homályosan láttam. A pince felé vettem az irányt, majd kinyitottam az ajtót. Lassan sétáltam le a lépcsőn, az utolsó két lépcsőfokig, megbotlottam és leestem. Hangosan felnyögtem, ami aztán nevetéssé alakult.
- Mi a fasz? - valaki suttogását hallottam, megfordítottam a fejem és láttam, hogy ki volt. Mi is a neve? Cameron? Candace? Sally? Callie! Igen ez az!
- Callie, hé - a hangom elmosódott, felültem.
- Részeg vagy? - kérdezte.
- Nem! - kuncogtam, majd megforgattam a szemem. Négykézláb kúsztam elé. Szemei kitágultak és megteltek könnyel. Közelebb tolta magát a falhoz, ahogy közeledtem.  Olyan közel voltam, hogy az orraink összeértek.  Befogta az orrát, mikor az arcába leheltem. Először a szemébe néztem, majd a szájára, olyan teltek. Sose felejtem el, mikor először találkozott az enyémmel. Sose felejtem el, mikor a teste az enyémhez simult és az én nevemet nyögte. Egy pillanatát se fogom soha elfelejteni. A tekintetem újra a szemébe vándorolt.
- Nem tudom, hogyan mondjam el, de.. - kezdtem. A homlokom az ő homlokának támasztottam. - Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.