- Minél hamarabb műteni kell, viszont ehhez valahogy el kell érnünk, hogy erősödjön. Felírok neki pár gyógyszert, ezt be kellene neki adni. – mondta az orvos, de én aligha tudtam figyelni rá, csak a kutyát simogattam, aki az ölemben pihentette a fejét, s csak szuszogott.

Daganatos. Műteni kell, ám ez elég komplikált, s nagyon félek attól, hogy nem fogja túlélni. Ha pedig igen, akkor pedig a lábadozás nem fog menni neki. Gyengébb, mint a társai.

A doki még beszélt egy darabig a főnökkel – ugyanis ő is bejött – és a bácsikámmal, majd el is ment. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, bár tény, hogy semmit se tudtam volna tenni. Nem voltam varázsló, hogy egy csettintésre minden bajt megoldjak. Csak ülni tudtam, s reménykedni. Bodzához is beszéltem, miszerint minden rendben lesz, s ezt is simán átvészeli, akárcsak azt, hogy amputálták a lábát.

- Mi lett az orroddal? – kérdezte a bácsikám, miután végre magára hagytam a kutyát, hiszen elaludt, nekünk pedig dolgunk volt. Enni kellett adnunk a többi állatnak, s ki is kellett takarítanunk.

- Elkapott a labda. – rántottam vállat, s nem akartam erről tovább beszélni. Szerencsére Yunsik ezt meg is értette, hiszen rövid és tömör válaszomból rájött; nem akarok erről regélni. – Szerinted rendben lesz? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nem fog tudni pontos választ adni, mégis érdekelt az, hogy mit gondol. Ő több ideje van itt, több ilyennel volt dolga, s talán némi észrevétel megosztásával felékszít a legrosszabbra.

- Nem tudom. – sóhajtott, én pedig csak bólintottam egyet. – Tudod, ez egy ilyen meló. Jó érzés segíteni, viszont ez nem csak azzal jár, hogy néha megmentünk néhány élőlényt és otthont adunk nekik, hanem azzal is, hogy végig kell néznünk, ahogy eltávoznak. Sok szép van ebben, de sok rossz is. Viszont itt ne arra gondolj, hogy talán el fog pusztulni, hanem arra, hogy milyen széppé varázsoltuk neki az életet. – ütögette meg a vállamat, mire én halványan elmosolyodtam, s igyekeztem nem elbőgni magam a szép szavak hallatán. Igaza volt, s próbáltam ehhez tartani magam. – Jobb? – kérdezett rá, én pedig bólintottam egyet. – Rendben, akkor menjünk dolgozni, nehogy szóljon a főnök. – indult el a lapátok felé, ugyanis a takarítással kezdünk.

Yunsiknak igaza van. Nem szabad ezen rágódnom. Bodza élete nagyon is szép volt, s büszke vagyok rá, amiért ilyen erős volt. Ha most nem is éli túl, nem baj. Eleget látott, boldog volt, s csak ez a lényeg. Bármi is legyen, én szeretni fogom ezt a háromlábú kutyust.

Otthon mama azonnal kérdésekkel kezdett bombázni, miszerint mi lett az orrommal, de én csak megnyugtattam, hogy semmi baj, picit megütötte a labda, de felesleges aggódnia miatta. Nyilván ezzel nem értem el túl sokat, viszont legalább abbahagyta a faggatásomat arról, hogy hogyan történt, ki csinálta és mennyire fáj.

Mivel nem értem rá, ezért kaja után mentem csak el kiváltani a gyógyszertárból a felírt gyógyszert. Egy kicsi tubusban volt egy kis krém. Bekentem az orromat, bár nem volt kellemes megérinteni, mert azonnal fájni kezdett. Legalább a kenőcs lehűtötte.

Másnap a suliba bementem a sportorvoshoz, aki adott is igazolást, miután elregéltem neki, hogy mi történt, s vittem magammal az orvos által kiállított ambuláns lapot. Nem tudom, hogy mennyire jó az, hogy fel akart menteni testnevelés alól egy egész hétre, mikor hamarosan meccsünk lesz, s én vagyok az egyedüli libero. Szerintem legalább 5 percig vitatkozhattam vele, hogy elég csak szerdáig, mert muszáj lenne játszanom. Szerencsére bele is ment, így nem kellett keríteni helyettem valakit.

- Szombaton menjünk el bulizni. – ette a reggeli szendvicsét Youngja az udvaron második szünetben, hiszen eddig nem ért rá. – Rég voltunk már bárhol is, ideje lenne kicsit kiruccanni. – csámcsogott, én pedig elhúztam a számat. Nem szerettem bulikba járni, még akkor sem, ha barátokkal megyünk. Valahogy nem az én világom. – Jönne Jongho is és elhívtam Chant is. – rántott vállat, mintha olyan kis semmiséget mondana.

- Miért hívtad őt? – kérdeztem rá, hiszen régen teljesen oké, volt, hiszen együtt voltunk, de most miért kellett? Nincs bajom Channal, de azért eléggé kellemetlen úgy csinálni bármit is, hogy ott az exed, aki minden lépésedet figyeli, hogy megóvjon. Talán szakítottunk, de ő mindig ott volt, ha szükség volt rá. Hálás is vagyok neki ezért, de mégis kicsit kínos, s szerintem neki is, tekintve, hogy nincs már úgy közös témánk, mint anno.

- Mert kell egy józan ember, aki hazavisz mindannyiunkat.

- Én nem fogok inni. – jelentettem ki.

- És van jogsid vagy kocsid? – döntötte oldalra a fejét a lány, s a nézése, illetve az én reakcióm is arról árulkodott, hogy teljesen megfogott ezzel a kérdéssel. Meg akartam tanulni vezetni, de nem volt rá időm, emellett nem engedhettem meg magamnak, hogy ennyit költsek. Anyáék nem adnának pénzt, mamáék meg már így is túl sokat tettek értem. Nem lenne pofám kérni, úgyhogy maradok a metrónál és a busznál, illetve a villamosnál, bár azt elég ritkán használom. – Na, erről van szó. – mosolyodott el Youngja. – Bulizz, igyál és szedj fel valakit estére. Ne legyél ennyire befásult.

- Nem vagyok befásult, csak én nem szeretem az ilyeneket. – motyogtam, s a szendvicsébe haraptam. Nem szólt érte, hiszen ő is el szokta venni az én kajámat, nálunk ez már egyfajta megszokás.

Természetesen nem maradt annyiban a bulis téma, ugyanis a barátnőm ragaszkodott ahhoz, hogy elmenjek és végre lazuljak egy kicsit. Miután egész nap arról győzködött, hogy mennyire jó lesz, hogy végre kirúgunk kicsit a hámból, s talán mindketten megtaláljuk életünk szerelmét, mint a filmekben vagy a könyvekben, ezért rábólintottam a dologra, de előre leszögeztem, hogy a nagyszüleimmel ő beszéli meg. Pechemre egyből belementek, úgyhogy semmi esély nem volt arra, hogy itthon maradjak szombat este.

Youngja nálunk volt egész délután, s haza is telefonált, hogy itt fog aludni. Még szerencse, hogy a fél szekrénye nálunk van, így nem kellett hazamennie még ruhákért. Mondjuk pizsamaként az én ruháimat használta, mert szerinte sokkal kényelmesebbek, s közölte velem, hogy el fog lopni egy-két cuccot az enyéim közül, ha nem megyek el vele vásárolni. Úgyhogy jövőhét keddre is van programunk, hiszen akkor délután nem dolgozok.

Még este néztünk egy-két részt a kedvenc sorozatunkból, bár ezeket a lány már látta, hiszen előrébb jár, mint én. Imádja a sorozatokat, szerintem, ha tehetné, egész nap ezeken lógna.

Másnap délig itt volt, aztán hazament készülődni, s mondta, hogy Chan ide eljön értem, szóval nem kell még ide-oda járkálnom a városba. Persze előtte a lelkemre lett kötve, hogy valami olyat vegyek fel, amiben felkeltem magamra az emberek figyelmét, s ha lehet, ez ne a hétvégi koldus ruházatom legyen. Kicsit ideges voltam, mert nem járok el olyan gyakran szórakozni, sőt, talán kétszer voltam, s akkor se sokáig. Nem tudtam, hogy mit kellene felvennem, így a legegyszerűbbnek azt találtam, hogyha felveszek egy sima fekete alapon piros mintákkal rendelkező inget, s egy szintén fekete nadrágot. Klasszikus, de szerintem elég.

A hajammal végképp nem tudtam mit csinálni. Beletúrtam párszor, s örültem, amiért nem úgy néz ki, mintha egy madár fészkelt a fejemre, így úgy is hagytam. A tükörben persze megfigyeltem, hogy nem-e kell hamarosan ismét átfesteni, de örömmel konstatáltam, hogy még nem látszik, hogy nőne lefele a szőke.

- Na, mutasd magad! – jött ide a mamám mosolyogva, én pedig a karomat oldalra nyújtva fordultam körbe, hogy megnézhessen. – Drágám, te most mulatni mész, nem? – kérdezett rá, én pedig furán nézve bólintottam egyet, hiszen tudott róla. Youngja beszélt is vele, méghozzá előttem.

- Egy jó tanács, hogy fel is szedj valakit. – jelent meg a nagyapám is egy sóhajtás kíséretében. Elém lépdelt, s kigombolta az ingem felső két gombját, megigazította a galléromat, s megpofozgatta az arcomat. – Legyél kicsit vadabb. – mosolygott az öreg, mire az én ajkaim is felfelé ívelő görbületre húzódtak. – Viszont még egy gyereket nem vállalunk, úgyhogy csak óvatosan. – intett figyelemre mutatóujja rázásával, én pedig csak nevetve közöltem, hogy emiatt igazán nem kell aggódnia.

Elköszöntem tőle is és mamától is, majd le is mentem, hogy kint várjam Chant. Reméltem, hogy nem egyedül lesz, ám a szerencse ezúttal se volt velem. Leparkolt, s a kocsi tök üres volt. Csak ő ült a volán mögött.

- Szia. – nyitottam ki az anyósülés ajtaját, s mosolyogtam rá.

- Szia. – viszonozta a gesztusomat. – Jól nézel ki. – dicsért meg, miután végignézett rajtam, én pedig picit zavarba jöttem.

- Te is. – válaszoltam. Tény, Chan jól nézett ki még úgy is, hogy csak egy sima fekete ing volt rajta egy fekete térdnél szaggatott nadrággal.

Még megkérdezte, hogy mi a helyzet a nagyszüleimmel, én pedig válaszoltam is, viszont ezután beállt a kínos csend. Nem szólt egyikünk sem, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez a kellemetlenebb, vagy az, amikor Jungkook autójában ültem, s ott nem szólaltunk meg.

Szerencsére hamarosan meg is érkeztünk Jonghóhoz, s Youngjához, bár a lányra legalább 10 percet kellett várni, mert még nem készült el. Jongho a végén már be akart menni, hogy szóljon a lánynak, hogy nem érünk rá egész este, de ekkor megjelent.

- Bocsi, a tesóm lenyúlta a szempillaspirálom és majdnem kiszúrta vele a saját szemét. – morgott, miután bevágódott hátulra. – Bár lehet jobban járt volna vele, mert így majdnem én fojtottam meg. – rántott vállat.

- Pszichopata vagy... Jimin, nem cserélhetnénk helyet? – kérdezte Jongho, mire mindannyian nevetni kezdtünk.

- Hülye. – rázta a fejét a lány. – Amúgy köszi a fuvart Chan, majd kifizetem. – mosolygott, de a srác csak vállat vont, s mondta, hogy erre semmi szükség. – Viszont kellene még egy józan ember, mert Jimint talán könnyen betuszkolod a kocsiba, de engem nehezebben. – nevetett.

- Hé, én nem azért jöttem ám, hogy szomjasan menjek haza! – csattant fel Jongho. – Maximum otthagyunk. Eleve nem mennek a közeledbe, de részegen még a szájszagod is rátesz egy lapáttal.

- Ezért te gyalog fogsz hazamászni... - morgott a lány, míg Jongho csak fölényesen vigyorgott.

- Egyébként miért nem Jimin lesz a másik józan? – kérdezett rá. – Nem szeret inni.

- Lehet, de most fog. – rántott vállat a barátnőm, én pedig csak egy nagyot sóhajtottam. Szívesen lettem volna a másik józan, mert én egy pohár narancslé társaságában is képes vagyok jól érezni magam, nem kell nekem ahhoz alkohol.

- Elbírok mindannyiótokkal, nyugi. – szólt közbe végre a sofőrünk is, ezzel magára vonva nem csak az én, de a mögöttünk lévő vitatkozók figyelmét is. – De ne igyátok le magatokat a sárgaföldig, mert senkit sem szeretnék felkaparni a padlóról csak azért, mert nem bír állni sem. – mondta egyetlen kikötését, mi pedig csak bólogattunk, s megköszöntük neki, amiért ennyi mindent bevállal értünk. Bár tény, én ennek nem igazán örültem, mert nem bírtam az alkoholt és inkább én is lettem volna olyan téren bevállalós, mint ő, mintsem ivászatban. Előre sajnálom őt.

Hello Sütikék! Itt is az új rész😌 Ezek után elkezd beindulni a történet, úgyhogy kössétek fel lassan a gatyátokat😉

Köszönöm szépen a 2k megtekintést!🥺♥️♥️♥️ Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elérjük ezt a számot😌

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook