Blowin' in the wind

- Hány utat kell még bejárnia? Hány galambot kell még meglátnia? Hány nőt kell még elcsábítania? Hány embernek kell még magát kiadnia? Hány? Ó, mond! Hány évet kell még várnia, míg végre Bobby, Bobby lehet? Mond el!

A világ sarkai most egy pontban érnek össze, és a kavargó szél a lányok haját a szemükbe fújja, míg a cigi füstje gomolygó tengerként száll az utcákon. Nincsen se tél, se tavasz, nyár, vagy ősz. Most van. Az elveszett évszakok elbújtak, és a királyukat várják. Éjfél.

Talán félnie kellene, de Bob Dylan meg sem rezzen. Még rengeteg minden van, amit meg kell tapasztalnia, de a halál nincs köztük. Ezt tudja, ezért öntelten sétálgat a sátán karmán, aki hiába nyúl érte, nem éri el. Van ebben a vékonyka, kopott fiúcskában valami, ami magasabbra emeli, a többi ember fölé. Ki tudja, talán Isten fia.

Sokat gondolkozik ezen, hiszen éppen olyan elesett, mint ő. De aztán rájön, hogy őt nem vezeti más, csak a becsvágy. Persze ezt nem mondja el senkinek.

Apokalipszis közeledik, de ez a magányos, szakadtas gyerek csak szorongatja a gitárját, és a metró neoncsövei alatt lehel a szájharmonikájába. Hogyan nevezi?

- Szajhának nevezem – híreskedik mindenkinek, aki csak rá mer kérdezni.

Talán egy kicsit önteltnek hangozhat, de imádja az ilyen dolgait, amiket ő talált ki. Mennyi mindent is?

- Rengeteget. Születésemtől halálomig kitalálok.

Hát, ilyen ez a feslett fiúcska, a vadászsipkájával a fején. Hogyan is nevezhetném?

- Hívj Bob Dylannek! – köszönt mindenkit, aki csak mellé merészkedik -, még ha nem is ez az igazi neve. Ó, a boldogtalan, megbánja még ezt. Úgy, ahogy Suze is, meg Woody, Eric, és a híres John Lennon is. Ebben a percben éppen Hamburg egyik sikátorában dolgozott valakin, aztán futott a szerelmével a kórházba. Gondolni se tudott még rá, hogy később ez a felelőtlen Bobby ad neki füvet először.

Senki sem sejti első látásra, hogy mekkora hatással lesz rá ez a vékonyka fiúcska. Hogyan is sejthetnék, amíg nem szólal meg előttük? Annyi kérdés, de semmi válasz. Csak a szél.

A metró New York egyik legmocskosabb helye, de hova máshová mehetne egy nincstelen folk énekes? A föld poros, sáros, és isten se tudja miért, de ragad. Egy két tisztább sarok van csak itt-ott, de azokat hamar le kell foglalni. Annak pedig, aki csak éjjel három körül érkezik, nem marad más a folyosók szélén kívül. Itt még kényelmes pozíció sincs.

Bob fáradtan dől le, a sapkáját a nyaka alá rakva. Megöleli a gitárját, és bús bluest kezd lehelni a harmonikába. A szajhájába.

Még így, hajléktalanként is vonzóbb, mint bárki más a városban. A vén iszákosak is csak irigyen figyelik, ahogy esténként egy-egy lány felhívja magához. Elképzelhetetlennek tűnik a helyzet, pedig hányszor történt már meg? A barna, göndör, égnek álló haja, és égkék szemei azt jelzik, nem ebből a világból való. Hát még, amikor megszólal. A hangja mély, mégis rekedtes. Bob direkt változtatja a hangját néha így, néha úgy. Este vén fekete csövesként énekel, de egy lány fülébe mély, hárfahangon suttog.

A legaggasztóbb az egész személyiségében, hogy ezekkel az adottságaival tisztában van, és ki is használja őket. Veszedelmes Bob Dylan. Öntelt, gőgös, kevély. Pedig, ő mégis őszintén énekel a világról, és a szerelemről. Ő a nép hangja. Elmondja azt, amit más nem mer. Ki a háborúk okozója, ki hazug, ki öl. Ezt más nem tenné. Másnak van annyi esze, hogy ne tegye. Egyszer még egy máglyán fognak elégetni, veszedelmes Bob Dylan.

A szájharmonikája még mindig a kesergő bluest énekli, pedig Bobbynak jelenleg nem lenne oka szomorkodni. Ma az egyik csehóban két dollárt kapott. Máskor még ennyit se kap. De már csak önkritikából is félretette azt a pár centet, hiszen ekkora orr mellé nem áll jól a szegénység. Ha erre gondol a fiú, nevetnie kell. Rácsap az orrára, és zsebébe csapja a harmonikát.

- Végre! – sopánkodik a jobb sarok véne, mire a bal saroké förmed rá.

- Hagyd má' he! Olyan szípen zenél ez a fiú – vágja rá mosolyogva. Egy árva foga sincsen már. Hogyan is lehetne egy vén bokszosnak?

- Köszönöm uraim! A híres Bob Dylant hallották. Később még fizetniük is kell ám majd érte, sőt. Még be is pótoltathatom – kiáltja a kicsi Bob, és lassan lehajtja a fejét.

Persze a jobb sarok véne legyint egyet, míg a másik hangosan nevet egyet. Ők egyébként testvérek. Négerek, akiket öregségükre kirúgtak a gyárból, és most nincs is más dolguk, mint azt a zsidó, hófehér fiúcskát hallgatni, akinek már egy sarok se jutott a metróban.

Az éjszaka nyugodtan telik, bármi dráma nélkül. Néhányan sétálnak, utaznak, és oldalra néznek. A sok szakállas között úgy látják Bobot, mint kölest a búzában. De hát ilyen egy zenész élete nem? Hát, az éppen pénzén ülő Jerry Lee Lewis nem értene egyet ezzel, miközben karjában a tizenhárom éves feleségét ölelgeti. Senki sem tudná megmondani, hogy ki is a szerencsésebb.

Végül a kis Bobby átalussza a hajnalt, és hét körül ébred, mikor a metróra igyekező tömegből valaki belé rúg.

- Hé! – ásítja. Körülnéz, és egy újabb nap kezdődik. Végül nem volt apokalipszis. Minden újraindult. Bob is. Korog a gyomra.

Körbenéz, és a két néger nincs a helyén. Biztos elmentek kukázni.

***

- Szóval, hogyan írod a dalaidat? Mindent lopsz, vagy csak véletlen? – kérdezi a csapos Bobot. Már egészen jól ismerik egymást, mert a fiú sokat zenél ebben a kocsmában. Lerázhatatlan.

- A dalok léteznek előttem. Nem én találom ki őket. Ők élnek, úgy, ahogy mi. Fújja őket a szél hozzám, csak annyit teszek, hogy néha leírom őket, aztán elénekelem – magyarázza egy cigivel a szájában, mire a csapos csak tágra nyílt szemekkel törölgeti tovább a poharakat, mint ahogy éppen most az a kis szőke Hamburgban.

Egyszer csak a tömött csehó ajtaján besétál egy húsz év körüli, rozsdabarna, hosszú hajú szépség. Tulipán ajkakkal, csillag szemekkel. A lábán combig érő csizma, hátán hosszú kabát, nyakában pamutsál. Ezt látva a csapos csak sóhajt egy nagyot.

- Na, öcsém, ma megint lesz hol aludnod – nyögi, mire Bobby szájára pökhendi mosoly ül. – Bárcsak az a rohadt szél hozzám is egy ilyen angyalt sodorna – folytatja lehorgasztott orral, irigykedve. A kis fiúcska rácsap a vállára, és már fut is a lány után, akit kellemes rózsa illat leng be.

Éppen az egyik kerek asztal felé tart, ahol a barátai várnak rá. A félúton se jár, mikor hirtelen leemelik a hátáról a kabátot. Ő rémülten pillant hátra, majd elmosolyodik.

- A kis Bob Dylan – mondja kacéran, míg a fiúcska a kabátot gyorsan egy fogasra akasztja, aztán visszanéz.

- Laura – mormolja, majd a keskenyke karját nyújtja a lány felé. Az belekarol, és lassan sétálni kezdenek. – Ennyire hiányoztam?

- Mit mondhatnék? Nem bírom ki nélküled – vigyorog a lány. Idősebb, mint a fiúcska, de éppen olyan magányos. Mi másért fogadna az ágyába egy ilyen kis suhancot? Szegény lány mindig a rossz emberbe lesz szerelmes. A nagybátyjába, az egyetemi tanárába, a főnökébe, Bob Dylanbe. Egyiknek sincs jövője.

A kicsi fiúcska az asztalhoz kíséri, majd elköszön tőle, de nem örökre. Az még nem most következik.

Bob elégedetten fekszik el az ágyon, és nyúl a félig elszívott cigiért. A lány alig kap levegőt, azt sem tudja, hol is van.

- Ah, kösz! – sóhajtja a fiúcska, majd kinyújtózik. Lassan felemeli kezeit, majd lomha mozdulatokkal felül.

- Mit csinálsz? – kérdezi a Laura értetlenül.

Erre Bobby vissza se néz, csak öltözködik.

- Megyek – feleli hűvösen. Felhúzza a nadrágját, ingjét, kabátját, míg a lány csak a lepedőt szorongatva nézi. – Nem akarlak kihasználni – folytatja a fiúcska. Azt hiszi, hogy ezzel ő az erősebb. Ő nyer.

- De nyugodtan aludhatsz itt, te is tudod – mondja Laura, kissé remegő hangon. Még egy szerelme hagyja el, de nem tesz semmit. Csak fekszik.

A fiúcska a hátán a gitárjával áll az ajtóban, és lehorgasztott tekintettel pillant vissza.

- Később találkozunk – motyogja, majd el is tűnik. Mintha csak a föld nyelné el. Így szokott ez lenni. Porrá válik, és elsodorja a szél. Egy másik városba, egy másik kocsmába, egy másik lány ágyába.

***

Ugyanúgy leül a fal mellé, mint tegnap. Megint nem jutott neki sarok. Az a két öreg néger lefoglalta. Ugyanúgy ülnek, ugyanúgy néznek. Az egyik mosolyog, míg a másik csak húzza a száját, ezt suttogva:

- Kölyök, ha elő mered venni azt a szart, én esküszöm, lenyomom a torkodon – szavalja, mire a mási felé dob egy köteg papírzacskót.

- Hagyd má'! Ő se kalandvágyból alszik itt – erősködik, de a másik csak a vállát emelgeti.

Nem kell félniük, ma Bob Dylan nem fog zenélni. Nincs kedve hozzá. Bűntudat mardossa belülről. A szél most nem dalt repít felé, hanem fagyosan az arcába csap.

Nem is akar belegondolni. A gitárjába karol, és lehajtja a fejét. Aludni akar végre, elfelejteni a világ zaját. Lassan lehunyja szemeit, és elszenderedik.

A metró ma este kivételesen csendes. A két néger is csak néha-néha kap össze, és a szerelvények sem csikorognak annyira. Mintha csak álomba ringatnák azt a szakadtas fiúcskát, aki kölesként üldögel a metróban.

Hirtelen az egyik öreg mégis hangosan sóhajt, mintha csak az utolsó löket kéne az apró Bobbynak. Érezni is kezd egy kísérteties rózsaillatot. Nagyot szippant belőle, és elmosolyodik. Egy test dől a vállára, és mire kinyitja a szemét, Laura rozsdabarna haját pillantja meg. Lassan felméri, de mielőtt megszólalhatna, a lány egy csókot nyom az arcára, és az ölébe dől.

- Ott alszom, ahol te. Itt úgysem számít, hogy három, vagy négy hajléktalan – mondja, majd a két négerre néz. – Nem?

Ők csak szinkronban bólogatnak.

- Teljesen megőrültél – motyogja Bob vigyorogva.

- Ilyet egy kölyök ne mondjon nekem, akinek lenne hol aludnia, de ide jár le – válaszolja a lány gúnyosan.

Erre az egyik öreg képtelen visszatartani mondandóját.

- Na! Ugye megmondtam. Ez csak kalandvágy – sipákolja, mire a másik megint fejen találja egy adag papírral.

- Csitt má'! A kisasszony nem a mi makogásunkra kíváncsi – kiáltja, majd elhalkul.

Nevetnek. A kis fiúcska átkarolja Laura-t, és hozzá simul, mert ő ilyen. Kényes, és nem érti a szerelmet. Nem érti a nőket, a háborút, az igazságtalanságot. Ő csak egy fiúcska.

Bob Dylan ilyen. Nem tudja kicsoda, csak ha a szél elfújja hozzá a választ. Talán ezt a dalt is elfújja hozzá egyszer.