Luke szemszöge.

Bevágtam magam mögött a pince ajtót. Az előszobába trappoltam. Mérges voltam valamilyen okból, nem Callie-re vagy rá, hanem magamra. Mérges magamra, hogy vannak érzéseim. Kedves voltam vele, leápoltam a sebeit. Az előző áldozatomat leszúrtam, de egy cseppnyi megbánást se éreztem. Callie-vel meg kurvára lefeküdtem. Mi történik? A fejemet fogtam, ahogy fel-alá járkáltam a szobában és ezeken a dolgokon töprengtem. Amik eddig történtek dolgok, olyan rejtélyesek. Más érzés. Már akkor tudtam, hogy Callie-vel más lesz, mikor elsőnek megpillantottam, ahogy sétál ki a boltból egy doboz tejjel a kezében, a földet bámulva. A legrosszabb része a dolognak az, hogy a szemébe se kellett néznem, ahhoz, hogy tudjam, kék színűek. Csak volt egy olyan érzés a gyomromban, hogy kékek. Ó basszus. Azt hiszem, tudom milyen érzések ezek. Kurvára szerelmes lettem Callie-be. Szerelmes. Hogyan? Mármint, nem vagyok teljesen szerelmes belé, csak valamilyen mély rajongást érzek iránta, hiszen alig ismerem.
Hazudsz saját magadnak.
Nem szereted őt.
Csak megölöd és már túl is esel rajta, ezután pedig kereshetsz egy újabb áldozatot.
Beleférkőzött a fejembe, suttogott. Összeszorítottam a szemem. Lecsúsztam a fal mentén és befogtam a fülem. Azt reméltem ettől nem hallom a hangját. De ez nem használt.
Gyerünk, Lucas! Tudom, hogy akarod.
Nézni akarod, ahogy a vére folyik le a betonra, nézni az élettelen testét.
- Nem, nem - motyogtam, a fejemet ráztam, ahogy még jobban összeszorítottam a szemem.
Ó dehogyis nem Luke, akarod. Tedd meg!  Kínozd meg, az ő élete értéktelen, egy senki.
- Kérlek, hagyd abba!  - halkan sírtam. Nem akartam túl hangos lenne, mert akkor Callie meghallana, és azt gondolná, hogy magammal vitatkozok.
Most, Luke!
- Takarodj a fejemből! - motyogtam.
Ó szegény Luke! Nem fogsz megszabadulni tőlem. Mindig veled leszek. A te hibád, hogy itt vagyok.
Ráztam a fejem, a hajamat cibáltam.
- Hagyj békén, takarodj! - ezt már kicsit hangosabban mondtam. Sírni kezdtem, a könnycseppek csak úgy gördültek le az arcomról. Honnan vannak nekem ilyen érzéseim? Francba. Magzatpózba feküdtem le, kezemmel takartam az arcom. Évek óta nem sírtam. Tényleg. Nem voltak ilyen érzéseim már hosszú ideje. Nem emlékszem milyen, amikor elutasít egy lány, vagy amikor pillangók repkednek a hasadban, mikor a barátnőd azt mondja, szeret. Nem emlékszem milyen, amikor az idegesség átjárja a tested, mikor valami történik azzal, akit szeretsz. Az egyetlen dolog, amire emlékszem az a düh, amit akkor éreztem, mikor az történt, megváltoztatta az életem, örökre. Miért kellet azt tennie vele? Szerettem őt. Szerettem. Olyan sokat jelentett számomra. Most már nem jelent semmit.
Kinyitottam a szemem, zavartan körülnéztem, sötétebb volt a normálisnál. Az órára néztem. Hajnali 5 óra volt. Elaludtam? Megdörzsöltem fáradt szemem, majd felálltam és a konyhába botladoztam. Megragadtam két darab kenyeret, közé sajtot tettem és egy tányérra helyeztem. A pince felé vettem az irányt, majd lementem a lépcsőn és láttam, hogy Callie épp alszik. Megrúgtam a lábát, hogy mozgásra bírjam.
- Hm, mi az? - motyogta, ahogy felnézett rám, pupillái kiszélesedtek.
- Tessék. Gondoltam egyszer kedves leszek és adok több kaját.  - gúnyosan mosolyogtam rá, majd letettem elé a tányért. Ásított és elvette. A lépcső felé vettem utamat, de félúton megálltam. Tudod mit? Szard le. Szard le őt. Szarj le mindent. Visszafordultam, felállítottam Callie-t és a falnak nyomtam, ettől hangosan zihálni kezdett. Az egyik kezemet  feje mellé tettem, ezzel megtartva magam és megcsókoltam. Tudtam, hogy lefagyott a sokktól, mivel nem csókolt vissza. De nem is nagyon érdekelt.  Hamarosan éreztem, hogy lenyugodott és visszacsókolt. Belemosolyogtam csókba, mielőtt körbefontam kezeim a dereka körül. Nem egészen értem miért csókolt vissza. Vagyis, egy hete raboltam el. Úristen, még csak egy hete? Olyan mintha már egy örökkévalóság óta itt lenne. Lassan eltoltam magamtól, kinyitottam a szemem. Callie-re néztem és láttam, hogy az ő szeme még mindig le van hunyva.
Luke, nem kellene ezt annyiba hagynod.
Éreztem, hogy átveszi felettem az uralmat. Próbáltam harcolni ellene. Nekem kell irányítani "őt", nem pedig fordítva.
- Luke, Luke! - az ő hangját hallottam.
- Mi folyik itt? - motyogtam, megráztam a fejem.
- Luke, tudom, hogy sose fogsz elfelejteni. Tudom, hogy még mindig szeretsz- újra az ő hangját hallottam.
- Nem. Nem hagyom el magam. Egyikőtök se irányíthat! - mondtam.
Ó de igen, Luke!
- Csak hagyd abba. Kérlek, hagyd abba! - kiabáltam. Megráztam a fejem, ahogy a hajam téptem. Éreztem, ahogy a hátam nekipréselődik a falnak.
Lucas, tudom, hogy meg akarod tenni. Bántsd! Bántsd őt!
Hangosat ordítottam és belevertem az öklöm a falba. Sírtam a fájdalomtól. A mellkasomhoz szorítottam az öklöm.
- Luke, Luke! Mi a fasz? - hallottam egy hangot kiabálni. Olyan távolinak hangzott, de még is valódi. Felnéztem, Callie-t láttam a szoba másik felébe, kikerekedett szemekkel bámult rám, félelemmel megtöltve.
Luke, tudom, hogy akarod!
Belefáradtam a harcba. Engedtem, hogy átvegye felettem az irányítást. Az asztalhoz mentem, lesöpörtem mindent róla. Egy cigarettát és egy öngyújtót találtam. Egyeletlenül lélegeztem, a mellkason elnehezedett. Callie elé léptem. Leoldottam a láncról, felkaptam a vállamra és a pince abba sarkába vittem, ahol a kínozni szoktam, majd odaláncoltam. Figyelmen kívül hagytam a sírását. Meggyújtottam a cigarettát, szívtam belőle egyet, mielőtt önelégültem vigyorogtam Callie-re.