- Akkor itt is lennének a kulcsok. – nyújtotta át nekünk az úr, amit a barátom át is vett tőle. – Ha bármi baj lenne, akkor a telefonszámomat leadtam, ott tudnak hívni. Az állattartás engedélyezett, hamarosan küldöm postán a hivatalos papírokat. – hajolt meg, akárcsak mi. – Viszont látásra! – intett nekünk.

- Viszlát! – köszöntem, s mihelyt eltűnt a lépcsőházban, hatalmas mosollyal fordultam Jungkook felé, majd öleltem meg. – Most olyan boldog vagyok! – vigyorogtam.

Még iskola végén felvetődött az ötlet, miszerint nem akarunk-e összeköltözni. Már beszéltünk erről, viszont az egyik közös találkozón a szülők is felhozták ezt. Az egyetem is közelebb lenne, hiszen szerencsére ugyan oda fogunk járni, csupán más-más sportot fogunk űzni. Jungkookot egyből beválogatták a nagykutyák közé a kiváló eredményei miatt. Mi Hyunjinnal egyenlőre a kispadon fogunk ülni, mint cserejátékosok, de egyikünk sem panaszkodott.

Kiderült, hogy már eleinte szemet vetettek ránk, külön kettőnkre. Úgy gondolták, nagyon jó összhangban vagyunk, s vagy együtt elvisznek minket, vagy egyikünket sem. Ennek különösen örültem, mert így biztos volt, hogy az egyik legjobb barátom mellettem marad. Ugyanúgy a mindennapjaim része lesz, s ezért nem lehettem elég hálás.

Az viszont aggasztott, hogy holnap fog Jongho gépe felszállni. A napokban igyekeztem nem csak vele, de Youngjával is többet beszélni, hiszen tudom, mennyire megviseli a lányt. Sőt, csupán elképzelni tudom, hogy milyen rémes lehet. Ő viszont nagyon erős, s szilárd az akarata; nem akarja megfosztani a fiút a szenvedély szárnyaitól. Nagyon tiszteltem ezt benne, hogy ennyire önzetlen.

Olyan sok dolog történt velünk ezalatt az egy év alatt. Annyi vita, viszont mindezek ellenére úgy érzem, ez csupán a köztünk lévő vékony fonalat erősítette. Mert kiálltuk az élet adta próbákat. Igaz tehát a mondás; ami nem öl meg, az megerősít. Úgy gondolom, innentől történjen bármi, képesek leszünk megoldani. A szeretet, ami összeköt minket, nem fog csak úgy eltűnni. Az emlékek, amiket szereztünk mindig is kedvesek lesznek számomra. Még az apróbb vitákra is jó visszatekinteni. Kellett ez ahhoz, hogy ott legyünk, ahol most. Hogy megbánás nélkül nézzünk vissza, egymás kezét fogva várjuk az ismeretlent, mert a jövő az. A ködfedte út. Nem látjuk a végét, csak az elejét, ami közvetlen előttünk van.

Tudom, ha elég erősen fogjuk egymás kezét, akkor nem fogunk elveszleni.

Miután becsuktuk a lakást, elindulunk vissza. Bútorokkal együtt vettük meg, de már mi is kinéztünk, illetve vásárolgattunk ezt-azt. Az ára középkategóriába sorolható, s a bútorok is modernek. Nem volt túlzottan nagy, de ketten fogunk benne élni. Sőt, jobban mondva hárman, mert Stella is velünk tart. Egy ideig gondolkodtam azon, hogy mamával maradjon-e a kutyus, vagy sem, hiszen szegény így tényleg egyedül lesz, de tekintve, hogy ő is idős már, nem szerettem volna, hogy ennyit lépcsőzzön naponta legalább kétszer, hogy levigye pisilni, illetve kakilni. Éppen ezért is fog velem maradni a kutyus. Jungkooknak nem jelentett gondot, hiszen tudja, hogy nem rossz ő, már a papucsomat se rágja szét, a foghullatós korszaka lezárult. Beszélni meg nem igazán szokott, ami jó, mert bár engedélyezett az állattartás, nem szerettem volna rosszban lenni a szomszédokkal a kutya miatt.

Apropó szomszédok! Az egyik egy nagyon kedves fiatal házaspár, vagy egy iszonyatosan aranyos kislányuk. Csipán kétszer találkoztunk, de már most meg lettünk hívva egy teapartira. A nővel és a férfival is jól kijövünk, arra se kérdeztek rá, hogy miért együtt béreljük ezt a lakást. Bár valószínű, hogy rájöttek, amikor Jungkook átkarolt, s az oldalamat kezdte simogatni. Nem nézték rossz szemmel mindezt, ennek pedig iszonyatosan örültem.

Ám a másik egy öreg bácsi. Ő mindenbe beleszólt, akárcsak az előző szomszédom, amikor még mamával laktam. Kissé zsémbes vénember, de szerencsére én nem vagyok hirtelen haragú. Bár egy rossz szava sem volt még hozzánk, azért epésen megjegyezte, hogy fejből tudja a rendőrség számát és éppen ezért nem akarja, hogy 9 után bármilyen hangos zene megcsapja a fülét. Ezen kissé kellemetlenül elmosolyodtam, hiszen rögtön az első találkozásnál így megszólt minket, de nem vettem a szívemre. Nem lesznek bulik, mindkettőnket annyira le fog foglalni az egyetem, hogy időnk se lesz erre. Ugyanakkor, ha mulatni akarunk, akkor szórakozóhelyre megyünk. Egyedül Jungkook tartott még év elején egy házibulit, hiszen Amerikában ez szokás, míg itt nem igazán.

A kocsiba ülve mentünk a Hyunjin által megadott helyre. Szerettünk volna normálisan elbúcsúzni Jonghótól, így titokban szerveztünk neki egy kisebb összejövetelt. A magas szőke az összes barátjának küldött meghívót, illetve az osztályban is szétkürtölte. Mindenki itt lesz. A srác anyukájával is beszéltünk, aki lefoglalja őt délelőtt, hogy mi nyugodtan tudjunk készülődni, s véletlenül se jussunk eszébe. Egy parkban voltunk, ahol a fák törzsére lufikat tekertünk. Minden szép színes volt. Sok hoztak takarót és piknikkosarat, ugyanakkor pár üveg sojut is, hogy alapozzunk egy kicsit.

Hyunjin szokásosan remek szervező volt. Egy notesz volt az egyik kezében, a másikban pedig egy toll, amivel mutogatott, hogy mit hova rakjanak, s mikor egy pont kész volt, azt kipipálta. Ügyes volt, jól csinálta a dolgát, hiszen minden tökéletes volt. Mikor kiszúrt minket, mosolyogva jött felénk, s ölelt meg minket.

- Nem semmi. – bólogattam elismerően. – Kitettél magadért. – kuncogtam.

- Ne tudd meg, hogy hányszor pályáztam suliban is arra, hogy szervező legyek, de csak lehurrogtak. – forgatta meg a szemeit, s a Jungkook kezében lévő kosárra nézett. – Mit hoztatok? Sikerült beszerezni? – pillantott hol rám, hol pedig a barátomra.

- Igen, sikerült. – bólintott az úszó.

- Imádlak titeket. Tudtam, hogy számíthatok rátok, nem úgy, mint Seojunra, aki egy kicseszett díszsapkát nem tudott megvenni. – morgott. – Ráadásul most szólt, tehát úgy kellett Chant elküldenem a városba, hogy szerezzen.

- De szólhattál volna nekünk is. – ráncolta a szemöldökét Jungkook. – Úgyis ott voltunk.

- Tudom, de ti lakást néztetek, nem akartalak ezzel is zavarni titeket. – legyintett, majd hirtelen hátra fordult. – Ne! Azt ne oda tegyétek, bitang hülyén fog kinézni! – mutatott a csapatra, akik egy asztalt próbáltak elrendezni, amin pár olyan dolog lesz, amit inkább nem szeretnénk a földre rakni. Csak elnevettem magam, s megráztam a fejem. A srác elég viccesen néz ki, ahogy idegesen próbál mindent tökéletesre megcsinálni. Olyan, mint egy vezérbika.

- Jól vagy, Szöszi? – kérdezte Jungkook, s az arcomra adott egy puszit. Közelebb bújtam hozzá, s megölelve őt a mellkasába rejtettem az arcom.

- Én jól, csak... Olyan hihetetlen még mindig, hogy holnap elutazik. – húztam a számat. A barátom óvatosan tűrte fel az ingemet, hogy hideg ujjbegyeivel oldalamat tudja cirógatni. – Hiányozni fog. – motyogtam.

- Tudom. – suttogta, majd a fejemre adott egy csókot. – De ez az ő útja. Lehet, hogy fáj, de ha ő ezt szeretné, akkor támogatni kell. Nem lesz ugyanolyan, mert ezt saját bőrömön tapasztaltam, de ha elég erős a barátságotok, akkor úgyis fogtok beszélni egymással, mint én a haverokkal. – húzódott el, hogy biztató pillantások közepette egy meleg mosolyt küldjön felém. – Nem lesz semmi baj. – simított az arcomra, én pedig lágyan somolyogva bólintottam egyet.

Hamarosan Chan is megérkezett a sapkákkal, amiket szét is osztottunk. Mindenki a fejére vette, s még egy képet is lőttem Jungkookról, mert elég idétlenül nézett ki benne. Aranyos volt, de az ő sisakja oldalra dőlt. Természetesen megigazítottam neki, de még percek múltán is jót mosolyogtam magamban. Még háttérnek is beállítottam, főleg, hogy miközben lekaptam, elég vicces, kissé értetlen fejet vágott.

Az előkészületekben mi is segítettünk. Hyunjin minket is befogott, így szépen kiraktuk a sütiket, illetve a piákat az asztalokra. Pár csomag szalvétát is pakoltunk, mivel lehetetlen, hogy ennyi ember közül egy se öntse le, esetleg piszkolja be magát.

Azt is megbeszéltük, hogy hárman adjuk át az ajándékot a srácnak. Hyunjin, Youngja és én. Chan és Jungkook nem voltak vele olyan jóban, csupán az éven kezdték el jobban megismerni egymást, bár az utóbbival nem tudom, hogy mennyire állnak még hadilábon. Elvannak együtt, de arról nem tudok, hogy csípik-e a másikat. Mindenesetre a lényeg ugyanaz, a megtiszteltetés a miénk, hogy az utolsó meglepetését tőlünk kapja.

Mikor Hyunjin elkiáltotta magát, hogy itt az idő, mindenki izgatottan kezdett a park bejárata felé nézni. A Han folyó mellett voltunk, néhány fa és bokor még takart is minket, legalább is mi, amikor bejöttünk Jungkookkal, nem vettük észre, hogy hol vannak a többiek. Úgy tűnik, hogy Jongho sem, hiszen mikor megpillantottuk, ő csak nézelődni kezdett, s elindult egyenesen. Hyunjin ment érte, miután lekapta magáról a sapkáját, nehogy feltűnést okozzon, hiszen ő volt az, aki kihívta ide. Mi csendben lapultunk a bokrok között, s reménykedtünk abban, hogy nem szúr ki minket, hanem valóban sikerült őt meglepnünk.

Mit sem sejtve lépkedett felénk a drága szervezőnkkel, s valamiről beszélgettek is, ám ez hirtelen maradt abba, amikor mi felugrottunk, s elkiáltottuk magunkat.

- Meglepetés! – vigyorogtunk a fiúra, aki úgy megijedt hirtelen, hogy majdnem hátraesett. Viszont amikor realizálta, hogy mindannyian itt vagyunk, s azt is, hogy miért, fejét hátrahajtva nevette el magát. Még könnyezni is kezdett.

- Ezt miattam? – kérdezte, s megköszönte a sapit, amit kapott Hyunjintól. A fejére is tette, s a levegőt élesen beszívva próbálta nem elsírni magát.

- Igen. – bólintott a szőke, s hozzánk sétált, hogy ő is szemben álljon az ünnepelttel. – Mivel te elmész, nem fogod tudni megünnepelni a győzelmeidet, illetve a szülinapodat velünk. Úgyhogy most egyszerre tartunk mindent. Ez az összes öröm, ami téged érni fog. Így mindenki nyugodtan el tud engedni, anélkül, hogy rosszul érezné magát azért, mert nem tudott veled együtt boldog lenni. – mondta mosolyogva, mire Jongho azonnal magához ölelte őt. Dülöngélni kezdtek, s láttam, amint az első könnycseppek megindulnak a fiú arcán. Miután elváltak, Hyunjin is legyezgetni kezdte a saját arcát a kezével, s az ég felé nézett. – Basszátok meg, én is sírni fogok. – motyogta kuncogva, mire mindannyian nevetni kezdtünk, de ez sem őt, sem pedig minket nem gátolt meg abban, hogy ne morzsoljunk el legalább egy sós cseppet.

Egyesével öleltük meg a fiút, s kívántunk neki sok szerencsét a jövőben. Látszott rajta, hogy nagyon boldog, s jól esett neki, amiért mindenki itt van, aki fontos volt, aki számított. Még az olyan barátait is felkerestük, akik nem Szöulban laknak, hogy tényleg utoljára, de mulassunk vele egy jót, hiszen holnap ezt már nem tehetjük meg.

Ezek után az éhes nép le is ült falatozni. Közben néhányan – akik készültek beszéddel – felolvasást tartottak a srácnak. Voltak viccesebbnél viccesebb sztorik, poénos összekapások, s olyanok is, amiken elpityeredtünk. Kissé úgy éreztem magam, mint a ballagáson, de tudtam, hogy ez mégis más. Hyunjin maradt utoljára, s itt már én, s Youngja is felkeltünk a pokrócokról, hiszen át kellett adnunk az ajándékot a srácnak.

Sokat gondolkoztunk azon, hogy mit kellene adnunk neki. Az is szóba jött, hogy közös nyakláncot csináltatunk, esetleg gyűrűket vagy karkötőket, de azok annyira átlagosak. Különlegeset szerettünk volna, valami olyat, amit használ, amire ha ránéz akkor előjönnek a régi emlékek. Ezért is döntöttünk emellett.

Az ajándéktáskát a kezünkbe véve mentünk Hyunjin mellé. Ő állt középen, hiszen a beszédét mondta, mi pedig közrefogtuk őt. Bár többnyire vicces volt az, amit elmondott, mégis mindhárman bele-belepityeregtünk. A srác még káromkodott is miatta, hiszen próbálta úgy elmondani, hogy ne sírjon, de nem ment neki. Ezzel semmi gond nem volt, hiszen nem csak mi voltunk azok, akik az egereket itatták. A végén közösen indultunk a középen ülő srác felé, s nyújtottuk át neki a tasakot.

- Nézd meg, kíváncsiak vagyunk a reakciódra. – dörzsölte össze a tenyereit izgatottan a szőke, mire a srác bele is nézett. Először egy borítékot vett ki, amiben rengeteg közös kép volt, de nem csak velünk, hanem mindenkivel. Ez úgymond az egész csapat meglepije. A miénk már kissé másabb volt. Egy dobozban volt, amit ki is vett, s szét is bontotta. Mikor meglátta, hogy mi van benne, elnevette magát, de rögtön utána a könnyeit is törölgethette.

- Mindig te voltál a baráti társaságunk vízhordó fiúja. Gondoltuk, hogy ez tökéletes ajándék lesz neked. – biccentett Youngja a kulacs felé, amin hármunk aláírása volt, illetve kisebb üzenetek is.

- Köszönöm, tényleg. – törölte meg a szemeit, s ölelt meg minket.

Annyira, de annyira jól éreztem magam. Ez a mai nap róla szólt volna, ám valójában nem csak őt ünnepeltük. Magunkat is, mert bár nem lehetünk jelent a szülinapján, a sikereiben nem osztozhatunk többé, de ez fordítva is így van. Ma mindenki ünnepelt volt, ma mindenki sikerére ittunk, s ettünk.

Ez a nap az igaz barátságról szólt.

Másnap közösen kísértük ki a fiút a reptérre. Hyunjin kissé másnapos volt, de mindenképpen jönni akart. Három nagy bőrönd volt megpakolva az ő cuccaival, s egy hátizsák volt rajta. Segítettünk neki a cipekedésben, s még kocsival is elvittük. Nem akartuk, hogy a fél városon át busszal, esetleg villamossal vagy metróval utazzon. Sokkal kényelmesebb ez a megoldás. Meg úgy gondolom, hogy ez a minimum, amit még megtehetünk érte.

Miközben vonultunk, megfogtam Youngja karját, s hátrébb húztam. Furán nézett rám, de én azonnal bele is kezdtem a mondandómba.

- Ez az utolsó esélyed! Mondd el neki! – mondtam.

- Mit érnék el vele? Ő elmegy, Jimin! – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Éppen ezért. Nem hiszem, hogy örökre elhagyja Koreát. Ha visszajön, akkor lesz, aki várjon rá. Ha most nem lépsz, akkor más fog és az jobban fog fájni. Hidd el, a tehetetlenség sokkalta rosszabb, mint az, ha próbálkozol. – küldtem felé egy biztató mosolyt, amit ő is viszonzott, majd bólintott egyet.

Gyorsan fel is zárkóztunk a többiekhez, s hallgattuk, ahogy beszélgetnek. Jungkook magyarázott a legtöbbet, hiszen Jongho pontosan oda fog menni, ahol ő élt. Legalább volt valami közös témájuk. A srác is figyelmesen hallgatta a tanácsokat, amiket a párom mondott neki, sokat is bólogatott. Szerencsére neki a nyelvvel sincs baja, ügyesen beszéli, így problémákba úgy igazán nem ütközhet.

- Azt hiszem, hogy eddig tartott. – fordult felénk a fiú egy szomorkás mosollyal. Azonnal gombóc keletkezett a torkomban, mikor fejembe hasított a gondolat. Ő többé nem fog velünk lenni minden egyes nap. Nem lesz több közös edzés, nevetés. Az emlékek, amiket együtt szereztünk, tényleg csak azok maradtak. S hogy lesz-e több? Azt nem tudjuk. Viszont mindannyian hálásak lehetünk azoknak, amik már vannak. Mert ez többet ér minden kincsnél.

A vállaim rázkódni kezdtek, s némán folytak le a könnyeim az arcomon. A sráchoz sétáltam, s egy utolsó, szoros ölelésbe vontam őt.

Azt hiszem, tényleg nem lehetek elég hálás az életnek, amiért ilyen barátokat adott nekem. Nem számított az, hogy ő elmegy, mert tudom, hogy még így is bármikor számíthatok rá. Örökké az marad, a szívemben egy nagyon fontos helyet foglalt el, s ezt senki, de soha senki nem tudja megszerezni. Nem érdekel, ha nem látom többé, ha talán nem hallom a hangját. Ő nem csak a csapattársam volt, Jongho a gimnáziumban kialakult családom egy fontos tagja. Mindig is az lesz.

Csupán pár perc maradt, én pedig Youngjára néztem, aki csak állt ott, s szomorúan nézte a srácot. Ez fordítva is így volt. Mégis egy mosolyt erőltetett magára, s a lány elé lépett.

- Köszönök mindent. – mondta, s nyújtotta a karjait, hogy lágyan átölelje, viszont ekkor Youngja a szövetkabátját elkapva húzta le magához, s csókolta meg. A jelenet egészen filmbeillő volt, s már csak az kellett volna, hogy az legyen a vége, mint minden másnak; a srác maradjon a hőn szeretett lányért.

- Háláld meg azzal, hogy egyszer visszajössz és elhívsz randira. – suttogta, mire a srác elmosolyodott, s ezúttal ő csókolta meg a lányt.

Jungkookhoz lépkedtem, s a mellkasának dőlve néztem őket. Ők valóban szép pár lennének. A barátom egyik kezével átölet, s lágyan cirógatni is kezdte a karomat, míg másikat Jongho felé nyújtotta.

- Azt hiszem, hogy ellopod tőlem az amerikai ficsúr szerepet. – nevetett, akárcsak a srác, aki kezet rázott vele.

- Nem, azt hiszem, hogy én nem tudok akkora barom lenni, mint te. – kuncogott, akárcsak a párom. – Nagyon fogtok hiányozni. – nézett szét rajtunk. – Remélem, hogy egyszer találkozunk. És talán ellenfelek leszünk. – ingatta a fejét, mi pedig Hyunjinnal elnevettük magunkat.

- Szét fogunk alázni. – fenyegette meg mókásan őt a nyurga szőke.

- El is várom. – bólintott, majd hátrafordult, s megnézte a menetrendet a nagy táblán. – Hát akkor... Sziasztok. – intett.

Lassan indult meg, mi pedig néztük, ahogy a táv miatt egyre kisebbnek tűnik. Szipogni kezdtem, s jobban bújtam Jungkookhoz. Fájt, eszméletlenül rossz volt az, hogy ez tényleg a búcsú volt, de mégis mosolyogtam. Mégis képes voltam erre, mert tudtam, hogy azon az úton van, ami a boldogságot fogja jelenteni neki. S ezt nem csak én gondoltam így. Mi mindannyian büszkén néztünk a baráti társaságunk azon tagjára, aki most talán elhagyja az országot, de tudjuk, hogy valahol mindig itt lesz. Akárhova is sodorjon minket az élet, mi akkor is együtt maradunk, ha a világ másik felén legyünk.

Az emlékek, amiket akkor szereztünk, egy elvághatatlan kapcsot hoztak létre. Egy fonalat, amit úgy hívnak, hogy igaz barátság.

Hello Sütikék! Itt is vagyok az utolsó résszel, ‼️DE‼️ Senki se menjen sehova, mert még ott az epilógus, amiben szintén fontos dolgok lehetnek, illetve az a könyv lezárása. Azután eredményhirdetés is lesz😌 Megmondom őszintén, nem számítottam erre, de waowxd Na majd meglátjátok, hogy mire szavazott a többség😌♥️♥️♥️

Na én itt az elejétől a végéig sírtamXD Szerettétek Jonghót?🥺 Szerintetek a barátai megfelelő partit rendeztek neki? Na és Youngja lépése?🤔🤔

Milyennek éreztétek ezt a részt?🥺

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook